Népszabadság - Marabu

Eközben szakmai körökben, ahol nem a politika határozza meg a tudatot, jóleső érzés kitárgyalni az elmúlt egy év kormányzati pénzügypolitikáját. Ott mintha könnyebb lenne megértetni, hogy a jelenlegi kormány a számára megadatott mozgásteret teljes egészében kihasználva ért el eredményeket az államháztartás piaci finanszírozásának visszaállítása, a költségvetési egyensúly megtartása és az év során várhatóan meginduló gazdasági növekedés alapjainak lerakása terén. Könnyen számszerűsíthető változások következtek be a nyugdíjrendszer fenntarthatóságában, a lakossági támogatások hatékonyságában, vagy az adórendszer versenyképességében. A nyugdíjkiadások tartósan a GDP 10 százaléka alatt maradnak, s ezzel a jövőre nézve legalább 3 százalékkal könnyítik a nyugdíjkassza terheit. A lakossági támogatásokban úgy sikerült egy, a GDP 1 százalékát már most elérő és folyamatosan növekvő megtakarítást elérni, hogy az minden eddigi felmérés szerint leginkább a rendszer hatékonyságát javítja és legkevésbé a rászorultak támogatásának mértékét érinti. Ezek tényszerű módon kevéssé vitatható eredmények mind a pénzügyi stabilitás megtartása, mind a potenciális növekedés és a foglalkoztatás javítása terén. Ide sorolható az adórendszer is: ha a fogyasztást terhelő adók növelése árán is, de mégis csak sikerült a munkára rakódó adóék mintegy 9 százalékpontos, illetve a marginális adóék majdnem 20 százalékpontos csökkentésével a munkaerő költségét a visegrádi országok átlaga alá szorítani.

Ez a fajta gazdaságpolitika nem hitelből táplált belföldi fogyasztásra épül, hanem végre a pénzügyi egyensúlyt is szem előtt tartva igyekszik a gazdaság nemzetközi versenyképességét a munkaerő, a beruházások és az ehhez szükséges finanszírozás költségeinek lefaragásával visszanyerni. A kormány tehát, ha a globális pénzügyi válság teremtette kényszerből is, de mégis csak tudatosan szakított azzal a könnyű politikai sikerekkel kecsegtető, de ezért már számtalanszor megbukott gazdaságpolitikával, amely kontroll nélkül felvett hitelekből finanszírozna átgondolatlan átmeneti intézkedéseket. Ezekkel rövidtávon látszólag jólétet és mérsékelt növekedést lehet elérni, hosszabb távon viszont csak adósságot hagynak maguk után. Az effajta szűklátókörű, a későbbi következményekre érzéketlen gazdaságpolitika volt lényegében magának a globális pénzügyi válságnak is az előidézője. S valójában ennek a gazdaságpolitikának a megnyilvánulásai érhetőek tetten az elmúlt két parlamenti ciklus egyes hibás kormányzati intézkedéseiben is.

Márpedig ha ésszerű és fenntartható pályára szeretnénk terelni a gazdaságot és minél többet megőriznénk az elmúlt egy év - piacok által visszaigazolt - eredményeiből, akkor meg kell próbálnunk tanulni a múlt hibáiból. Kampányidőszakban persze nem könnyű az elmúlt két parlamenti ciklus gazdaságpolitikáját elfogulatlan módon értékelő elemzést találni. Surányi György a Népszabadság hasábjain címmel megjelent írásában („Téves diagnózis, téves terápia", január 30 nagyrészt tárgyilagos módon adta meg a 2006 előtti, illetve a 2006-tól 2008-ig tartó időszak értékelését.

Nem a gyógyszerhiányba betegedtünk bele

Oszkó Péter
Népszabadság - Szabó Bernadett A 2006-ot megelőző felelőtlen költségvetési és jövedelempolitika jól mutatta a belső keresletélénkítés korlátait. Miközben ugyanis régiós összehasonlításban kizárólag az államadósság növekedésében tudtunk dobogós helyre kerülni, a költségvetés és a restriktív monetáris politika növekvő nyomása alá került gazdaságunk a külső piacokon fokozatosan lemaradt versenyképességében, foglalkoztatásunk alacsony szinten ragadt, növekedésünk egyre inkább elszakadt a régiós versenytársakétól. Ráadásul az általános intézkedéseken, a nyugdíjrendszeren, a támogatáspolitikán, jövedelemkiáramláson keresztül élénkített belső fogyasztás a versenyképességében sérült gazdaság, a hatékonyságában, termelékenységében fokozatosan leszakadó kis- és középvállalkozói szektor termékei és szolgáltatásai helyett egyre inkább az import iránti keresletet növelte. Abból pedig a növekvő adósság mellett csak a külső egyensúly hiánya maradt örökül. A belső fogyasztásnak az államadósság növekedéséből finanszírozott mesterséges élénkítése tehát nem hogy segítette volna a hazai gazdaság, azon belül is a kis- és középvállalkozói szektor felzárkózását, de egyre inkább lemaradtak fejlődésben, hatékonyságban a régiós versenytársaktól. Ebben az időszakban a hitelből növelt belső fogyasztás, ha korlátozottan is, de lehetővé tette a szektor számára a változó gazdasági környezethez való alkalmazkodás halogatását, miközben a régiós összevetésben magasabb adócentralizáció és az ugyancsak magasan tartott forintkamatok lényegében elzárták az egyébként erősebb gazdasági alkalmazkodást kikényszeríteni képes exportpiacoktól. S történt mindez abban az időszakban, amikor a nálunk lényegesen fegyelmezettebb költségvetési politikát folytató régiós országok, amelyek a belső fogyasztásélénkítés helyett belefogtak az adórendszerük és nagy újraelosztó rendszereik reformjába is, növekedésben viszonylag gyorsan túlteljesítettek rajtunk. A hazai, belső keresletélénkítésre épülő gazdaságpolitika éveken keresztül tényszerűen bizonyította tehát, hogy ebben a régióban, a hozzánk hasonló nyitott gazdaságokban elkerülhetetlenül kudarcra ítéltetett: lassítja a vállalkozói szektor versenyképességbeli alkalmazkodását és felzárkózását, ennek eredményeként a belső fogyasztást is egyre inkább az import felé tereli. Ez évekre nyomot hagy a külkereskedelmi mérlegen, s szinte szükségszerűen ikerdeficithez vezet. Eközben a magas újraelosztásból nem csak a versenyképességet rontó magas adócentralizáció és növekvő államadósság származik, de az ország saját teherviselő képességénél bőkezűbb jóléti transzferek hátráltatják a foglalkoztatás növekedését és maguk is a felzárkózás gátjává válnak.

Ezekkel a hibákkal 2006-ban le kívánt számolni az akkori kormány, s ha a versenyképességért nem is, de a költségvetési egyensúly visszaállítása és az államadósság növekedésének megállítása érdekében határozott lépésekre szánta el magát. Ezen lépések legnagyobb hiányossága azonban éppen az volt, hogy a politikai szempontból érzékeny területeket - mint a nyugdíj-, támogatás- és jövedelempolitika - többnyire érintetlenül hagyta és inkább a gazdaság versenyképességének rovására, részben adóemelések árán próbálta a költségvetés megbillent egyensúlyát helyreállítani. Ami óriási növekedési áldozatokkal járt. Így amikor a globális konjunktúrát meglovagolva egyes régiós országok kétszámjegyű bővülést voltak képesek elérni, Magyarország növekedése 1 százalék alá esett. Ráadásul az ország pénzügyi öntudatra ébredése csak részleges volt, hiszen a politikusok, pártok és a választási kampányok által évek óta hipnotizált lakosság az állami juttatások korábban ígért és megszokott növekedésének elmaradásával más olcsó pénzforrás után nézett, s továbbra is növekvő fogyasztását a bankrendszer által biztosított, alacsony kamatozású, devizaalapú hitelekből tartotta fenn. S miután ennek a folyamatnak semmiféle szabályozó eszközök nem szabtak gátat, a hitelből finanszírozott belföldi fogyasztás (annak minden visszásságával) fennmaradt, de a szigorodó költségvetési politika eredményeként az már nem az állam, hanem a magánszektor adósságállományát növelte, elsősorban az ország sérülékenységét fokozottan rontó külső adósság formájában. Ráadásul a növekvő adócentralizáció és a drága forintfinanszírozás mellett ez a belső fogyasztás nem a hazai gazdaságot, hanem az importot élénkítette, így továbbra sem következett be szerkezetváltás, termelékenységbeli fejlődés a hazai vállalati szektorban. Mint ahogy nem javultak az érintetlenül hagyott jóléti juttatásokkal amúgy is torzított foglalkoztatási viszonyok sem. Így aztán 2008-ra, mire a globális pénzügyi válság a régiót és azon belül hazánkat is elérte, csökkent ugyan az államháztartási hiány, de a még fennmaradt jelentős államadóssághoz a magánszektor két év alatt radikálisan megnőtt s jelentős részt devizaalapú adósságállománya is társult - miközben a gazdaság növekedése, azaz jövedelemtermelő képessége súlyos sérüléseket szenvedett.

Több elemző, így Surányi György írása is vitatható megállapításokat tesz viszont, mikor az ország 2008 őszén megmutatkozó kiszolgáltatottságát (leegyszerűsítve) a jegybanki tartalékok alacsony összegével magyarázza. Kétségtelen, ahogy a világon szinte senki, úgy a hazai jegybank sem tudta a globális pénzügyi válság nagyságát, kiterjedtségét és következményeit előre felmérni, így tartalékaival nem készült a rövid lejáratú külső adósságállomány hirtelen megnövekedésére. Azonban az ország által 2008 októberében elszenvedett pénzügyi sokk valós, strukturális oka mindenképpen a korábban jelzett tényezők, azaz a magas külső eladósodottság és alacsony jövedelemtermelő képesség együttállása volt. Ha valaki a jegybanki tartalékok alacsony mértékével próbálná magyarázni az ország kiszolgáltatottságát, az összekeveri a magyar gazdaság akkori strukturális problémáit az átmeneti segítség, azaz a tartalékok hiányából fakadó nehézségekkel. Egy betegség okai azonban nem tévesztendők össze az annak gyors, átmeneti kezelésére alkalmas gyógyszerek hiánya okozta fájdalmakkal, hiszen a betegség kialakulásához nem a tüneti kezelésre alkalmas orvosság hiánya vezetett. A 2008 őszén befagyott pénz- és állampapírpiac a magyar gazdaság rendszerszerű problémáinak látványos tünete volt, mely tüneteket nem sikerült tovább elfedni a jegybanki tartalékok felhasználásával. Viszont a tényleges, tartós gyógykezelésnek nem csupán az egyszeri tünetekkel, hanem a valós problémákkal, azaz a magas adósság és alacsony növekedés együttesével kellett szembenéznie.

A "fetisizálás" haszna

Hasonlóképp nem állnak meg a lábukon a 2009-es költségvetési és gazdaságpolitikát, különösen a költségvetési szigort kifogásoló, azt túlzottnak tartó kritikák. Surányi György azon megállapítása, hogy a tavalyi évre felesleges volt eredetileg 2,6 százalékos GDP-arányos államháztartási hiányt célként meghatározni, s eleve reálisabb lett volna a végső, 3,9 százalékos hiánycél, persze az utólag már ismert mértékű gazdasági visszaesést tekintve logikusnak hangozhat. Azonban a korábbi, alacsonyabb hiánycél semmilyen mértékben nem befolyásolta a gazdasági visszaesés pályáját, hiszen az első negyedév végére már a 3,9 százalékos végső hiány 60 százaléka realizálódott. Azaz az ország és annak költségvetése valójában sosem célzott meg alacsonyabb hiánycélt, s 2009 elejétől kezdődően olyan költségvetési gazdálkodás folyt, mely eleve csak a 3,9 százalékos hiányt tette elérhetővé. Ténylegesen tehát sosem zajlott olyan mértékben restriktív költségvetési politika, amelyet a gazdasági visszaesés évközi váratlan elmélyüléséért kárhoztatni lehetne. A visszaesés nagyságrendjét ugyanis végső soron az exportpiaci folyamatok határozták meg. Az áprilisban megalakuló jelenlegi kormány éppen ennek és a vártnál nagyobb arányú globális visszaesésnek a tudatában tervezett magasabb költségvetési hiányt, és annak feltételeként további strukturális reformokat, átalakításokat.

Ezek az átalakítások (szemben a 2006-os költségvetési kiigazítással) a versenyképesség őrzése és javítása érdekében elsősorban a nyugdíj-, támogatás- és jövedelempolitikában keresték a megtakarítási lehetőségeket, melyeket a politika rövidtávú érdekeit követő kormányok eddig mindig érintetlenül hagytak, s félő, hogy a következő kormányok is ezt tették volna, ha a mostani kabinet döntései nem tehermentesítik őket. Eközben a kormány az átalakításokkal, különösen a nyugdíjkorhatár emelésével vagy a családtámogatások támogatási időszakának szűkítésével, illetve a mindezeket kiegészítő adópolitikai intézkedésekkel a jövőre nézve a munkakínálatot és a munkakeresletet, így a foglalkoztatást is a növekedés útjára állította. Lehetséges tehát, hogy a hitelből finanszírozott jóléti transzferek csökkentése éven belül, azaz rövidtávon visszafogta a belföldi fogyasztást és ezáltal ugyancsak rövidtávon prociklikus hatást gyakorolt a gazdaságra, azonban ezek azok az intézkedések amelyek a jövőre nézve éppen a növekedés beindításához szükséges alacsonyabb munkaerőköltséget, szélesebb munkaképes réteget, mérsékeltebb finanszírozási és így kisebb beruházási költségeket is biztosíthatnak a versenyszférának.

De ezen túl is vitatható az az állítás is, mely szerint a gazdasági visszaesés éppen a költségvetési szigor miatt mélyült volna tartósan és jelentősen. Ha ugyanis összevetjük az év során az egyes negyedéves GDP adatokat a velük egyidejűleg mutatkozó költségvetési hiányszámokkal, akkor jól láthatóvá válik, hogy miközben a harmadik negyedév végére a költségvetés az éves hiánycélnak csaknem a 110 százalékát elérte, addig a gazdaság visszaesése éppen ekkorra jutott a mélypontjára. S a negyedik negyedévre, mire a belső fogyasztást érdemben érintő, azt ténylegesen visszavető költségvetési intézkedések érvényesültek és az államháztartás egyensúlya visszabillent az eredeti hiánycélra, illetve a szezonálisan kiigazított adatok szerint a rendszerváltás óta először az állam pozitív finanszírozási egyenleget ért el, ugyanebben az időszakban a gazdaság visszaesése lényegesen lassult.

Ezzel együtt kétségtelen, hogy a 2009-es év gazdasági és pénzügypolitikájának a leghangsúlyosabb eleme az államháztartás piaci finanszírozásának visszaállításához szükséges költségvetési egyensúly megtartása volt. De oly módon, hogy az a későbbi évek gazdasági növekedését ne sértse, sőt lehetőleg minél nagyobb arányban segítse is. Ennek érdekében azonban elkerülhetetlen volt a költségvetési hiánycél egyfajta túlzott fetisizálása, akár tized-százalékpontig is sérthetetlen jellegének megőrzése, mely a nemzetközi pénzügyi piacokon elveszett bizalom visszaszerzésében ultrahatékony eszköznek bizonyult, és gyors sikerekre vezetett egy olyan korszakban, amikor sok más ország a saját költségvetési egyenlegét még százalékos pontossággal sem volt képes előre jelezni.

Kétes kampány - bizonytalan jövő

Ideje persze a múltidéző gazdaságpolitikai elemzéseken túl a jövővel is foglalkozni. Például azzal, hogy a közelgő választások után felálló kormány, melynek a jelenlegi kabinettel szemben már lesz lehetősége többéves gazdaságpolitikai intézkedéscsomagot is összeállítani, vajon hogyan szolgálhatja tovább a felzárkózást, a stabilizációt és a fenntartható növekedést. Hiszen az új kormány már a válság talán legnehezebb időszaka után, egy lassan növekedésbe forduló gazdasági környezetben, ráadásul biztos politikai háttérrel kezdheti meg a munkáját. Itt kell megjegyeznem, hogy a jelenlegi kabinetnek nem csupán nehézséget, de lehetőséget is teremtett a válság: a politikai támogatottság bizonytalanságát részben a lakosság válságtudata és így a fájdalmas intézkedések iránt mutatkozó toleranciája pótolta. Ennek volt köszönhető, hogy a legutoljára éppen a Reformszövetség által felkarolt, de jó ideje ismert szakértői gazdaságpolitikai elképzeléseket a kabinet keresztül tudta vinni. Miközben a program hátterében láthatóan nem csak a közvélemény, de olykor még elemzők is hibásan a Nemzetközi Valutaalapot sejtették, pedig a szervezet a hazai kezdeményezések nyomán létrejött intézkedéscsomagot valójában inkább csak véleményezte és a végrehajtását ellenőrizte.

Mindazonáltal a konszenzusos szakértői programokon túl talán a múlt tapasztalataiból is egyértelmű, hogy a hitelből generált belföldi fogyasztáson alapuló növekedés és a versenyképes gazdaság exportpiacokon elért sikereire támaszkodó felzárkózás modellje közül melyiket érdemes választanunk. Mert ha nagyobb belső piaccal rendelkező zárt gazdaságokban az életképes piaci struktúrák fenntartása és túlélése segítése céljából átmeneti időre olykor még hasznosnak is bizonyulhatnak az automatikus stabilizátorok, azaz az ideiglenesen hitelből finanszírozott piacélénkítési intézkedések, addig nálunk az ilyesfajta gazdaságpolitika sikerességét számos tényező korlátozza. A belső fogyasztás a gazdaság nyitottsága következtében származási helytől függetlenül mindig is a versenyképesebb termékeket és szolgáltatásokat fogja választani, ami sokszor az importot élénkíti, eközben a hazai vállalkozói szektor mesterkélt megóvása a versengéstől lemaradást eredményez a hatékonyságban, fejlesztésekben, általában a gazdasági alkalmazkodásban. Ezzel szemben a jelenleg választott gazdasági pályának, ha vannak is politikai önfegyelmet igénylő elemei (különösen a jóléti transzferek korlátok közé szorítása vonatkozásában), azonban az a fennmaradó költségvetési fegyelemmel párhuzamosan, azaz az ország kiszolgáltatottságának és sérülékenységének csökkenésével egyidejűleg képes lehet dinamizálni a gazdaságot. Ennek kulcsa pedig, hogy az állam saját hatáskörében, szabályozói eszközökkel segítse tovább a hazai gazdaság és vállalkozói szektor versenyképességét meghatározó munkaerő- és finanszírozási költségek további csökkenését, ügyelve arra, hogy a fiskális egyensúlyt nem veszélyeztető, uniós finanszírozású, s ezáltal alacsony forrásköltségű egyedi támogatásokhoz a szektor a lehető leghatékonyabban juthasson hozzá és azokat a leghatékonyabban használja is fel. Mindebből pedig egy alkalmazkodásra képes versenyszféra, melyet nem izolál a világtól a tartós állami beavatkozás, akár az exportpiaci részesedésünk növelését is elérheti, ahogy arra már kedvező jelek mutatkoztak a januári, havi alapon 8 százalék felett növekedő ipari termelés és 13 százalék felett bővülő ipari exportértékesítés adataiban.

Egy teljes választási ciklus előtt álló kormány programjából a piac nyilván számos mutatót értékel, így az adott évi költségvetési hiányon túl nagyobb figyelem fordulhat a költségvetés strukturális egyenlege, a csökkenő adósságpálya, illetve az adott évi növekedés mellett a potenciális és a fenntartható növekedési pálya felé. Ezen belül persze továbbra is fontos az éves államháztartási egyenleg, azonban félrevezetőek azok a gazdaságpolitikai látszatviták és kampánycélokat szolgáló politikai akciósorozatok, amelyek még mindig az éves hiánycél tized-százalékpontos teljesítését tekintik a sikeres és hiteles gazdaságpolitika egyetlen ismérvének. Eközben persze vitathatatlan, hogy a közelmúltban az Alkotmánybíróság adóügyekben hozott döntései mintegy 0,2 százalékos GDP-arányos lukat ütöttek a 2010-re megcélzott költségvetési egyenlegen, azonban ez, illetve a vártnál nagyobb arányban visszaeső lakossági fogyasztásból fakadó adóbevétel kiesés 2010-ben egyedi bevételi tételekkel és szigorú, a tavalyi évhez hasonló hadigazdálkodással kiegyensúlyozható lenne. Fontos azonban felismerni végre, hogy a hiánycél 0,2 százalékos, nemzetközi összehasonlításban alig észrevehető kockázatánál lényegesen fontosabbak a költségvetés tartós, strukturális egyenlegét érintő további elkerülhetetlen lépések és a várhatóan idén meginduló gazdasági növekedést tovább támogató intézkedések, gazdaságpolitikai elképzelések. Ha tehát a következő kormány a jelenlegihez hasonlóan úgy fog hozzá a munkájához, hogy felméri a magyar gazdaság felzárkózásához szükséges további teendőket, egy ehhez szükséges, politikai kompromisszumok nélküli gazdaságpolitikát hirdet meg, vállalja a növekedéshez és a pénzügyi egyensúlyhoz szükséges újabb, olykor népszerűtlen átalakításokat, még akár az egészségügy, az oktatás és az önkormányzati intézményrendszer területén is, akkor az ehhez a programhoz illeszkedő költségvetési hiánycél önmagában nem okozhat hitelességi kockázatokat. Éppen úgy, ahogy a hiánycél újratárgyalása egy évvel ezelőtt láthatóan a mostani kormánynak sem okozott ilyesfajta hátrányokat. Ezzel szemben a költségvetési egyenleg rövidtávú kampánycélokra történő feláldozása és a felelős gazdaságpolitika elmulasztásáért való felelősség áthárítása a jelenlegi kabinetre aggasztó módon éppen a múlt rossz emlékeit idézik.

Az elmúlt évek tanulsága egyébként - nem is csupán Magyarországon, hanem a világ sok országában egyaránt -, hogy a rövidtávú gondolkodás nem csak az olykor korlátolt szemléletű, profitérdekelt és ezért mindent pénzben mérő befektetőkre, vállalkozásokra jellemző. Sajnos a politikai döntéshozatalra is igaz, hogy a gazdaság jelenségeiből gyakran csupán tüneteket észlel és csak azonnali, ezért látszólagos sikerekkel járó kezelésekre képes elszánni magát. Míg a többéves terápiát igénylő, tartós változásokkal szemben érdektelen, sőt sokszor egyenesen ellenérdekelt. Fokozott bizonytalanságot kelt ezért, hogy a választási kampányban meghirdetett gazdaságpolitikai programokból egyelőre sehogy sem akar kirajzolódni a jövő tudatos és felelős kormányzati politikája. Márpedig sorskérdés Magyarország számára, hogy a következő kormány szemléletében milyen arányban fognak tükröződni a rövidtávú politikai szempontok, mennyiben törekszik majd meglévő problémák elfedésére vagy látszólagos, átmeneti, tüneti kezelésére, illetve mennyiben szánja rá magát a felépülését éppen csak megkezdő, számos gyengeségét még leküzdeni kényszerülő hazai gazdaság további mélyreható gyógyítására.

(A szerző a Bajnai-kormány pénzügyminisztere)