Józsi, Zoli és Gyuri minden téren felülmúlta a várakozásokat

Fotó: Móricz Simon

A Kulcs névre keresztelt programmal azt tűzték ki célul: megmutatják, hogy az értelmi fogyatékossággal élők közül nagyon sokan nem szorulnak állandó felügyeletre, huszonnégy órás intézményi létre, képesek az önálló életre, és a társadalom aktív, hasznos, teljes jogú tagjaivá válhatnak megfelelő felkészítéssel, segítséggel. A szervezet szakemberei a Lesencetomajon működő Pszichiátriai Betegek és Fogyatékosok Otthonának önként jelentkező lakói közül választottak ki három fiatalembert, hogy velük, értük bizonyítsák elképzeléseik helyességét.

A gyerekkorától állami intézményben élő 31 éves Kalányos Györgyöt és a 33 éves Iván Zoltánt, valamint a családjától kamaszként elszakadt 36 éves Lózsi Józsefet elméleti és gyakorlati képzésen felkészítették a „kinti életre”, majd tavaly áprilisban a három értelmi fogyatékos fiatalember elhagyhatta a lesencetomaji intézményt, és az Éfoész szakembereinek, mentorainak felügyeletével beköltözhetett a közeli Tapolcán egy, a város által felajánlott önkormányzati bérlakásba. Tavaly áprilisban tartották a lakásavató ünnepséget, amelynek végén Kalányos György tréfásan úgy búcsúzott a jelenlévőktől: „Hát, hármunknak csak van annyi sütnivalónk, hogy elboldoguljunk valahogy!”

Kilenc hónap telt el azóta, hogy a három fiatalember elhagyta az állami intézményt, és – örömmel, de nem kevés kétellyel, félelemmel – új életet kezdett. Meglátogattuk Gyurit, Józsit és Zolit, hogy megtudjuk: működik-e az Éfoész programja? Bejött-e Gyuri jóslata, boldogult-e a három fiatalember túl az intézmény falain?

A tapolcai lakásban Józsi, aki siketnéma, határozottan bólint a kérdésekre, a mindig visszahúzódó, félénk Zoli halk igent motyog, Gyuri, a csapat vezéregyénisége, legmagabiztosabb tagja pedig fülig érő szájjal ragadja magához a szót.

– Minden rendben velünk. Végre pont úgy élünk, mint bárki más – jelenti ki büszkén, és közben jó házigazdaként tálcán szervíroz ásványvizet. – Kezdetben persze nem volt könnyű, de aztán hétről hétre jobban beletanultunk mindenbe, ma pedig már szinte teljesen egyedül élünk, önmagunkról gondoskodunk, dolgozunk, bevásárolunk, főzünk...

– És takarítunk, mert azt is muszáj – bátorodik fel Zoli, és szavain jót nevet két lakótársa.

Fotó: Móricz Simon – Azt nem nagyon szeretjük – mutatja a jelelést nem értők számára is egyértelmű mozdulatokkal Józsi.

Noha nem szeretnek takarítani, ez az otthonukon nem látszik: a lakás épp olyan patikatisztaságú, mint tavaly, a beköltözésük után. Bár ez más otthonokban természetes, számukra – és az Éfoész szakemberei számára – kisebbfajta győzelemmel ér fel. A fiúk ugyanis állami intézményben nőttek fel, ahol részben elvégezték helyettük a házimunkát, részben pedig felügyelet mellett, pontos utasításokkal kaptak csak feladatokat. Ahogy mentoruk, Tóth Szilvia fogalmaz, valójában a legelemibb feladatokra kellett felkészíteni őket: a mosásra, vásárlásra, vasalásra, takarításra, mosogatásra, egy vacsora elkészítésére, a háztartási gépek használatára, a feladatok elosztására, vagy épp a rengeteg kisebb-nagyobb döntésre. S hogy mindezek elsajátítása, megoldása milyen nehézségeket okozott nekik, jól jelzi az: a fiúk – a „biztonság kedvéért” – mind a mai napig megőrizték konyhájuk falán azt a kézzel rajzolt, apró piktogramokkal ellátott táblázatot, amely útmutatást ad nekik, melyik nap, milyen teendőket kell feltétlenül elvégezniük a lakásban.

– A házimunkába hamar belejöttek, de például a vásárlás nehezebb feladatnak bizonyult – meséli Tóth Szilvia, aki hónapról hónapra kevesebb időt tölt a fiúknál, szép lassan, fokozatosan engedve teret önállóságuknak. – Nem volt könnyű például beletanulniuk abba, hogy miből, mennyit és mennyiért érdemes vásárolni. Volt, hogy a mosópor elfogyott, de öblítőből két hónapra való mennyiséget halmoztak fel. És sokszor kellett figyelmeztetni őket arra is, nem szabad készpénznek venni azt, amit a tévéreklámokban látnak. Az első hónapokban persze mindig segítettünk nekik, ma azonban a vásárlást is önállóan oldják meg.

Már épp olyan felkészültek a boltosok trükkjeiből, mint bárki más:

– Mielőtt bármit megveszünk, ellenőrizzük a szavatosságot, mert sokszor kerül lejárt élelmiszer a polcokra. Azt mindig visszarakjuk és addig keresünk, amíg ehetőt nem találunk. És a blokkot is mindig átvizsgáljuk, mert sokszor nem az akciós árat számolják fel a pénztárnál – magyarázza Gyuri.

S hogy a vásárlás szóba kerül, kikerülhetetlen a kérdés: miből fizetnek? A fiúk különféle állami juttatásokat kapnak, de dolgoznak is, hiszen a Kulcs program fontos eleme, hogy a résztvevők előbb-utóbb anyagilag is teljesen önállóvá, önellátóvá váljanak. Reggel autóbusszal indulnak Lesencetomajra, ahol egykori otthonukban, az intézet – több külső vállalkozással szerződésben álló – műhelyében dolgoznak. Gyuri és Zoli a legtöbbször szivacsokat aprít, amiket aztán például autók ülésénél használnak fel a gyártók, máskor drótokat tisztítanak meg műanyag borításuktól. Józsi pedig az intézmény fazekasműhelyében dolgozik, kerámiákat készít, fest.

– Szeretünk itt dolgozni – mondja Zoli. – Csak jár a kezünk, közben pedig jókat beszélgetünk, zenét hallgatunk.

– Főleg mulatóst, azt mindegyikünk szereti – kotyog közbe nevetve Gyuri. – Így hamar eltelik az idő kora délutánig, amikor már ebédelhetünk. Még kicsit beszélgetünk a benti barátainkkal, aztán máris indulunk haza.

Munkával szerzett jövedelmüket és az állami juttatásaik nagyobb részét egyelőre még a mentorok felügyelete mellett költik a lakás rezsijére, a fennmaradó összegről azonban önmaguk döntenek.

– Az első hónapokban előfordult, hogy egyikünknek-másikunknak két hét alatt elfogyott a pénze – meséli kissé szégyenkezve Zoli. – De mindig kisegítettük egymást, ma pedig már jól be tudjuk osztani a pénzt. Sőt, már spórolni is tudunk. Én most arra gyűjtök, hogy utazhassak a Csíksomlyó expresszel, amit a híres Nohab mozdony húz, mert nagyon szeretem a vonatokat.

A fiúk persze nem csak a házimunka és a vásárlás terén „bizonyítottak”, az élet szinte minden területén felülmúlták a várakozásokat. Az Éfoész szakemberei féltek, hogy hiába tartottak konfliktuskezelő tréninget, túl sok veszély leselkedik az intézményen túli világban, ezért a szakembereket is meglepte, hogy az elmúlt kilenc hónapban egyetlen komolyabb konfliktusra sem volt példa, viszont többször is kellemesen csalódtak.

– A szomszédokkal is jóban vagyunk, sőt egyszer a házban élő egyik idős hölgy éppen tőlünk kért segítséget – elevenít fel egy emlékezetes esetet Gyuri. – A néni vett egy új mobilt, de még bekapcsolni sem bírta. Hozzánk csöngetett be, mi pedig megtanítottuk neki, miként kell használni a telefont.

Órákon át mesélnek a fiúk az életükről, az önállóság apró sikereiről. Csillogó szemekkel újságolják, hogy már egyedül olvasták le és diktálták be a villanyóra állását. Már túl vannak az első saját befőttkészítésen. Gyuri spórolt pénzéből egyedül vett egy új bakancsot. Többször voltak hármasban kávézóban, ahol habos kakaót ittak. Már nem csak Gyurinak, Zolinak is van barátnője. Józsi pedig sorra remekel a helyi teremfocimeccseken. Sorolják életük meghatározó mozzanatait, és minél többet mesélnek, annál inkább úgy tűnik: valójában semmi különleges nincs mindennapjaikban, tényleg épp úgy élnek, mint bárki más.

Bólint erre Tóth Szilvia, ám gyorsan azt is megjegyzi:

– Kétségkívül sokat fejlődtek a fiúk, elégedettek vagyunk, de messze még a program vége. Bár jó jel, hogy hiúságból már nem szívesen beszélnek róla, azért tény, a hétköznapon még mindig egyeztetünk velük a legtöbb dologról. Arra kérjük őket, beszéljék meg velünk, ha például vendéget fogadnak, vagy később érnek haza. Abban is megegyeztünk, hogy alkoholt csak ritkán és keveset isznak. Egyre többször próbálják tágítani a határokat, de nekünk muszáj még egy kicsit terelgetni őket, mert most csak majdnem készek a teljesen önálló életre.

A mentor szavait alátámasztja a fiúk lakásának egyik szembeötlő „furcsasága.” Bár mindegyiküknek jutna saját szoba, még egy helyiségben van Gyuri, Zoli és Józsi ágya.

– Eddig jobb volt így nekünk. Megszoktuk bent az otthonban, hogy mindig ketten-hárman voltunk egy szobában. Egyikünknek sem akaródzott még különköltözni – magyarázza Gyuri, hogy ami bentről, az intézetből annyi éven át szabadságnak tűnt, kint bizony gyakorta érződött otthontalanságnak, magányosságnak.

Noha Gyuri, Józsi és Zoli elmúlt kilenc hónapja azt jelzi, hogy a Kulcs program életképes és sikeres, egyelőre kétséges, lesz-e folytatás. Pedig sokáig úgy tűnt, hogy már az idén lesznek mások is, akik új életet kezdhetnek. Az Éfoész ugyanis tavaly eldöntötte, hogy a tapolcai mintára a fővárosban is lehetőséget biztosít több értelmi fogyatékos embernek az önálló életre. Uniós pénzből már sikerült is vásárolniuk egy lakást Budapesten, a Fővárosi Önkormányzat Értelmi Fogyatékosok Otthonának nyolc lakóját pedig beválasztották a programba, hogy elkezdhessék őket felkészíteni az önálló életre. Ezen a ponton azonban „fel kellett függeszteni” a programot, az egyesület ugyanis csak akadozva jut hozzá az állami támogatásához, így egyelőre nincs miből állni a további költségeket. Mindezek dacára – jelenti ki Balogh Fruzsina, az Éfoész szóvivője –, éppen a tapolcai eredmények, sikerek miatt nem tesznek le a Kulcs program folytatásáról. Most abban bíznak, hogy tavasszal több olyan jogszabály jelenik meg, amelyek éppen „a nagy létszámú intézmények férőhelykiváltását segítő lakhatási formákat juttatnák plusztámogatáshoz”, megszülethetnek a törvényi keretek a tapolcaihoz hasonló rugalmas, egyénre szabott módszerekhez. Reményeik szerint így jó esély van arra, hogy Józsi, Zoli és Gyuri új, önálló élete nem egyszeri siker, hanem csak a Kulcs programsorozat kezdete lesz.

Kapcsolódó cikkek: Lengyel László: Országvesztők | Tóth Ákos a miniszterelnökről: Ő, az állam | Összeszőtt idők | Rossz fradistákról álmodom | Tizenkét nap egy puzzle-ra