Kritika

A laissez faire-től a diktatúráig

Szalai Erzsébet | Kritika | 2012. február 1.

A magyar burzsoázia eredendően a rendszerváltó liberális értelmiség és a rendszerváltásban úgyszintén kulcsszerepet játszó, liberális késő kádári technokrácia szülötte. Az új magyar kapitalizmus hajnalán ez a két hatalmi csoport volt az, melynek legszebb vágyálmai közé tartozott a helyi burzsoázia – a „valós tulajdonosok” – létrejötte. Ugyanakkor mindkét csoport a külföldi tőke beáramlását is erősen szorgalmazta, sőt a magyar burzsoázia születésre segítésénél is fontosabbnak tételezte (Szalai, 2001).

A múlt üzenete

Csató Katalin | Kritika | 2012. február 1.

Gyűjtögető és megőrző típus vagyok, körülvesznek évtizedek irományai. „Hülye vicc volt bűvész úr”, mondta Hoch Róbert, amikor váratlanul kórházba került, és gazdátlanul maradt papírjaiból az intézet akkori igazgatója semmit nem tartott megőrzésre érdemesnek. Viszont elvihettem, amit csak akartam, amit bírtam.1

Látomások és realitások

Petschnig Mária Zita | Kritika | 2012. február 1.

Amikor szinte óránként változik a helyzet, mint most éppen Magyarországon, akkor nagyon nehéz összefoglaló helyzetjelentést készíteni, mert amire az összegző kiterjedne, az a következő óra történései következtében más arculatot ölthet. De még nehezebb ilyen körülmények közt megfogalmazni: mi várható, hiszen minden jövőt alakító feltétel a szokásosnál is képlékenyebb, s nagyobb bizonytalanságot hordoz.

Halálugrás a páholyból

Papp László Tamás | Kritika | 2012. február 1.

„Az elpártoltaknak, akárcsak a vallásukat megváltoztatóknak, igazolni kell magukat. Ami a konvertitáknál pozitívba hajlik, az náluk negatív irányba tér el.” 1 – eme jellemzés akár a legújabb renegát szabadkőműves kitálaló célzatú művének krédója is lehetne. Burkhardt Gorissen, régebben a szervezet mönchengladbachi, aztán kölni páholyát irányító, majd onnan kiugró székmester emlékezése a Vatikán hivatalos bibliakiadója gondozásában jutott az olvasókhoz. A renegátság iskolapéldája Gorissené, jelesül, hogy az illető nem egyszerűen „dezertál” a szervezetből, amelynek befolyásos tagja, hanem rögvest „átáll” a túloldalra.

Egy filmrendező soha ne adja fel

Kritika | 2012. február 1.

Gárdos Pétert évtizedeken keresztül filmrendezőként ismerhettük, nemrégiben azonban regénnyel jelentkezett. Feltételezem, nem nyúlt volna ehhez a műfajhoz, ha nem kerül a birtokába egy terjedelmes családi dokumentumanyag. Milyen út vezetett a levelek feldolgozásáig? Mi volt a Hajnali láz megszületésének előtörténete?

Az utolsó hajó

Kővári Orsolya | Kritika | 2012. február 1.

ATarr-filmek indító képsora minden esetben kulcs. A lovát hajtó kocsis A torinói lóban, a rakpart és a hajótest végigpásztázása A londoni férfiben, Valuska kocsmai performansza a Werckmeister harmóniákban, a tehenek vonulása a Sátántangóban, és a köröző csillesor a Kárhozatban… – az alkotások filozófiai magva. Az utolsó hajó visszaszámlálással indul. Légoltalmi sziréna hangjára fut a kamera egy stadion csökkenő sorszámokkal jelzett boltívei alatt, majd egyszerre a Hősök tere fölött találjuk magunkat, fülünkben Mozart egyik legszebb credójának2 dallamával. Bár magát a teret nem látjuk, Budapest emblematikus éke, a ködből kibomló Gábriel arkangyal szobra nem hagy kétséget a helyszínt illetően.

Tarelkin halála az Örkény Színházban

Almási Miklós | Kritika | 2012. február 1.

Régi (nem klasszikus) darab: a szerzőnek egyetlen művét (három drámát írt) sem adták elő életében (Oroszországban). A cenzúra jól működött, hiszen Gogol után tán ő írta meg legvéresebb szatíraként a Gépezet működését a csavaroktól a slendrián segédmotorokon át az áldozatokig. Igaz, kitanulhatta a csinovnyik despoták mini és maxi játékszabályait és mivel Nyugaton nevelkedett, plusz Gogol-hívő volt, mindent vigyorgó abszurd torzításban látott. Egyébként akkor látott bele ilyen mélyen a Mechanizmus működésébe, mikor szerelme öngyilkos lett. Halálát ugyanis a Hivatal rákente és hét éven át csesztették mindenféle instancián: ekkor tapogatta le belülről a gépezet működését. E tapasztalat gyöngyszeme a Tarelkin halála, 1869-ből. Aztán Meyerholdék felfedezték, egy ideig sztárolták, aztán megint „raktárba” került. Nálunk – e darab egy variánsát – a kaposváriak, és a 25. Színház játszotta 1974-ben, illetve 1975-ben.

A Herta Müller-paradigma

Kántor Zsolt | Kritika | 2012. február 1.

Humor és lendület

Szekers Szabolcs | Kritika | 2012. február 1.

Ezt nem hiszem el, ennél azért többre számítottam, hallom a látványra vonatkozó, nem is kicsit kiábrándult megjegyzést a hátam mögül. A Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadának nézőterét szinte kivétel nélkül középiskolások töltik meg Moliére A fösvény című vígjátékának előadásán. Nem sokkal a kezdés előtt egyikük, egy feketébe öltözött lány fejezte ki a csalódottságát ily módon. A választ nem hallottam ugyan, de a kuncogás sok mindent elárult.

A vágyvillamos beléd hatol

Kállai Katalin | Kritika | 2012. február 1.

Zsótér ezúttal modernkedik. S ez a modernkedés némelykor elfedi a modernségét. A korszerűséget, ahogy gondolkodik... A töredékességükben is árnyaltan fölrajzolt emberi kapcsolatokról. A nemcsak úgy általánosságban, de a maguk konkrét formájában megmutatkozó hiányainkról. Belle Réve-ről, az elveszett farmról. A veszteségeinket is elvakító szeretetéhségről. Az egymáshoz sodródott életek érzelemmentes kínjáról, a szenvedély iránti feszítő vágyról.

Milosz irodalomtörténete

Ayhan Gökhan | Kritika | 2012. február 1.

Az idei év Czeslaw Miloszé. Természetesen nem azt állítom, hogy a múlt év vagy a tegnapelőtt nem az övé lett volna. Milosz irodalmi helye, szellemi jelenléte változatlan, születése századik évfordulóján a Petőfi Irodalmi Múzeumban külön konferencián emlékeztek meg róla irodalmárok, műfordítók színvonalas előadásában, köztük Pálfalvi Lajos, aki a Milosz-művek kitűnő értője és fordítója. A barátságosan hatalmas szemöldökű, kedves arcú öregúr könyvei emellett egymás után jelennek meg újból vagy először, több kiadó versenyez az esszé- és prózakötetek kiadási jogáért. Milosz van, a száz év alig látszik rajta.

Komédia helyett Purcarete, Stürmer és Trill mesterhármasa

Váró Kata Anna | Kritika | 2012. február 1.

A játéktér zsúfolt, telített akár maga az előadás. A díszlet minden elemének külön funkciója van, és szerephez is jut az előadás során, hogy ne csak látványt és atmoszférát teremtsen, de fokozatosan életre keltse a teret, melyben mintha már jóval ezelőtt megállt volna az idő. Szürke, barna, fekete tónusok dominálnak a lepusztult kávézóban, mely működik is, meg nem is, átépítés alatt áll is, meg nem is. A berendezés leginkább a múlt század közepének hangulatát idézi, de mégsem lehet teljes pontossággal behatárolni, az viszont bizonyos, hogy Moliére korának, a Napkirály udvarának pompáját csak egy falfestmény idézi, mely más díszletelemhez hasonlóan, több mint egy egyszerű díszítő kellék.

Az élet fáj-e?

TPP | Kritika | 2012. február 1.

A dolog kínos. A rendezőt a valódi művészeknek kijáró tisztelet övezi nemcsak Amerikában, de világszerte is. Olyan alkotóként tartják számon, aki a filmiparral nem kötött vállalhatatlan alkut, életműve alig néhány mozgóképből áll, azok azonban látomásos remekművek. A tárgyalt filmmel pedig pályafutása csúcsára ért az idős kor küszöbén: a cannes-i Aranypálma valódi művészfilmeknek szóló elismerés, az Oscar-díj e tekintetben nem versenyezhet vele.

Kapukód: Sztálin halála

Kővári Orsolya | Kritika | 2012. február 1.

Kornis Mihály: Színházi dolgok című kötetében olvasható a „hierarchia” címszó alatt, hogy Monori Lili, még főiskolás korában eljátszotta Nyilas Misi szerepét, és attól kezdve a rektor, Nádasdy Kálmán, a korabeli színházi élet félelmetes tekintélye egyenrangú félként tekintett rá. „Így működik a tehetség arisztokráciája. Mi pedig felnéztünk Lilikére, mint a nagy órára” – írja Kornis.

Ripolus lehetőségei

Bereti Gábor | Kritika | 2012. február 1.

Szentmártoni János új, gyűjteményes verskötete, a Ballada hétköznapi díszletekkel négy ciklusból áll, úgymint a Micsoda indulás volt, micsoda kezdet, a Ballada hétköznapi díszletekkel, A madárjós halála és újjászületése, valamint a Forog egy angyal, és betelve ég, címűekből. S végül mindehhez még egy Utóhang is társul.

A lét(ige) toldalékolt esélyei

Payer Imre | Kritika | 2012. február 1.

A már mindent megírtak, mindent éreztek, a saját világalkotó szó megtalálásának lehetetlensége, úgy, látszik nemzedéki tapasztalata a Tandori és Petri után, az ezredforduló körül induló költőknek. Az autentikus szó megtalálása csak reflektált törmeléke lehet a hagyományos lírai megszólalásnak.

A negyedik ARMEL operafesztivál és verseny után

Fittler Katalin | Kritika | 2012. február 1.

Muzsikuskörökben gyakori beszédtéma – már amennyiben napjainkban van még alkalom és lehetőség erre az immár anakronisztikussá kövült társasági érintkezési módra – a versenyek haszna (az már régóta nem kérdés, hogy van-e egyáltalán létjogosultságuk). Az eleve meddő elmélkedések során megannyi pró és kontra érv, valamint számtalan szempont merül fel – s az élet közben megy tovább. Versenyekkel, azok tanulságaival és tapasztalataival, s azzal a reménnyel, hogy az újonnan felfedezettek pályája kiteljesedik.

Népszámlálás: népirtás?

Pelle János | Kritika | 2012. február 1.

A Kritika című folyóirat legújabb, 2011. november–decemberi számában cikk jelent meg Kontra Miklós tollából „A KSH a nyelvi genocidiumot segíti – 2011-ben is” címmel. Szerzője nyelvész, egyetemi tanár, aki nem kevesebbet állít, minthogy a Központi Statisztikai Hivatal a most lezárult népszámlálás során, a hazai kisebbségek adatainak kérdezésekor „nyelvi népirtást” követett el. Tette ezt azzal, hogy a kérdőíven az anyanyelvre és a családi, baráti közösségben használt nyelvre vonatkozó kérdéseknél az előnyomtatott válaszlehetőségek között az összevont „cigány (romani, beás)” választ szerepeltette.

Anarchista kiskáté a végtelenített válságról

Almási Miklós | Kritika | 2011. december 31.

Későn kapcsoltunk, beleragadtunk a világválságba, ami 2006-tól alakul, különböző fázisait éljük, de csak most ér el tudatunkig, hogy súlyosabb a helyzet, mint gondoltuk. Ma egyre többen látják úgy, hogy az 1929–33-as válságra hajaz a mostani helyzet –legalábbis annyiban, hogy nem akar vége lenni. (A Nagy Válság is csak ’38 táján, vagy még inkább a háborús konjunktúra idején ért véget, tíz évbe került).

Értelmiségi mozgásterek ma

Tamás Pál | Népszabadság | 2011. december 31.

A kelet-európai típusú kritikai értelmiség (az intelligencija) többsége legalább a 19. század középétől ellenséges az állammal szemben, azt alapjában a progresszió ellenfelének, a fennálló rend legfontosabb konzerválójának tartja. Később – elsőnek Oroszországban, de azután máshol is – előbukkan egy e tekintetben újnak tűnő ideológiai képlet: megjelenik a szovjet típusú állam. És először ott a 20-as évektől, Közép-Kelet-Európában pedig a 40-es évektől kezdve ezt már elfogadja, s egy ideig (ki hosszabb, ki pedig rövidebb szakaszokban) nagy tömegében ki is szolgálja. A jutalom nem marad el, és nem korlátozódik a reprezentáns alkotókra vagy lojális „függetlenekre”.

A munkásosztály a paradicsomba megy ...

Szalai Erzsébet | Kritika | 2011. december 31.

Bartha Eszter új könyve* a magyar és volt keletnémet munkásságról szól. A mű megszületése a magyar szociológia elmúlt húszéves történetének kiemelkedő eseménye. Az említett időszakban a hazai szociológia területén számos fontos eredmény született a kisebbségek kutatásában, nagyon kevés volt azonban az olyan alkotás, mely a többségi társadalom életével, mentalitásával, motivációival foglalkozott. Munkáskutatás pedig szinte egyáltalán nem volt. Következménye ez egyrészt annak, hogy a magyar szociológusok – és általában a magyar társadalomtudomány – a létezett szocializmus tagadásával negligálta annak teljes fogalmi apparátusát is, mégpedig mindenféle reflexió és indoklás nélkül.

Csak diszkréten!

Hernádi Miklós | Kritika | 2011. december 31.

Ott szeretném felvenni Karády Viktor úttörő politikaszociológiai elemzésének fonalát, ahol az érdemes szerző maga is „részletesebb tárgyalás” szükségességére figyelmeztet.1 Karády itt csak jelzi, hogy a holokausztra és egyáltalán a (feladott) zsidó identitásra 1945 után alkalmazott „tabu”, vagyis nyilvános elhallgatási felhatalmazás legalább annyira lehetett felszabadító hatású a holokauszt túlélőire (hiszen a rég áhított teljes társadalmi integráció esélyével kecsegtetett), mint amennyire „az önfeladásnak, az identitás elfojtásának, a kényszeres önárulásnak a médiuma volt”.

Köztes-Európa kertjei:

Vigvári András | Kritika | 2011. december 31.

Jelen írás célja kettős: egyrészt bemutatni két, egymástól, mind korszakban, mind stílusban független írást, s feltételezni közöttük a logikai, tudományos, esztétikai, eszmetörténeti kapcsolatot. Másrészt magyarázatot kíván nyújtani a fent említett kapcsolat okára, történeti-társadalmi kontextusára. Választott tanulmányaim Németh László: Töredékek a reformból esszéje, illetve Lányi András: Miért fenntarthatatlan, ami fenntartható? tanulmánya. Hipotézisem szerint – annak ellenére, hogy a két tanulmány keletkezése között közel 60 év különbség van – jelentős motívumbeli azonosságok, sajátosságok fedezhetők fel, melyek a lokalitáson alapuló gazdasági és társadalmi reformot szorgalmazzák Magyarország számára.

Robert Capa

Sziklai László | Kritika | 2011. december 31.

A hivatás sors. A fotóriporter valószínűleg a legbizalmatlanabb ember, aki kizárólag szemének és kamerájának hisz. Egyedül a saját szemével látott kép igaz számára, az igazsága képe. Nem néma külső azonosság, hanem belső azonosulás. A hivatott fotós tudja, hogy a felvett kép nem csupán a határtalan valóság egy darabja, az extenzíve végtelen világ parányi metszete, hanem intenzív teljesség lehet. Ezt mondta ki Robert Capa, aki szerint a jó fotó „úgy van kivágva az egész eseményből, hogy több igazságot mutat meg valakinek, aki nem volt ott, mint maga a jelenet.”1 A több igazság a művészi fotó valósága.

Kosztümös adaptációk kosztümben és anélkül

Váró Kata Anna | Kritika | 2011. december 31.

Már jóval a fesztivál megkezdése előtt, a program közzétételekor látni lehetett, hogy idén erős verseny és vonzó versenyen kívüli filmekből áll a 68. Mostra Internazionale D’Arte Cinematografica mezőnye. Sokat ígérő volt a rendezők névsora, a filmek stáblistája pedig igazi sztárparádét ígért. Azt is sejthettük, hogy idén sok kosztümös alkotás és benne még több kosztüm nélkül mutatkozó ismert vagy ismeretlen tehetség vár ránk a Lídó nyárvégi fülledtségében izgalmas perceket kínálva a fesztiválközönségnek, ugyanakkor nem kis fejfájást okozva majd a filmforgalmazóknak.

Karlovy Vary(ációk)

Mátyás Győző | Kritika | 2011. december 31.

A legjobb filmnek járó (külön)díjat én habozás nélkül a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál önreklámjai valamelyikének adtam volna. Hihetetlenül szellemes pár perces rövidfilmeket készített egy világszerte ismert cseh reklámfilmes tulajdonképpen magát a fesztivált népszerűsítendő, nemzetközi hírességek bevonásával.

Megtanultam, hogy ne szálljak el soha

Kovács Dezső | Kritika | 2011. december 31.

Sármos fiatal színész. Játszik, rendez, zenél, tanít, darabokat ír, zenét szerez. Legutóbb a POSZT-on is bemutatott Déryné-hadműveletet rendezte. Nemrég Debrecenbe szerződött Nyíregyházáról. Harmincéves.

Tér-idő-játék

Fittler Katalin | Kritika | 2011. december 31.

Vannak mondatok, amelyeknek szemléletformáló hatásuk van. Ilyen például Peter Gülke megjegyzése, miszerint a zene: feledékenyművészet. Bár kifejtette, mit ért ezalatt, a meghatározás, afféle palackból kiengedett szellem módjára, öntörvényű életre kelt, továbbgondolásra késztetve olvasóját. Igen, a zene sokáig megtehette, hogy „feledékeny” művészet legyen, ne törődjön saját múltjával. Sőt, szórakozott is lehetett, önzően öntörvényű, figyelmen kívül hagyva térben távolabbi környezetét.

A szingaléz rabló és a nőiség princípiuma

Kállai Katalin | Kritika | 2011. december 31.

„Mit ér a józan ész? Ha volna józan eszünk, rég átálltunk volna a burgund herceghez vagy az angol királyhoz. Övék a fele ország, egészen a Loire-ig [loár-ig]. Párizs is az övék. Ez a vár is az övék! A Trónörökös Chinon-ban [sinonban] van, sarokba szorítva, mint a patkány, de még harapni se bír. Azt se tudjuk biztosan, hogy tényleg trónörökös-e, mert az anyja szerint nem, márpedig egy anya ezt tudni szokta. Gondolj bele: a királyné tagadja, hogy a saját fia törvényes!” G. B. Shaw: Szent Johanna, ford.: Nádasdy Ádám

Egy új lemez

Budai Katalin | Kritika | 2011. december 31.

Ha egy Bánk bán-előadás nem problematikus, akkor nem is lehet igazán jó. Maga a Bánk bán majd kétszáz éve probléma önmagában: nyelve, konfliktusa, karakterei, dramaturgiai csikorgó csavarjai – mindene. Ettől vagy ezért, mindenki nekifut és rajong érte, homályosságával már-már a nemzeti autosztereotípiát szimbolizálja. „A nagyúr” – kijátsszák, átverik, visszaélnek a jóindulatával, félrevezetik, becsapják, érzelmileg tönkreteszik. Ő – mi vagyunk. Az ő Erkel által csodaszépen megírt és hőstenorban elénekelt dala olyan, mint a himnusz, illetve olyan, mint a himnuszok általában, az identitástudat kifejeződése. Hat és él. Nehezen lennénk meg nélküle.

KÖVETKEZŐ OLDAL1 / 13