Vásárló egy hipermarketben. Új útvonalat szabnak a magánnyugdíjnak
Kovács Bence A magánnyugdíj rendszerének átalakításáról nemcsak a parlamentben, hanem annak falain kívül, a színfalak mögött is heves vita folyik. A parlamenti napirend szerint ma lesz a zárószavazás a kormány által benyújtott törvényjavaslatról, ám borítékolni lehet, hogy nem ez lesz a végleges forma. Azt ugyan senki nem kérdőjelezi meg, hogy a magánnyugdíj intézményrendszere változtatásra szorul és a járadékszolgáltatás szabályait meg kell határozni, de ezen belül alig valamiben alakult ki egyetértés.

A legélesebben vitatott kérdések: kötelezővé kell-e tenni a pénztárak átalakulását biztosító-részvénytársasággá, meg kell-e tiltani az adminisztráció kiszervezését, ilyen mértékben kell-e szűkíteni a választható járadékfajtákat és az örökölhetőséget, az alacsonyan megszabott vagyonkezelési díj nem készteti-e trükközésre a szolgáltatókat?

Az 1997-ben elindított nyugdíjreform sok kérdést nyitva hagyott - főképp azt, hogy a nyugdíjpénztári befizetésből miképpen lesz járadék -, és egy sor problémát felvetett. Például azt, hogy a szövetkezeti elven működő, nem nyereségérdekelt nyugdíjpénztári intézményi forma valóban életképes-e. Ezeknek a kérdéseknek megválaszolását, illetve a gondok orvoslását szolgálja a parlament előtt lévő törvényjavaslat a magánnyugdíjról és intézményeiről.

Ennek lényege, hogy 2013-ig a pénztáraknak át kell alakulniuk speciális szabályokkal működő részvénytársasággá - taglétszámtól függő biztonsági tőkét letéve -, valamint szabályozza a járadékok formáit, a szolgáltatás feltételeit, a piaci szereplők mellett létrehozva egy állami szolgáltatót is.

A kötelező átalakulást ellenzők szempontjait leghatározottabban Matits Ágnes biztosításmatematikus képviseli, arra hivatkozva, hogy az elmúlt tíz év átlagában a legjobb befektetési eredményeket éppen a kisebb pénztárak érték el. Ezek a független vagy ágazati, vállalati pénztárak nehezen lesznek képesek előteremteni a törvény által megkövetelt szavatoló tőkét, illetve a vállalati nyugdíjpénztárak mögött álló cégek aligha vágnak bele profiljuktól olyan eltérő vállalkozásba, mint egy nyugdíjbiztosító.

A 19 magánpénztárból tizenegy taglétszáma nem éri el az 50 ezret, ezeknek az intézményeknek 100 millió forintot kellene lerakniuk az átalakuláshoz. Ezek között van a maga 2700 tagjával az Életút nyugdíjpénztár, amelyik az elmúlt időszak átlagában kiemelkedő eredményt ért el. Barzsó Pál, a pénztár ügyvezető igazgatója is egyetért azzal, ha ez a törvény így átmegy, az a kicsik halálos ítéletét jelenti, s nem is érti, miért kell a törvényt még ebben a ciklusban elfogadni.

- Az elmúlt időszakban a pénztárakat érintő módosítások közül nem egy balul sült el - érvel amellett, hogy a törvényhozóknak nagyobb alapossággal, illetve körültekintéssel kellene hasonló horderejű kérdésekben dönteniük. A kis pénztárak szerint egyébként létüket veszélyezteti az is, hogy a tervezet megtiltja az adminisztráció kiszervezését. A 4,5 százalékban maximált működési költség ugyanis kevés ahhoz, hogy a - törvény által megkövetelt - nyilvántartási elszámolási rendszert házon belül működtessék. A pénzügyminisztérium indoklása szerint azt a jelenlegi gyakorlatot kívánják megszüntetni, hogy a pénztárak a profitot ilyen módon "tüntetik el" a nonprofit pénztárakból.

A nagyobb pénztárak vezetői úgy gondolják: legfőbb ideje, hogy a törvény megszülessen, a finomhangolásra van még idő. Számukra közömbös, hogy az átalakulás kötelező-e vagy sem, de a szavatoló tőkét a biztonságos működés szempontjából lényeges feltételnek mondják. Holtzer Péter, a nyugdíjkerekasztal elnöke viszont határozottan ellenzi a "virágozzék száz virág" elvet. Szerinte az önkéntességnek nincs helye egy kötelező rendszerben. Kiszámíthatatlanná és a biztosítottak számára átláthatatlanná tenné a szisztémát, ha egyszerre működhetnének benne garanciális tőkéjű és anélküli intézmények.

Szenes Zoltán a Honvéd- nyugdíjpénztárak ügyvezető igazgatója úgy látja: a pénzügyi világválság enyhén szólva megkérdőjelezi azt az érvet, hogy egy tőkeerős tulajdonos szavatolja a biztonságos működést. Ugyanakkor néhány módosítás - például hogy gazdasági szervezet is alapíthat magánbiztosító- részvénytársaságot - már lehetővé teszi a munkáltatói ágazati pénztárak továbbélését.

Hasonlóképpen éles viták folynak a járadékszabályozásról. A bírálói szerint a törvényjavaslat alig kínál választási lehetőséget a tagoknak - például az egyösszegű felvételt. A pénzügyminisztérium azzal érvel a törvényjavaslat mellett, hogy kötelező nyugdíjrendszernek nem lehet alapvető eleme az egyösszegű pénzfelvétel, hiszen annak az a célja, hogy élethosszig nyújtsa a megélhetést biztosító életjáradékot. Az egy összegben kifizetett pénz elfogyhat, és ebben az esetben szükséges további segítség állami forrásból.

Bizonyos megtakarítási szint felett viszont a törvény előírja az egyösszegű felvételt. Matits Ágnes véleménye erről az, hogy a javaslat túlzottan magas társadalombiztosítási járadék, illetve magánnyugdíj-megtakarítás esetén rendelkezik így: például akkor, ha a tb-nyugdíj meghaladja a megállapításkori minimálbér négyszeresét (ez jövőre 294 ezer forint).

A mérték még finomítható, a korlátozás azonban érthető - érvelt Kozek András az Allianz vezérigazgató helyettese a közelmúltban egy konferencián - a nagyon magas járadékok árát, a biztosítási logika alapján ugyanis a rövidebb ideig élő, kispénzűek fizetik meg. Ugyanott felvetette, hogy az örökölhetőségi opciót - óvatosan - bővíteni lehetne: mondjuk a folyósítás első öt évére szavatolt járadékkal. A halandósági táblák azt mutatják, hogy az öregségi nyugdíjkort elérőknél 90 százalék annak a valószínűsége, hogy még több mint öt évet élnek, tehát ez a lehetőség nem csökkentené jelentősen a járadék összegét.

A törvény kétfajta járadékszolgáltató működését engedélyezi. A magánszolgáltatóknak nominálisan kell garantálniuk a járadékot, az éves emelés pedig a befektetések hozamától függ, amelyet teljes egészében jóvá kell írni a tag számláján. Ezeken kívül működik majd egy állami szolgáltató, itt a nyugdíjak értékállóságát az inflációkövető emelés szavatolja. Sokan azonban megkérdőjelezik azt, hogy az adott feltételekkel - a vagyonkezelés költségét a törvény a magánszolgáltatóknál 0,35 százalékban maximálja - egyáltalán lesz-e olyan profitérdekelt intézmény, amelyik vállalkozik a járadék folyósítására.

Borza Gábor, az ING pénztárak vezérigazgatójának levezetése szerint ha a szolgáltató az előírt szavatoló tőkéje után meg akarja kapni a piacon szokásos hozamot, akkor gyakorlatilag nem marad fedezete a vagyonkezeléssel járó kiadásoknak. Nem beszélve a tőkegarancia árának a kitermeléséről. Ha pedig valaki mégis vállalkozik ilyen alacsony díjakkal a szolgáltatásokra, fennáll a veszélye a termékek "becsomagolásának", azaz annak, hogy átláthatatlan módón viszi ki a nyereséget.

Matits Ágnes azon nem aggódik, hogy nem jönnek létre versenyző biztosítók, azon viszont inkább, hogy az emberek a biztos, de kis hozamot választják majd, azaz az állami szolgáltatót, miközben a piaci befektetések hozama az inflációnál hosszabb távon jóval magasabb. Simonovits András matematikus közgazdász viszont éppen ennek ellenkezőjétől félti a jövő nyugdíjasait: korántsem biztos abban, hogy az emberek racionálisan végiggondolják a kockázatokat. Szerinte nagy a veszélye annak, hogy az ügynökök szirénhangjait követve inkább választják majd a magán szolgáltatókat, nem számolva azzal, hogy így ellátásuk vásárlóértéke egy-egy évben akár jelentős mértékben csökkenhet.

Sarlatánok sara

A nyugdíjreform elfogadásakor közfelháborodást váltott ki, hogy az akkori kormány a kétpilléres szisztéma ismertetésére és elmagyarázására egymilliárd forintot irányzott elő. A felzúdulás hatására visszakoztak, így az új rendszer propagálása maradt az ügynökökre. A hatás frenetikus volt: az 58 éves szomszéd is büszkén jelentette nekem, hogy átlépett az új nyugdíjrendszerbe.

A minden józan megfontolást felülíró, legfőbb érv az volt, hogy ebben a rendszerben a megtakarítás örökölhető. Nem állt ott senki a szomszéd bácsi és a többi sok százezernyi - saját elemi érdeke ellen döntő - ember mellett, hogy megértesse: csak a nyugdíjba menetel előtt örökölhető a megtakarítás - ez áll a törvényben és semmi más. Ami pedig nem a népére rontó galád kormány ármánya - miként a járadékszolgáltatást (végre) szabályozó tervezetet a különböző internetes kommentekben aposztrofálják -, hanem az élethosszig tartó életjáradékok általános és törvényszerű jellemzője.

A meglepő az, hogy magukat szakértőknek mondó tanácsadók siratják - a törvényben ilyen módon soha nem szereplő - örökölhetőséget, megerősítve azokat tévhiteikben, akiket annak idején elfelejtettek felvilágosítani arról, mit is jelent a csaliként bedobott örökölhetőség. És senki nem kérdezi meg ezektől a szakértőktől: mégis hogyan tetszenek ezt képzelni? Hogyan állapítható meg egy kockázatközösségben - ami minden biztosítás alapja - halálig szóló járadék úgy, hogy ha mégsem érné meg a statisztikailag várható életkort, a család hozzájut a megmaradt pénzhez? Mi lesz azokkal, akik pechükre vagy szerencséjükre túlélik statisztikai halálukat? A pluszévek az ő bajuk, és akkor már ne számítsanak ellátásra?

Állítható, hogy a törvény túlzottan szűkre szabja a választható járadékok körét. Ezen lehet és kell vitatkozni, hogy elhangozzanak az érvek és ellenérvek: mi az ára a különböző típusú járadékoknak? De olyasmit számon kérni egy jogszabályon, hogy miért nem változtatja meg a matematika axiómáit, szakmailag még akkor is elég nehezen magyarázható, ha valaki nem különösebben kedveli a törvényt benyújtó kormányt.

Kapcsolódó cikkek: Válság előtti szinten a nyugdíjpénztári vagyon | Nyugdíjas GPS | A PM szerint alkotmányos a nyugdíj-szabály | Sok leendő nyugdíjas félreértette a PSZÁF levelét | Nem rázza meg a nyugdíjpénztárakat a visszalépés