A plafonról is eladhatatlan irodai székek lógnak

Reviczky Zsolt

Halkan, szemét lesütve beszél a Zala megyei Misefán élő, negyvenes évei elején járó Tóth Imre arról, mit éltek át akkor, amikor munkanélkülivé váltak a feleségével, s egyik napról a másikra összeomlott az egzisztenciájuk. Tizenkét évet húztak le mindketten a Zalabaromfinál, ahol csirkét, pulykát bontottak, olykor napi tíz-tizenkét órában is. Keményen dolgoztak, nem panaszkodtak. Amíg prosperált az üzem, addig ketten együtt havonta csaknem 200 ezer forintot vittek haza. Ebből tisztességgel megéltek, öltöztették, taníttatták most nyolcadikos lányukat, pontosan törlesztették nyolcvanezrenként a házuk építésére felvett kilencmilliós kölcsönt.

A nagy múltú Zalabaromfi azonban tavaly ősszel fizetésképtelenné vált, a házaspár pedig munka nélkül maradt. Mindketten nyolc általánost végeztek, állást nem találtak, ráadásul a tönkrement cég hónapokig nem adta ki elmaradt bérüket, végkielégítésüket. Miután a felmondási idejüket töltötték, még segélyt sem kaphattak. A család havi bevétele szeptemberben kétszázezer forintról alig több mint tízezer forintra csökkent. Tóthék a lányuk után járó családi pótlékon kívül semmi másra nem számíthattak.

- Megtakarított pénzünk nem volt, mindent beleöltünk a házba - mondja a családfő. - A rezsiköltségekkel, a törlesztéssel azonnal elmaradtunk, hiszen még ennivalóra sem futotta. Azt ettük, ami a hűtőben le volt fagyasztva. Egész nap csak ültünk és azon gondolkodtunk: mi lesz holnap?

- Pénzzé tettük, amit lehetett - veszi át a bajban is jó kedélyűnek látszó feleség. - A házon kívül egy húszéves Zsigulink, egy birkánk, meg öt disznónk volt. A kocsi senkinek nem kellett, így hát eladtunk az ötből négy disznót, legyen miből kenyeret, tejet venni. Egyenként harmincezerért adtunk túl az állatokon, ami nem sok, de azonnal pénzre volt szükségünk. Így kihúztuk addig, amíg végre megkaptuk elmaradt járandóságaink egy részét. Most abban reménykedünk, hogy ha mást nem is, de tavasszal a földeken talán találunk szezonális munkát.

A hónapok óta egyik napról a másikra élő misefai házaspár otthonától alig húsz kilométerre, Pölöskén él a Tollár család. Ők két hete szembesültek azzal, amivel Tóthék már az ősszel: egy fillérjük sem maradt. A családfő, Tollár Ferenc, felesége, és velük lakó öt gyermekük közül a legidősebb fiú is a település híres szörpgyárában dolgozott. Csakhogy a cég február elején fizetett utoljára bért, egy hete pedig bezárt az üzem, s a dolgozókat szerdán értesítették arról, hogy nem indul újra a termelés, mindenkit elbocsátanak. Egyelőre senki nem tudja, hogy a februári és a márciusi fizetését mikor kapja meg.

- Tíz évet húztam le a szörpüzemben, amolyan mindenes voltam, takarítottam, javítottam, pakoltam - mondja az üzem melletti földszintes házában az ötvenhárom éves Tollár Ferenc. - Nem panaszkodhattunk, a fiam meg én kétszázezret is hazahoztunk havonta, ha pedig az asszonyt is beosztották, ennél még negyven-ötvennel több pénzből gazdálkodhattunk. Ebből jutott ennivalóra mind a hetünknek, a gyerekek ruhájára, iskoláztatására. A megélhetésre elég volt, félretenni viszont nem tudtunk. Fizetés egy hónapja volt utoljára, abból a pénzből pedig már nincs semmi.

- Annyi pénzünk van, amit ott lát - mutat az éjjeliszekrényre a törékeny alkatú feleség, Katalin.

Hosszan nézi a férfi és felesége a kisasztalon heverő két érmét, a húszast és az ötöst. Előbb Katalin fakad sírva, aztán Ferenc is. Amikor az utóbbi megnyugszik, azt mondja:

A Pölöskei család
- Becsületesen dolgoztam világéletemben. Mindent elvállaltam, szeszre rég nem költök, a házra húsz éve felvett kölcsönön kívül nincs más hitelünk, a dohány az egyetlen luxuscikk az életünkben. Most meg egy árva vasam sincs! A gyereknek be kellene fizetni a menzát, de nem tudok pénzt adni neki. Egyszerűen nincs miből! - panaszolja remegő hanggal. - Először egy félig teli gázpalackot adtam el a faluban. Háromezer-ötszázat kaptam érte. Aztán a feleségem egyik gyűrűjén adtunk túl. A palackért meg a gyűrűért kapott pénzből élelmiszert vettem, meg kifizettem a boltban felhalmozott tartozásunk egy részét. Most megint nincs pénzünk. Talán még a másik gyűrűt, meg azt a nyomorult televíziót eladhatnánk, de másunk nincs, amit pénzzé tehetnénk.

- Hacsak ezt a szekrényt nem - veti közbe halkan Katalin asszony, s a szoba sarkában álló bútorra bök.

- Azt aztán nem! Majd a földre teszed a ruhákat!? - emeli fel a hangját a családfő.

- Végszükség esetén, talán - suttogja Katalin.

- Azt nem!

Mások is kénytelenek most pénzzé tenni értékesíthető javaikat, hogy a napi betevőre, vagy épp a lakás, ház hitelére, rezsire jusson. Csak Zalában tavaly október óta több mint ötezerrel nőtt a nyilvántartott álláskeresők száma. A gazdasági válság nyomán egymást érték a leépítések a megye nagy foglalkoztatóinál, a húsfeldolgozó Zalabaromfinál, az elektronikai készülékeket gyártó Flextronicsnál, a lámpaizzókat készítő General Electricnél. Tavaly októberben 12 ezren kerestek munkát a megyében, februárban 17 ezernél is többen. Többnyire hiába. Ahogy nőtt a munkanélküliség, úgy csökkent a bejelentett új álláshelyek száma.

Az utóbbi hónapokban utcára került emberek többsége gyárban, üzemekben dolgozott - alacsony végzettséggel, kevés bérért. Így pedig többségüket - miként Tóthékat és Tollárékat - anyagi tartalékok nélkül érte a válság, a munkanélküliség.

- Egyfolytában csörög a telefonom, egyre többen érdeklődnek mit vennék meg, miért fizetnék készpénzzel - mondja egy magát újságban hirdető, régiségeket felvásárló, névtelenséget kérő zalai "ószeres". - Többnyire azonban hamar kiderül, hogy nem mindegyik kuncsaftnál tudok üzletet kötni. A frissen munka nélkül maradt emberekhez gyakran hiába megyek ki, náluk nem találok olyan cikkeket, amelyeket megvehetnék tőlük. A válság elsőként az alacsony végzettségű, kispénzű embereket érte el. Ők pedig nem tudnak olyat kínálni, ami engem érdekelne. Nekik nincsenek értékes antik bútoraik, festményeik, érméik, nyakékeik. A műszaki cikk, az olcsó gyűrű, fülbevaló, a kerékpár, a televízió ebben a körben az a bizonyos családi ezüst. Az pedig nekem nem kell, mert eladhatatlan. Csak a nyakamon marad.

- Televízió, mosógép, kanapé, rádió, mikrohullámú sütő - a gazdasági válság kirobbanása óta egyre több ilyen cikk kerül hozzánk - mondja Szabó Gábor, aki használt műszaki cikkek, és bútorok adásvételével foglalkozik Nagykanizsán. - Korábban tíz vevőből öten azért tértek be, hogy körbenézzenek, s vegyenek valamit. Két-három hónapja viszont minden megváltozott. Ma már tízből kilencen eladnának, mert pénzre van szükségük.

A kanizsai belváros egyik udvarában működő boltra lassan kiteheti tulajdonosa a megtelt táblát. Már az üzlet előtt is halomban állnak a régi, jobbára, öt-tíz éves, még működő hűtőszekrények: ötezer-tizenötezer forintért hagyták itt egykori tulajdonosaik. Odabent még a plafonról is fából készült, régi irodai székek lógnak - darabjáért ötszáz forintot fizetett a kereskedő. A széles polcokon egymást érik a két-háromezerért átvett, kiült, foltos fotelek, kanapék. Arra a kérdésemre, hogy ezeket az agyonhasznált bútorokat, kinek lehet eladni úgy, hogy némi haszna legyen rajta, Szabó Gábor azt válaszolja: ez egyre nehezebb, de vannak még olyanok, akiknek alacsony rezsijű, viszonylag olcsó albérletükbe, vagy éppen szőlőhegyi pincéjükbe ez is megfelel.

A kanizsai ószeres boltjában válogathatunk a pár száz forintért itt hagyott hajszárítók, egy-két ezerért vett mikrohullámú sütők, olcsó szagelszívók között. A bejárat mellett egy elektromos fogkefe látható a polcon - rajta némi fogkrémmaradvánnyal.

- Eddig szinte mindig ugyanazok az emberek tértek be eladni. Mostanában viszont nagyon sok az új arc. Némelyikük nem is titkolja, csekkre vagy ennivalóra kell a pénz. Toporogva, szégyenkezve kérdezik, mennyit kaphatnának a holmijukért - mondja keserűen, ószerestől szokatlan együttérzéssel Szabó Gábor, s szinte mentegetőzve hozzáteszi: - Átérzem a hozzám forduló emberek szerencsétlenségét. Korábban szociális munkásként dolgoztam, és azért nyitottam ezt a boltot, mert kirúgtak, nem találtam állást, és valamiből meg élni kell. Most van munkám, némi hasznom is, de nem lélekemelő nap, mint nap szembesülni borzalmas élethelyzetbe került családok tragédiájával.

Nagykanizsán - ahol csak a General Electrictől 230 ember került az utcára októberben - nem csupán Szabó Gábor tapasztalja üzletében, hogy egyre többen próbálják pénzzé tenni vagyontárgyaikat. Az egyik - névtelenséget kérő - aranyfelvá-sárlással is foglalkozó ékszerész azt mondja: egyre többen térnek be hozzá, hogy karkötőt, láncot, gyűrűt, fülbevalót próbáljanak eladni. Az üzlet élénküléséről beszél egy műszaki bizományi tulajdonosa is.

- Legalább harminc százalékkal nőtt a forgalmunk a múlt ősz óta. De manapság szinte mindenki csak eladna - mutat körbe Rajnai Sándor az áruval zsúfolásig telt Mini Bizományiban.

Az üzletben - ahol főként műszaki cikkek vásárlásával foglalkoznak - egymást érik a használt videokazetták, DVD-lejátszók és filmek, varrógépek, turmixok, televíziók. Látni szinte érintetlen fűrészgépet, a földön pedig halomban állnak az új LCD és plazmatévék, amelyeket hitelből vettek - többségük még garanciális. Néhány hónapja vehették ezeket egykori tulajdonosaik, amikor még biztosnak vélték állásukat, egzisztenciájukat.

De a napokban egy asszony egy ócska vasalóval állított be. Bármennyit elfogadott volna érte, csak kapjon valamit. Ezer forinttal távozott. s már ezért is hálás volt.

Kapcsolódó cikkek: Vissza a pattintott kőbaltához | Tolakodás vagy túlélés? | Egyre jobban félünk a munkanélküliségtől | Történelmi csúcsok és mélypontok | Válság 2.0