Hlivják László kizárta a kamionokat

Félő volt, hogy a pótkocsis szerelvények súlya alatt gyorsan tönkremegy majd a Jókai utca friss aszfaltozása, az önkormányzat gyorsan ki is tiltotta a teherautókat onnan: közlekedjenek csak a hátsó kapun. És mivel Hlivják László polgármester azt gyanította, hogy egy behajtani tilos tábla önmagában még nem garancia az úttest megóvására, hát piros-fehér kőkapukat rakatott a sarokra. Másutt talán megütközést keltene, hogy éppen az ipari parkhoz vezető útra nem engedik rá a teherforgalmat, de az útépítés nyolc és fél milliós ára olyan jelentős tétel volt a tavalyi költségvetésben, hogy az óvintézkedéssel nem lehetett vitatkozni.

Az ipari park egy Szerencs környéki kis falu, Legyesbénye határában található. Ez mindjárt magyarázatot ad arra is, mit keresnek ott a tehenek. Két kamionos cég és a helyi Tüzép-telep után egy húsmarhát tartó vállalkozás váltotta ki a negyedik parcellát, nincs ebben semmi különös. Beköltözésüket követően viszont el kellett gondolkodni a legyesbényei ipari park bővítésén, hiszen a vállalkozásra kijelölt terület vészesen fogyott - ráadásul a négy telephely alig tucatnyi munkahelyet jelent a településen. A község első embere néhány hónappal ezelőtt arra gondolt, az út másik oldalán álló házsor hosszan elnyúló portáinak végéből leválasztanak egy sávot, abban jelölik ki az új ipari övezetet. Az előkészületek során viszont kiderült, hogy a faluszéli utcában gyakorlatilag minden ingatlant banki jelzálog terhel. Errefelé évtizedeken át nem lesz megvásárolható föld.

Pedig a szélső házsorban élő népes családok között senkinek nincs munkája. Segélyből, rokkant ellátásból élő emberek laknak vízvezeték nélküli, vakolatlan házakban. A látszat ellenére hitelképes banki ügyfelek. Az ezerhétszáz lelkes falut alkotó hatszáz háztartás nagy része - a polgármester becslése szerint a családok 60-90 százaléka - adós. A sokgyermekes családok házait a nemrégiben felvett szociálpolitikai támogatás terheli, mások fogyasztási hitelhez ajánlották fedezetként otthonukat, a többieket az egyik kétes hírű pénzintézet üzletkötői látogatják a minden héten esedékes törlesztésért.

Legyesbénye a tokaji történelmi borvidéken fekvő huszonkilenc település egyike. Része a kultúrtáj kategóriában 2002-ben világörökséggé nyilvánított területnek. Az örökség megtisztelő cím, de mint kiderült, előre nem látott, súlyos kötelezettségekkel is jár. A Szerencsre tervezett szalmatüzelésű erőmű kapcsán nemrég komoly konfliktus alakult ki a borvidék eredeti állapotáért aggódó és a beruházástól munkát, keresetet remélő felek között. Tavaly év végén a szerencsi önkormányzat bejelentette, kérik, hogy töröljék őket a világörökség területéről. A kiválás gondolata nyolc másik településen is fölvetődött. "A döntés valójában segélykiáltás" - írta sajtóközleményében Rónavölgyi Endréné szerencsi polgármester. "Az előírások a befektetőket távol tartó mértékben korlátozzák a gazdaság fejlesztését. Térségünkben a települések fejlődését nem lehet csak a turizmusra, táj-, illetve ökogazdálkodásra alapozni."

A környező településeken élők szerint a szerencsi erőmű kapcsán kialakult vita nemcsak az adott beruházásról szól. A várostól alig hat kilométernyire eső Legyesbényén például egy egyelőre üzleti titokként kezelt beruházás sorsa is bizonytalanná vált, a befektető a szerencsi döntéstől teheti függővé "hatszázmillió forintos" létesítményének sorsát. A titkolózást egyelőre az indokolja, hogy a szóban forgó beruházáshoz a válságövezetben igényelhető kiemelt támogatásokért kívánnak pályázni, ily módon akár a költségek fele is megtakarítható. Lényeg, hogy magas legyen a munkanélküliség, sokan éljenek halmozottan hátrányos körülmények között, és a beruházás úgy hiányozzon a településnek, mint egy falat kenyér. Legyesbénye eddig minden szempontból alkalmasnak tűnt, ám ha a világörökségi védőövezet kétségessé teszi egy új üzem engedélyezését, akkor inkább másik helyszínt keresnek.

Egy féltett szőlőhegy a 37-es út mellett
Kurucz Árpád - Ez a vita rég nem a szerencsi erőműről szól - mondja Hlivják László -, hanem arról, hogy rezervátumba zárják-e a szegénységgel, uzsorával és mindennapos bűnözéssel sújtott településeket. Mert beszélhetünk a borvidék idegenforgalmáról, de a huszonkilenc településből húszra soha nem jön turista. Beszélhetünk a bortermelés érdekeiről, de a művelt szőlőterület egyre csökken, a nagy ültetvényeken francia, spanyol, német és angol érdekeltségű cégek termelnek, a legtöbb magyar már csak napszámosként dolgozik. Nem egy olyan település van, ahol már egyetlen család sem él a bortermelésből. Legyesbényén az utóbbi években hatvan százalékkal csökkent a szőlőterület nagysága.

Legyesbényén százhatvan család él rendszeres szociális segélyből. Hlivják László rögtönzött számvetése szerint ötven embernél nincs több, akit közhasznú munkára, kerítést rakni, árkot kaszálni, parkosítani érdemes behívni. Példaként a népes Radics család családfőjével mintegy harminc alkalommal lefolytatott beszélgetéseit idézi. Ezek rendszerint ugyanolyan forgatókönyv szerint zajlanak. A nyolcgyermekes családfő a segélyfizetés utáni héten pénzhiányra hivatkozva némi támogatást kér. Hlivják László közli, hogy nincs rá keret, de a következő hónapban behívhatja a férfit közhasznú munkára. "Á, polgármester úr, ebben a nagy hidegben nem bírok dolgozni" - hárítja az invitálást a férfi. Nyáron a forróságra hivatkozik. Tavasszal a változó idő, nyáron a forróság, ősszel hideg eső jöhet még szóba.

Radics Zoltán udvarán egy műszaki nélküli fehér mikrobusz rozsdásodik. Mondják, volt idő, amikor két-három másik autó is állt a kertben. Miután nem tudta tankolni, szervizelni, a biztosítást fizetni, vett egy újabbat, ami néhány hónap után újra a kertben kötött ki.

- Miért vásárol autókat, ha nem tudja fenntartani őket? - kérdezzük a férfitól.

- Mikrobuszra szükség van, mert nagy a család - vonja meg a vállát. - Ha van napszám, azzal járunk idénymunkába. Korábban azt hittem, könnyebben kapok munkát, ha úgy megyek oda a vállalkozóhoz, hogy hozom-viszem az embereket. De rájöttem, ez nem számít, csak a kétkezi munkánk kell.

A boldogulásukat kereső fiatalok rég elköltöztek Legyesbényéről. Tavaly viszont a negyvenes, ötvenes éveiket taposók közül is sokan felkerekedtek. Nyelveket nem beszélő, szakképesítést igazoló papírokkal nem rendelkező férfiak és asszonyok indultak Nyugat-Európába segédmunkásnak. Hlivják László számításai szerint tavaly húsznál is többen indultak útnak.

- Mit tehettem volna, a befizetetlen csekkek itt sorakoztak a szekrényben, tavalyelőtt már a gázt is kikapcsolták - mondja Morvai Józsefné. - A gyerekek kirepültek, ketten ültünk itthon a leszázalékolt férjemmel. Tavaly januárban egy ismerős szólt, hogy Dortmundban lehet szalámit csomagolni. Először azt mondtam, 55 évesen hová menjek szalámit csomagolni, de negyvennyolcezer forintból nem lehet sem megélni, sem adósságot törleszteni. A szobában repedni kezdett a fal, vakolni, festeni is kellett volna. Azt mondtam, lesz, ami lesz, belevágok.

A honvágy, a gyerekei és az unoka hiánya három hónap után mégis majdnem hazahozta az asszonyt. A negyedik hónaptól kezdődően azonban 900 euróra emelkedett a fizetése, és ez eldöntötte a kérdést: maradt. Amikor egyben kiadott két hónapos szabadságára hazaérkezett, az első, amit az övéinek elmesélt, az volt: odakint nincsenek kerítések, és a kerékpárokat sem lakatolják le. Egyszerűen csak úgy ott hagyják az utcán.

Zagyi Zsolt naponta hetvenkét tonna húst mozgatott meg egy másik német húsüzemben. A kampóra akasztott sertéscombok húszkilós darabokban jöttek be a csarnokba, és a tizenkét órás műszak során 3600 darabot kellett levennie és a szalagra fektetni. Háromezerhatszázszor húsz, az hetvenkétezer kiló, azaz hetvenkét tonna. A többiek elsőre nem akarták elhinni neki, de a férfi nem engedett, elvégre könyvelő a szakmája - még ha a mérlegképes minősítést nem is szerezte meg -, a számok világában otthon érzi magát.

Az alacsony, vékony alkatú férfi jobbjában elzáródott egy ér, átmenetileg lebénult a keze. Két hétig a münsteri kórházban feküdt, de a kezét végül csak itthon hozták helyre. Öt hétig tartó lábadozása alatt volt ideje töprengeni, mihez kezdjen magával, de csak nem látott más megoldást, mint visszamenni külföldre. Negyvenhat évesen úgy tervezte: míg be nem tölti az ötvenet, kint marad, addigra lemegy róluk az adósság, talán félre is tudnak tenni valamennyit. A számításba azonban hiba csúszott.

Zagyi Zsolt egykor a szerencsi állami gazdaságban dolgozott, majd Miskolcon volt az adóhivatal ügyfélszolgálatán ügyintéző, később egy szerencsi könyvelőirodában helyezkedett el. Miután a fizető ügyfelek kikoptak, és az utolsó, nyolcvanezres bérét három részletben adták ki, otthon maradt, Legyesbényén. Feketén dolgozott, kényszer szülte kisvállalkozók, vagyonőrök, fodrászok bevallásait töltögette némi aprópénzért. Hetven ügyfele volt, csupa minimális keresetet valló adóalany. Amikor a minimálisan fizetendő tb-járulékot a kétszeresére emelték, ügyfelei visszaadták az ipart. Ezzel ő is padlóra került.

Egy, az interneten talált debreceni közvetítő cégnek befizetett 300 font fejében inkább Londonba ment szállodai szobákat takarítani. Kicsit tartott ugyan az utazástól, hiszen angolul nem beszélt, a takarítók főnöke azonban litván volt, vele pedig egész jól elboldogult, miután harminc év távlatából sikerült felidéznie valamennyit az egykor kötelező oroszórák anyagaiból.

A londoni szállodaipart azonban utolérte a világgazdasági válság, ahová ők voltak beosztva, a foglalások hatvan százalékát mondták vissza néhány hét alatt. A ráérő takarítók a BBC műsorán figyelték a külföldi munkavállalók elleni tüntetéseket. Nem mintha a takarító személyzetben egyetlen született angol is akadt volna, a szobánként fizetett 2,08 fontos tarifa csak a kelet-európai munkavállalók fantáziáját mozgatta meg. Amikor hazaindult, egy litván kollégája azt kérdezte tőle, az ő otthonát is sújtja-e a válság. Az én falumat nem érinti a világgazdasági válság, válaszolta. Ott már nincs minek tönkremenni.

Ami persze sarkos megállapítás. Legyesbényén például nincs egy eldobott cigarettacsikk az utcán, mert a közmunkások mindennap összeszedik. Nincs elhanyagolt járda, koszos középület. Nem a tenni akarás hiányzik a faluból, hanem a lehetőség. Egyelőre azonban nem jutott más, mint hallgatni, amint az ipari park felől tehénbőgést hoz a szél.

Kapcsolódó cikkek: A General Electric nyeresége 42 százalékkal csökkent | Lakat alatt a világörökségi törvény | A tapolcai kísértetkaszárnya | Kedvezmények a Dunakanyarban | Veszélyben a világörökségi cím