- Mindenekelőtt árulja el, hogyan lett Laca?

- A Laca valójában Lacza, és eredendően nem kereszt, hanem vezetéknév. A barátaim formáltak becenevet belőle. Anyám Mikinek hívott.

- Ki volt Lacza?

- Nem ismertem. Anyám bejegyzett férje. A kor szokásai miatt nem lehetett apa nélkül megszülni egy gyermeket. Mit szóltak volna az emberek? Édesapám szerzett egy sztálinvárosi nyugdíjas pincért, aki korrektül végigcsinálta az esküvőt, megkapta a fellépti díját, aztán elköszönt anyámtól és hamarosan meg is halt. Székely úr, az édesapám, negyvennnyolc évesen nemzett engem. Megállapodott, a holokausztot túlélt pesti kultúrlény volt. Édesanyját, nagyanyámat a Duna-part felé vezető úton lőtték agyon a Szálasi-pribékek. Ötvenes csoportokban emelték ki őket a gettóból és vitték a Dunához. Ennek az eseménynek állítanak emléket Pauer Gyula „cipői”. Nagyanyám kiállt a sorból és kiabálni kezdett, kikérte magának. Az utcán halt meg.

Szóval, Székely úr egy könyvkötészetben, valami munkahelyi botlás okán akadt össze anyámmal, a kis proli lánnyal. Egy-két randi, és már jött is a nem kívánt terhesség. Székely úr mindent megtett, ami egy ilyen helyzetben elvárható. Pénzt adott, orvost szerzett, de anyám megmakacsolta magát. Elköltözött otthonról, takarítónői állást vállalt az Üllői úti klinikán, berendezett magának egy lépcső alatti kuckót. Elmondása alapján két-három hetes lehettem, mikor eljött értünk a nővére és a nagyanyám. Az első hibás felnőtt döntéseim egyike volt, hogy Székely lettem.

- Mért hibás?

- Gyerekes kíváncsiság volt, furcsálkodni akartam, emiatt máig magyaráznom kell, hogy hívnak.

- Találkoztak édesapjával később?

- Igen. Egyszer becsöngettem hozzá. Felhajtotta a levélnyílást, akkor láttam meg először a májfoltos szemecskét. „Kit tetszik keresni?” – kérdezte. „Székely Bélát” – mondom. Mire: „Én vagyok, és Ön?” „Én is Székely Béla vagyok.” Ez volt az első. Aztán egyszer pánikszerűen felrohantam hozzá, hogy nem akarok otthon élni a nevelőapámmal. Akkor széttárta a karját és az asztalon helyet foglaló nitrominre mutatott. Természetesen a segítségét felajánlotta, így kerültem a könyvkötészetbe dolgozni, ahonnan az osztályfőnököm hozott el, mondván a gimnáziumot be kell fejezni. Nem sokat örököltem Székely úrtól, talán az irodalomszeretetemet, és néha arra gyanakszom, a szívproblémáimat. Mikor a hatvanas években, az érettségi után divatból disszidáltam, és átúsztam a Koperi-öblöt, a sapkámban egy Rimbaud- és egy József Attila-kötetet vittem. Megúszták, máig megvannak.

- Meddig volt távol?

- Egy hónapig, aztán visszalógtam.

- A színészetnek nyoma sincs a gyermekkorában?

- Egyszer elvittek próbafelvételre, és Apáti Imre kiemelt úgy ezer gyerek közül, de a filmbe végül nem kerültem be. Ennyi.

- Volt hajnalos újságkihordó, öntvényköszörűs, nyomdában ofszetgép-segédmunkás, montírozó, gondnok a Színháztudományi Intézetben, díszletmunkás a Vígszínházban, határőr, munkás a metróépítésnél, xeroxgép-kezelő a Pannónia stúdióban.

- Katona voltam, 1971 februárjában szereltem le. Szőke Szabolcshoz mentem – négy-öt hónapon át éltünk ketten egy szobában –, és azért voltunk hajnalos újságkihordók, mert akkor az ember egész nap szabad. Nem minősültem közveszélyes munkakerülőnek, de a cigarettára és kávéra valót megkerestem. Akkoriban ismerkedtem meg az első feleségemmel, Eskulits Tamás barátomon keresztül. Ildi egy érettségizett kislány volt, némi képzőművészeti érdeklődéssel. Szinte azonnal teherbe esett, 1972. május 17-én született meg a lányom, Székely Katalin. Ekkor már próbáltam Fodor Tamással.

- Hogyan is szól az a történet, melyben „vakon mondott igent a színészetre”?

- Az angyalföldi hajógyárban dolgoztam. Az öntvényekről a salakot meg a formára ráégett hibás vasfröccsöket köszörűvel és légkompresszoros vésővel kellett leszednem. Közben a szemüveg ellenére is folyton belepattantak a szemembe az apró szilánkok. Abban a pillanatban sosem tűnt fel, csak a zuhanyzóban, amikor fájdalmat okozott még a pislogás is. Naponta mentem a szemészetre, a kezelés után két-három órára kötést tettek a szememre. Este levettem, másnap mentem dolgozni. Egyik nap – akkoriban Budakalászon laktunk, a feleségem kalauzolt a HÉV-en, mint egy hadirokkantat – összefutottunk Eskulits Tamással, aki megkérdezte, nincs-e kedvem csatlakozni Fodor orfeós színházi csoportjához. Még a kötést is felemeltem a szememen, hogy lássam, nem tréfálkozik-e. Nem viccelt. Lukáts Andor épp akkor ment el Kaposvárra, Fodornak kellett helyette valaki Semprun: A háborúnak vége című regényének színpadi változatához. Egy vonalas kádert kellett játszanom, egy spanyol emigráns kommunistát. A hős Oszkai Csaba, egy negyedikes gimnazista – nagyon szép srác volt. Gaál Erzsi barátja. Szóval, az utcáról keveredtem a színházba, mindenféle előképzettség nélkül. Fodor azt mondta, úgy ugattam, mint egy kutya, de olyan szuggesztivitással, hogy nem akart elküldeni.

- Ön viszont többször gondolt arra, hogy feladja.

- Nagyon sokszor. A színházat ideiglenes vállalásnak gondoltam, akkor én már fotóztam, filmesnek készültem. Ez egy gimnazistakorból hozott szenvedély. Szőke Szabolcsnak volt akkoriban egy filmesztétika-szakos barátnője, az ő hatására kezdtünk az Egyetemi Színpadra járni. Rengeteg filmet néztünk, főképp olyanokat, melyek akkoriban nem kerülhettek ki. Óriási hatással volt rám ez az időszak. A színészet viszont eszembe sem jutott. Nem véletlen, hogy a ’68 táján írt történeteimben egyáltalán nem szerepelnek színészek.

- Milyen filmek tettek nagy hatást önre?

- Kósa Feri Tízezer napja, meg a Vörös sivatag. Ezt a két filmet bármikor meg tudom nézni. De említhetném a Szegénylegényeket, az Így jöttemet, a Csend és kiáltást is.

- Mi következett a színházi bemutatkozás után? Ha jól számolom, még nem a Woyzeck.

- Nem, az hét évvel később jött. Először is megismerkedtem Gaál Erzsivel, és azonnal összejöttünk. A lányom még meg sem született, Erzsi mellett ott volt Csaba.

- Nagy szerelem volt?

- Nekem az. Az első feleségem mellett korlátolt, kapkodó kisfiú maradtam, Erzsébet érettsége, felszabadultsága mellett lett férfi belőlem. Munkás időszak következett a színházban. Meg kellett tanulni beszélni, mozogni. Közben megszületett a lányom, felépítettük Pilisborosjenőt, kihurcolkodtunk a feleségemmel, aki nem tudott ebbe a munkába integrálódni. Kitudódott a kapcsolatunk Erzsivel, és lassan erodálódni kezdett a család. Nehezen szakító típus vagyok. Amíg fizikailag bírom, hurcolom a terheimet. Akkor lett egy hiszteroid glóbuszom. A mostani reflux előzményeként.

- Jól hangzik.

- Igen, meg is jegyeztem. Emlékszem, azzal mentem az orvoshoz, hogy nem tudok nyelni. Megállapította, hogy a feszültség okozza.

- Hogy nézett ki Fodor színháza?

- Gaál a vezető színésznő, a csapat spiritusza, hihetetlen kreatív személyiség, Csaba a főhős, én az örökös negatív véglet. Beállt struktúra volt. Kapcsolódik ehhez egy forma, a korszak színháza, a kisközösség, az amatőrmozgalom, Tamás tradicionalitása. Halász Péter más volt. A kor legfontosabb színházi kultúrája a mai színháztörténeti értékrendemben mindenképpen az, amit Péter képviselt. Ugye, arra kényszerül, hogy illegalitásban dolgozzon: a lakásszínház onnan jön, hogy abszolút nem tud szót érteni, nem hajlandó szóba állni a rezsimmel. Fodor szóba tudott állni. Beintegrálódott, pontosan érezte azokat a végleteket, amikről már nem lehet beszélni. Nem is annyira témákról beszélek – persze azokról is –, inkább formákról. Három Halász-előadást láttam a Dob utcában, akkori kulturáltságommal ezeket végignéztem, de nem tudtam hozzászólni, sőt, ízlésemet sértették, viszont olyan erős hatásuk volt, olyan mélyre ütöttek, hogy két-három évvel később, mikor Péterék már emigráltak, valahogy az élmények dolgozni kezdtek. Mikor Lilivel találkozom, ezek már kiforrott dolgok bennem. Az, hogy Halász még haza tudott jönni dolgozni, olyan jelentőségű esemény a magyar kultúrában, mint a ruszkik kivonulása.

- Hogy jött a Woyzeck?

- Dolgoztunk, aztán este mentünk próbálni. Így töltöttem el hat évet. Ekkor jött ’77 és Tamás első nagy válsága. Ismerjük a képletet, hat-nyolc ember kiválóan működik együtt, majd következik még egy utolsó nagy lélegzetvétel, mielőtt minden befullad. Ács János ekkor jött ki a főiskoláról. Megkérdezte Fodortól, kipróbálhatná-e velünk a Woyzecket.

- Ki osztotta ki?

- Ez nagyon fontos. Tamás még mindig vakon hisz Csabában, Ács Jani az, aki rám osztja Woyzecket. Több kétszemélyes próbánk volt Janival, de olyan didaktikusan nyúlt a dologhoz. Letett egy széket, köröznöm kellett, ráközelíteni és azt mondani: „Jó napot, Kapitány úr!” Ő meg nézett. Na, ehhez már akkor is öreg voltam. Egy-két hetet még próbáltunk együtt, de a nyár folyamán a magánéletemben is eszkalálódott a helyzet. A házasságom szétment, Erzsi pedig Csaba tudomásulvételével felvállalt engem.

- Mit jelent ez pontosan?

- Nem hagyta el Csabát. Együtt éltünk. Hárman. Jani július táján szólt Fodornak, hogy nem tudja most ezt az előadást velünk megcsinálni. Tamásnak pedig nem volt programja, így aztán úgy határozott, egy hónap szünet után folytatjuk. Emlékszem, megkérdeztem Borosjenőn Tamást, hogy akkor szeptembertől Csaba játssza-e Woyzecket – olyan evidensnek tűnt számomra, hogy még csak lelki konfliktust sem okozott –, mire azt felelte: „Nem, te maradsz. Most jó passzban vagy.” Nagyon meghatott. Zajlottak tehát tovább a hagyományos próbák, majd a novemberi bemutatón megbukott az előadás. Tamás teljesen kiborult. Üvöltött velünk, hogy ezt a darabot nem ő választotta, és a többi… Kiütötte magát. Akkor egy helyen dolgoztunk Csabával, a Pannónia stúdió xeroxműhelyében. Ott főttünk a levünkben. Helyzetbe kerültem. Erzsi gyávának nevezett, mondván, én vagyok Woyzeck, nekem kell lépni, az én látószögem a döntő. Ő persze sokkal tapasztaltabb volt e téren. A magam módján elkezdtem rajzolgatni, készítettem egy tervet az előadás teréről, megváltoztattam az egészet. Kidobtam a dobogókat, melyekre Tamás feltette a jeleneteket, eszembe jutott a gomolygás, a körben állás, az utcai baleset helyzete. Hogy mindig a hátul állók izgulnak a legjobban, mert ők csak egy kart, egy részletet látnak. Tamásnak nagyon tetszett. Próbáltunk még hármat-négyet, szétvágott jeleneteket, decemberben újra bemutattuk, és ott rögtön lehetett érezni, hogy megvan, ezt elkaptuk. Hogy egészen pontosan mit, azt nem tudtuk, még akkor sem, mikor már heti kettőt ment, és minden előadásra jöttek a profik. Cserhalmi, Garas, Ruttkai, Tordy, MGP…

- Mire gondolt mikor azt mondta, született ott valami?

- Másfajta színészetre, olyanfajta színházi megnyilvánulásra, ami mindenkit meglepett. Minket is. Egy hosszabb folyamat forrpontja lett a mi Woyzeckünk. Már tisztán látszott, hogy leáldozott az öblögető színészi hangütésnek, a romantikus régi magyar színjátszásnak, de a Woyzeckben megjelenő pontos, rezzenéstelen kontaktusok, a halkság, a jelenlét ilyen erős intenzitása az a fajta színészet, aminek a filmhez több köze van. Nem véletlen, hogy a filmesek voltak rá igazán vevők.

És megszülettem én, engem a Woyzeck teremtett meg, mint színészt. De ehhez kellett az iszonyú erős anyag, Fodor féléves piszmogása, Gaál Erzsi szerelme, Oszkai Csaba türelme, és Ács Jani, aki kiosztotta, de nem csinálta végig. Ritka pillanat az ember életében, amikor a legvégletesebb ellentéteket egyesíti a minőség. Ez soha nem ismétlődött meg. Százhúsz alkalommal játszottuk az előadást, és mikor 1981 augusztusában Caracasban a Nemzetek Színházán utoljára csináltuk, nem egy szétrohadt, elabortált dologból szálltam ki, hanem egy élő szerkezetből. Büszke vagyok rá.

- Az Orfeóból idővel kivált Fodor és a színház neve Stúdió K. lett. Ön hogy emlékszik a szakításra, átalakulásra?

- Az Orfeót egy szobrász, Malgot István hozta létre, aki részt vett ’68-ban a maoista mozgalomban, ezért kirúgták a főiskoláról. Izgága, politizáló alkat volt, rájött, hogy a direkt politikai cselekvésre nincs mód. A művésznek viszont az a dolga, hogy művészetével jelen legyen az emberek tudatában. Ebből a gondolatból született az Orfeo. Több műfajú csoportosulás volt. Működött itt zenekar, fotócsoport, bábjátszók, színházi stúdió. Utóbbi vezetésére választották Tamást, aki akkor már a Pinceszínházban rendez, Gaál Erzsit is onnan hozza magával. Neki is ambíciója lett az Orfeó, ő is egy politizáló alkat volt, nagyon értelmes, világosan gondolkozó ember. A fordulópont 1974-re tehető. A nevelőúr című előadásunk Malgotnak nagyon nem tetszett. „Nem orfeós”.

Nem tudnám pontosan megmondani, mit értett ezen. Én úgy láttam, odáig a politikai jelenlét fontossága háttérbe tudta szorítani az esztétikai szempontokat. 1974-re beérik a helyzet: Tamás komoly művész, tovább akar lépni, Malgot megfeneklik. Elválnak útjaink. Egy évig Csillag Együttes néven futunk, aztán megalakul a Stúdió K.

- Említette, a Woyzeck az utolsó nagy lélegzetvétel. De még csak ezt követte a Balkon.

Utazgattunk a Woyzeckkel mindenfele, ez felemésztette az erőnket. Tamás megint begörcsölt, hogy nem tudja, mi legyen, ötlete sincs, Erzsi szájából pedig akkor hallottam először, ha tudna jobbat, otthagyná Tamást. Ez meglepett, amolyan színházi szimbiózisnak láttam a kettősüket, időtlen kapcsolatnak. A Balkonban már nem tudtunk jól dolgozni Tamással. Bár MGP 1980-ban Gaál Erzsi Irmáját nevezte meg az év legjobb női alakításának, az előadás meg sem közelítette a Woyzeck személyességét.

- Kimondták, hogy vége van?

- Miután hazajöttünk Venezuelából a Woyzeckkel, Tamás a Leonce és Lénát kezdte próbálni, én lettem volna Valerio, Erzsi a nevelőnő. Ő nem vállalta. Lehet, hogy azért nem, mert csak egy epizód, de én inkább arra gondolok, ő befejezte az Irmával. Én még elmentem egy-két próbára. Emlékszem, az Akácfa utcában pakoltuk a díszleteket, leültem valami kockára a helyiség közepére. Tamás kijött a raktárból, megállt előttem – holott bármelyik irányba kikerülhetett volna –, és azt mondta: „Útban vagy.” Mindketten így éreztünk. Felálltam és eljöttem. Így mondódott ki.

- A Stúdió K. után volt még jelentős munkájuk Gaál Erzsivel? Nádas Péter Temetése például?

- A Temetés gesztus volt részemről a Gaálszerelemnek. Kizárólag Erzsi kedvéért csináltam végig. Hideg fejjel. 1982 januárjára hoztuk össze a Szkénében az előadást. Én ekkor már világosan láttam, hogy nem akarok színész maradni. Ez látszott is a teljesítményemen. Szerettem Erzsébetet, de az ő veleszületett, életét kisgyermekkorától végigkísérő színháztébolya idegen volt tőlem. Ekkor már Kézdy Kovács Zsolt tervezte a Visszaesőket, ezért Monori Lili megnézte a Temetést. Nem nagyon tetszett neki.

- Így ismerkedtek meg?

- Nem egészen. Tavasszal még bőven játszottuk a Temetést. Emlékszem, 1982. április 26-án délután kettőre mentem szerződni a Visszaesőkre. Ez volt az első főszerepem filmen. A felvételvezetővel telefonon beszéltem, ő mondta, hogy Lili délre megy. Kértem, mondja meg neki, ha nem siet, várjon meg. Ott, az irodában találkoztunk először személyesen. Elmentünk meginni egy sört és, kis túlzással, attól kezdve együtt vagyunk.

- Sokat tudott Liliről mielőtt találkoztak?

- Nem. A neve ismerősen csengett, de csak a Maár-filmet láttam, a Végült. Abban van egy nagyon erős epizódja. A lány a vonaton. Mikor húsz évvel később megnéztem, ugyanúgy működött.

- Egyik versében azt írja, „Vakon éltem 1982 májusáig. / A Lili látóvá tett.” Miben állott a szemfelnyitás?

- Az az emberi, esztétikai állapot, amiben Lili akkor létezett, kimondta a kételyeket, melyeket akkor én már évek óta hurcoltam. Más történet volt a háta mögött, mégis kimondta, pontosan azokat. Nagy találkozás volt. Ennek hatására volt bátorságom nemet mondani az amatőr korszakra. Azonnal elköltöztem Borosjenőről.

- A közös kételyektől milyen hosszú út vezetett a közös munkáig?

- Én akkoriban azt mondom Lilinek, abbahagyom a színészetet, a film érdekel. Egyébként mindketten elhatározzuk, hogy befejezzük a színjátszást. Neki van egy elfogadott forgatókönyve a Balázs Béla Stúdióban, melyet Bódy Gábor is támogat. A Műtét. Ez a másfél oldalnyi jegyzet, Lili hosszú gondolkodásának esszenciája nagyon tetszik nekem. Borzasztó erős, kiérlelt anyag. Rengeteget beszélünk róla, egyre jobban összecsiszolódunk. A kezdet sem problémamentes. Lilinek van egy fia, nekem egy lányom, én alig mászok ki a családi rémtörténetből, arról nem beszélve, hogy Erzsivel még igencsak valóságos a kapcsolatunk. Májusban még Kazincbarcikán vagyunk együtt, majd Szegeden vendégeskedünk a Temetéssel. Augusztusban mondom meg neki, hogy gyermekem lesz. Mindeközben Borosjenőn egyre kellemetlenebb a légkör, állandóan azon őrlődöm, hogy lehetne kilépni a folytathatatlan tíz évből. Némileg hasonlít ez a mai helyzetünkhöz. Csak hatvanévesek lettünk.

Szóval elhagyom Borosjenőt, beköltözöm egy barátom budaörsi faházának egyik szobájába. Lilivel várjuk a nyári forgatást, ismételgetjük, ha túléljük Kézdy Kovács Zsoltot, talán együtt maradunk. Aztán eljön a munka és a veszélyeztetett terhesség.

- Végül a Műtét filmtervéből mégsem lesz semmi.

- Nem. De ebből a munkából csináljuk meg az első előadásunkat a Szentkirályi utca 4.-ben.

- Ami egy pince.

- Az. Próbahelyiség és színház az előadásainkhoz. És börtön. Miért egy börtönben csináltunk előadásokat? Mert abban éltünk. Diktatúrában. Így a pince adekvát, eleve személyes helyszín.

- Hogyan akadnak rá?

- Lili talál rá, mikor helyszínt keres a filmhez. Az IKV-től kér listát a használaton kívüli, alacsony pincehelyiségekről. Végigjárja Pest összes mosókonyháját és pincéjét. Térdig áll benne a víz a sok csőtörés miatt, deszkák, lomok, műanyag babák úszkálnak a felszínen. Háromszáz négyzetméter. Az utcáról beszűrődő fény, a távoli zajok… Gyönyörű! Tarkovszkij-szerű az egész. Kibéreljük a tanácstól – persze kezdetben még a forgatás miatt –, 1984. január 15-től hivatalosan a miénk. Ez nem megy olyan egyszerűen, két színésztől meglepő igénynek tűnik a próbahelyiség-bérlet 1983-ban. De Lili addig jár utána, míg meg nem szerzi. Ismeri a terepet. Akkoriban kezdek lassan eszmélni, ki ez a nő mellettem.

- Ő találja meg Kisoroszit is, ahol lassan harminc éve élnek.

- Igen. Ez sem egy egyszerű történet. ’83 februárjában Újpesten megszületik Rozika. A Tél utcai lakást Lili eleve utálattal mutatja be. Önálló nő, egyedül neveli a gyerekét, nem tudni miből él, barátai vannak… Hamar konfliktusba kerül a kispolgári közeggel. A társasház lakóközössége olyan speciális szocializáció, amit Lili azonnal elutasít. Nekem szép emlékeim fűződnek a lakáshoz, sok időt töltünk ott kettesben Rozi születése előtt – Sanyika gyakran az édesapjánál van –, lecsót főzünk, borozgatunk, nem kell próbálnom. Felszabadító időszak volt. Rozi születésével azonban hirtelen tele lesz a lakótelepi lakás.

Odaveszünk magunkhoz egy óvónőt, aki a férje elől menekül, és akinek van egy nyolcéves lánya. Ők kapják a nagyobb szobát, mi Lilivel a másikban, a baba a harmadikban, Sanyika lényegében egy „lyukban”. Na, akkor minden felrobban, ami addig reménykeltőnek tűnik. Mikor Rozika erősödni kezd, kibérelünk fotólabornak egy kis újpesti pincehelyiséget, ott akad néhány nyugodt óránk. Plusz beadunk a minisztériumba minőségicsere-kérelmet. Én nagyon nehezen mozgok ebben a közegben, Lili viszont szakszervezeti tag, színésznő, díjai, nemzetközi elismerései vannak. Megint ő az, aki tudja, mit kell tennünk. Hétvégenként járjuk be a környéket távolsági buszokkal. Lilinek van egy emléke, Pályi András kivitte őt anno Mészölyhöz, Kisorosziba. Ebből találkozó nem lett, mert Mészölyt bejelentés nélkül nem lehetett meglátogatni – csak messziről látták a mestert, amint ül a vászonszékében és napoztatja az arcát. Nem mertek odamenni hozzá. Ez a kép marad meg a túráról Lili emlékezetében és az, hogy csodás volt a vidék.

’84 tavaszán egyedül talicskázom a sittet a Szentkirályi utcában, ő meg néha – mikor Rozika óvodában van –, bevillamosozik a városba, és lejön álmodozni. Egyik nap látja, hogy őrületesen fáradt vagyok és javasolja, hogy menjünk el buszozni. Szép, záporos májusi idő van, nem novemberi köd. Kimegyünk Szentgyörgypusztára, onnan át hajóval a faluba. Júniusban költözünk. Csóróként, autó nélkül. Nincs víz, fürdőszoba, a gyerek pelenkás még. Később pótnagymamája lesz, hétvégenként egyre több időnk jut a Szentkirályira.

- Mikor kezdődnek ott az anyagi gondok?

- Az rögtön kiderül, hogy a bérleti díjat nem a mi zsebünkre tervezték. Lili összeír egy listát, progresszív személyiségeket. Leveleket küldünk, hogy szálljanak be. Senki.

- Hogy oldják meg?

- Nem dolgozunk. Építgetjük Kisoroszit, én meg forgatni kezdek Tarr Bélával. Előbb az Őszi Almanachban, aztán jön a Kárhozat. A gázsimat elnyeli Kisoroszi. Mi tulajdonképpen a rendszerváltás idején kezdünk el keresni, addig elképesztő szegénységben éltünk. Lili Mészáros Márta filmjét, a Kilenc hónapot ötezer forintért csinálta végig.

- Egyszer mesélte nekem, hogy a Kárhozat című Krasznahorkai László-novellát részben az ön egyik éjszakája ihlette.

- Igen. Ez az érzésem, de ezt soha nem tisztáztuk Tarr-ral, mert nincs jelentősége, ki miből merít. Még az Őszi Almanachot forgatjuk egy budai villában, három hónapon keresztül. Nagyon fáradtak vagyunk. Ekkor érkezik egy hivatalos levél, a bérleményünk, a Szentkirályi utcai pince éves bérleti díjáról. Akkora összeg, hogy azelőtt még leírva sem láttunk ennyit. Több százezer forint, mikor huszonötezer körül mozog egy filmfőszerep. A Tél utcában – ugye akkor még ott élünk –őrjöng három gyerek, iszonyú feszültek vagyunk. És akkor én összeroppanok. Hirtelen rám nehezedik, amit vállaltam. Fogom a táskámat, kabátomat és otthagyom Lilit. Elindulok gyalog Borosjenőre az északi összekötő vasúti hídon. Megiszok egy kis cseresznyepálinkát. Hét körül érek Óbudára, ott veszek még egyet. Akkor akadok ki. Üröm oldalában megyek a telkeken, kiabálok, sírok… Leülök egy kerítés mellé, kapaszkodok. Nem érzek hideget, fájdalmat. Odarohan egy kutya és ugat a képembe. Visszaüvöltök neki. Persze közöttünk kerítés. Tovább megyek. Ott fakad ki belőlem az elmúlt tíz év, és szerintem az előttem álló tíz is. Jön egy nagy hózápor, de nem marad meg a betonon. És akkor elüt egy autó. Egy fogorvosnő garázsába visznek be, míg megjön a mentő. Másnap megyek forgatni Bélához. Kérdezik, mik ezek a horzsolások, és akkor elmesélem a történetet.

A Lilivel való kapcsolatom jelenik majd meg a Kárhozatban – a csellengő férfi és az énekesnő szerelmében. És van még egy nagyon fontos motívuma a történetnek. Az ’50-es évek végén Petri Györgynek volt egy filozófia szakos barátnője, Sárának hívták. Nagyon izgatta az egzisztencializmus, hosszasan rágódott olyan kérdéseken, hogy mi múlik rajta, mit választ… Nyaggatta Gyurit, mit csinálna, ha ő úgy döntene, hogy öngyilkos lesz. Gyuri közölte, hogy semmit, joga van hozzá. „Akkor menj ki!” – mondta Petrinek. Kiment, Sára pedig öngyilkos lett. Súlyos verseket írt Petri erről a borzalmas helyzetről. Ez is előjön a Kárhozatban, hosszú monológban mesélem egy lány öngyilkosságát.

Szerintem ez a két történet a Kárhozat alapja. Aki ismeri Krasznahorkai írásait, érzi, hogy ez a novella nem rendelkezik azzal az autonóm, magnetikus erővel, mint Laci „saját” dolgai, mondjuk a Sátántangó.

- Miért érzi ezt jelentősnek? Tarr Béla többször elmondta, hogy mikor írták a Kárhozatot, már önre gondoltak. Nem merült fel más.

- Nekem fáj, hogy ez így, ahogy elmondtam, soha sehol nem hangzott el.

- Ezért szerette volna Lilit partnerének?

- Igen, mikor Béla megkérdezte, kit szeretnék nőnek, rögtön őt mondtam. Nem tértünk vissza rá. Huszonhat évig rejtély volt számomra, miért gyűlölik Lilit olyan sokan. Voltak olyanok – rendezők, kritikusok, színészek között is –, akik hallani sem akartak róla. Aztán rájöttem, miért, és féltékeny lettem rá. Ez az igazi: imádókra és gyűlölőkre szétválasztani a tömeget. Nehéz sors, nagyon kevesen képesek rá.

Latinovitsot és Törőcsiket is sokan gyűlölték, irritálóbb személyiségek az átlagnál. Most meg az egyik barátom lánya azt mondja, megnézte az Oldás és kötést és majd elájult a Latinovitstól.

- Elájulni Őze Lajostól vagy Görbe Jánostól lehet.

- Hát Görbe, ő a csillagos ég. Utána nagy szünet. Nem tudom, hányadszor néztem a napokban az Ének a búzamezőkről-t. Vagy ott a Szegénylegények, a Ház a sziklák alatt… Görbe egy óriás. Rejtélyes óriás. Sokáig volt Molnár Tibi bácsi a kedvencem, ő az apám a Visszaesőkben, ez volt az utolsó filmje. Szíven ütött a furcsa zárkózottsága.

- Közel száz filmet forgatott eddigi pályája során, játszott Fehér György Szürkületében, Maár Töredékében, Jancsónál, Bacsónál, Szásznál, Elek Juditnál, Mészáros Mártánál, még feLugossy László is rendezte. Életműve –ha szabad ilyet mondani – legfontosabb darabjait mégis vitán felül Tarr Bélával készítette.

- Így adódott. De a Bélával való találkozás nem tartozik életem rendkívüli élményei közé. Nekem akkor Lili jelentette az élményt. Való igaz, a filmjeim nyolcvanöt százalékáról – és a Bélával készült munkák nem tartoznak ide – azt sem tudom, mi a címük. Favágás volt számomra a sok forgatás, lekötött a színházunk. És van itt még egy érdekesség. Lili akkoriban fasírtban volt a filmes szakmával, csinált öt-hat nagy filmet, amikre itthon prüszkölt a kritika. Nem kellett, ő pedig a kívülállását és a tagadását otthon aktívan kommunikálta. Nagyon nehéz volt kezdő színészként megemészteni, hogy a szerelmem, a társam lenézi azt, amit csinálok.

Bélával a Macbeth volt az első filmünk. Azt hiszem, látta a Woyzecket, később utalt rá. Meg aztán csak ott hathattam rá, mert filmen nála bizonyítottam. Igaz, előtte Elek Judit Majd holnap című filmjében volt egy fontos szerepem. Azt szoktam mondogatni, azóta sem tudtam olyan erős jelenlétet produkálni.

- És miért az Őszi Almanachot tartja a legjobbnak a Tarr Bélával készült filmek közül?

- Abban laza voltam. Improvizáltunk, jól összejöttem Temessy Hédivel, Bodnár Erikával, Hetényivel, Derzsivel. Éreztem, hogy hatást teszek a partnereimre. Béla pedig békén hagyott. Utoljára. Mert ez aztán sem a Kárhozatban, sem a Sátántangóban, sem Az utolsó hajóban nem így történt.

- Az anyagok változtak. Ez miért zavarja?

- Mert az én színészetemnek van egy komoly hiányossága: az írott szövegekkel nagyon sok bajom van. Legyen az Shakespeare vagy Krasznahorkai. Nem vagyok iskolázott színész. A Woyzeck rövid, tömör szöveg volt, azért sikerült. A bőbeszédű vagy verses szövegkörnyezetben elkaszálódom. A Kárhozatban előttem járt az anyag. Béla kilökött az esőgépbe, meg a mocsokba, és kipréselte belőlem az épületes monológokat. Nincs ezzel semmi baj, de nekem nem ment. Az Őszi Almanach úgy forgott, hogy lubickoltam, mint halacska az akváriumban, és közben filmeztek. A Kárhozatban korbács volt, nem akvárium. Egyáltalán nem tetszem magamnak a filmben. Meg sem közelítem az Őszi Almanachbeli jelenlétemet, de be kell látni, a film, a Kárhozat mégis jó lett.

- És bekerült a következőbe, a Sátántangóba is.

- Igen. De nem éreztem már a figyelmét. Közben persze én is elkalandoztam. Cseperedett a gyerek, ’88–89-ben dolgozni kezdtünk Lilivel a Szentkirályi utcában. ’90-re elkészült a Műtét.

- Molnár Gál Péter volt az egyetlen néző.

- Így van. A Műtét, egy negyvenperces némajáték bemutatója az első szabad választások napjára esett, amit mi nem tudtunk. Nem volt propagandánk. Levelezőlapokat küldtünk körülbelül ötven embernek, és felkészültünk az előadásra. Senki nem jött el. A főváros a lehetséges rendszerváltás lázában égett, a színházi szakmát is az első szabad választás kötötte le, MGP volt az egyetlen, akit mi is érdekeltünk. Háromnegyed hétkor ott ültünk beöltözve a pincében, lejött egy pár cipő. „Mi van, senki?” „Egyelőre senki” –mondjuk. Kiment, ivott egy kávét, visszajött. „Na, most akkor mi van?” Én mondtam Lilinek, ha úgy kell hazamenni, hogy nem volt előadás, azt nem éljük túl. Megkérdeztük Pétert, megnézi-e egyedül.

- Azt már tudjuk, hogy tetszett neki.

- Utána meghívott minket a Bástyába egy felesre. Éreztem, mélyen érintette az előadás, különösen érzékeny pillanat volt ez mindhármunk számára. Ő a Szentkirályi Színház keresztapja. És a krónikásunk. Az egyetlen, aki bemutatóról bemutatóra nézte és végigelemezte valamennyi előadásunkat, egyénien és érzékenyen.

- A következő előadásuk, az Orlando viszont már siker.

- Az átütő siker. Becsúsztunk a köztudatba. A Szentkirályi „hely” lett, évekig azt éreztem, hogy felnyitottunk egy albumot, egy nagy könyvet, és már csak az a dolgunk, hogy lapozzuk. Bármihez nyúltunk, kivirágzott. Ez elsősorban Lilinek, az ő látásmódjának, anyagkezelésének köszönhető. Elképesztő nő.

Virginia Woolf Orlando című regényének átlelkesítése húsz percben két évvel követte a Műtétet. Ebben már szerepel Sanyi és Rozi is, meg az állatok. Krasznahorkai is megnézte, tetszett neki. Ezután Lilinek nem volt következő terve, mire mondtam neki, hogy már Gaál Erzsivel is nagyon szerettem volna megcsinálni a Játszma végét. Ez lett a Matiné, amit ’96 decemberében mutattunk be. Valószínűleg ez volt a legnépszerűbb előadásunk. Ezután is összehoztunk erős dolgokat, de nem tudtunk már nagyobbat dobni. Talán kimerült ez a kettős kapcsolat, megfojtotta az, hogy nem tudott fluktuálni, hogy nem érintkeztünk másokkal. Szeptembertől májusig dolgoztunk. Ezt nem lehet büntetlenül. Hiába, hogy Lili mély, gazdag, unikális alkat, hiába az én szívósságom. Ledarálódtunk. Lilivel semmi baj nem volt, ő nevelte a gyerekeit. Rozika születése, a vidék, az állatok… – feloldódott a magánya.

- Mikor érezte először, hogy gondok lesznek?

- Mindig a szervezetem reagál először. Odáig jutottunk, hogy bementünk Kisorosziból a Szentkirályiba, lepakoltunk, leültünk, Lili elkezdett beszélni, és elaludtam. Így kezdődött. Elalszok a hangjától.

- Ezért vállalta az Új Színházat, mikor Székely Gábor meghívta? Hátha a nagy társulat, sok ember, sürgés-forgás…

- Részben. Másrészt, nekem kevesebb filmem jött össze, csórók voltunk, romok között éltünk, jókor jött a havi jövedelem.

- Hogy érezte magát egy kőszínházban?

- Pokolian. Persze, jót tett nekem a fiatalok társasága a sokévi kisoroszi bezártság után, de azt, hogy egy bemutató hogyan készül, fel sem tudtam fogni. 1995-ben mentem oda a Don Juanban a kővendéget eljátszani, akkor próbáltuk Lilivel a Matinét. Egyeztethetetlen volt a dolog. És hát két külön minőség.

- Több színházba is hívták akkoriban. Ezért nem fogadta el a felkéréseket?

- Ezért. Nem tudtunk volna Lilivel dolgozni.

- Az az érzésem, hogy nem is nagyon izgatta önt ez a fajta színház.

- Egyáltalán nem. Én nem ebben nevelkedtem, nem tudok így próbálni.

- Hogy érintette az igazgatóváltás?

- Annyiban rosszul, hogy éppen akkortájt kezdett Székely rámcsodálkozni, hogy én egy más indíttatású színész vagyok. Rendezett volna egy Bulgakovot, Az álszentek összeesküvését, Sinkóval Moliére, Cserhalmi Gyurival a király szerepében, én lettem volna az igazmondó varga. Ez nagyon tetszett nekem. Kíváncsi lettem volna rá…

2000-ben kiszálltam a darálóból. Hazakerültem, angolul kezdtem tanulni, megint voltak komolyabb filmes munkáim. Lilivel tovább dolgoztunk. 2004-ben elveszítettük a pincét. 2006-ban a MU Színházban mutattuk be A Kilimandzsáró havát. Ott éreztem meg egyértelműen, hogy ez a fajta társas, férfi-nő játszma nekem zsákutca Lilivel. Hogy nem megy, belevénültünk. Ez már a végjáték.

- Nem függött össze a válság a Szentkirályi elvesztésével?

- Nem, a válság már a Matinéval elkezdődik. Ott döbbenek rá, hogy a kettőnk közötti férfi-nő felállás az én erőmet meghaladja. Ezután jön még három előadás, melyben már nem férfit és nőt játszunk, hanem csak annak mentén dolgozunk fel anyagokat. Ugyanakkor a Karamazov nővérek, amit már a pince elvesztése után játszunk a MU Színházban, jól sikerült. A Kilimandzsáró havából és a görögből (Argosz földje, én hazám) már nem lett darab. Jöttek a betegségeim, és akkor mondtam, hogy ennyi volt, megcsináltuk. Közösen nem megy tovább. Nagyon nehéz pillanat volt, illik belehalni.

- Ő sem akarja folytatni?

- De, akarja. Most próbálnak Rozival. A Szentkirályi elvesztéséhez még annyit, hogy az Lilit viselte meg igazán. Nem hitt abban, hogy máshol is folytathatjuk. Ő ragaszkodott a helyhez, én meg mindig azt mondtam, hogy a színház az az elektromos erőtér, ami két ember között létrejön. Ha erős, bárhol megtörténhet. A minősége, az igazsága pedig megint más dolgoktól függ. Én mindig Lilihez kötődtem, nem a színházhoz. A naplószerű személyesség volt a lényegünk. Ez izgatott. Egyébként sohasem a műfajhoz, mindig az emberekhez – korábban Fodorhoz, Gaálhoz –kötődtem.

- Biztos benne, hogy kiugrik?

- Igen, én a Poyntz Hall-lal kiugrottam. A Borisz Godunovval. Ez a munka megint csak hatalmas csalódás volt. Eredetileg Virginia Woolf Felvonások közöttjén kínlódtunk. Semmi sem akart kijönni belőle. A kiüresedésnek olyan stádiuma érkezett el, hogy azt hittem megdöglök, ha be kell mennem próbálni. Akkor vettem elő Puskint, és azonnal éreztem, hogy ez a saját gyűlöletében megdermedt uralkodó rólam szól. Nem érdekelt, hogy nincs nő a darabban, Lili persze hallani sem akart róla, hogy férfit játsszon. Én viszont úgy gondolom, azt kell csinálni, ami az embert szíven üti. Márciusban Lili belátta, hogy Virginia Woolfból nem lesz semmi, áprilisban próbálni kezdtük a Boriszt. Augusztus végére elkészültem a szereppel, Lili azonban elkezdett görcsölni mindenféle Eizenstein- és Meyerhold-szövegekkel. Halálra rémültem, hogy egy ilyen túlbeszélt, agyonintellektualizált valami lesz belőle, nem engedtem beépíteni őket. Mire áttette a bemutató időpontját. Ez nekem már sok volt. Olyan helyzetbe került az előadás, mint egy túlhordott baba, akit megfojt a köldökzsinór.

- Monori Lilit újra felfedezték a Frankensteinterv bemutatásával. Mundruczó Kornél folyamatosan dolgozik vele, utaznak, forgatnak, színházat csinálnak Hamburgban. Önnel mi lesz?

- Szeretnék visszatérni a gimnáziumi vágyaimhoz, videózni, képi kultúrával foglalkozni a nyugdíj mellett. A film is személyes kötődés.

- Kívülálló számára különösnek tűnhet, hogy folyton azt mondja, mindig filmes szeretett volna lenni, ez volt a szenvedélye – miközben az elmúlt három évtizedben rengeteget forgatott. A színészi közreműködést nem tekinti filmes pályafutásnak?

- Nem. Nem találkoztam igazán nagy formátumú személyiséggel a filmben. Nekem nem volt Bergmanom.

- Miért nem küzdött meg a filmért, ha olyan fontos volt?

- Nem volt erőm. Bedarált a család, a meló, a mozgalom. Lili is átvert. Elküldött a fenébe, mikor megkértem, vegyen részt a filmemben, a Da Capóban. Ehhez képest én három évig álltam a Szentkirályi utcában egy ajtórésben egyetlen jelenetet próbálva. És nem okozott gondot. Pedig nem akartam színész lenni. De nem érzem úgy, hogy igazságtalanul bánt velem a sors. Ha ilyen emberek hatnak rám, megérdemlem.

- Megbánta?

- Semmit. Túléltem, és most még megpróbálok kikaparni magamnak valamit a fiatalokkal a következő tíz évben. Nincsenek illúzióim, nem akarok becsattogni hatvanévesen a mainstream filmgyártásba, csak azt a sok tapasztalatot, azt az ismeretlen valamit próbálom felhasználni.

- A következő tíz évben?

- Tíz. Az még hasznos lehet.

Kapcsolódó cikkek: Él még Bánk? | A Da Vinci-kór | Félszemű a királynő | Titkos látogatás a miniszter nótaestjén | Damu Roland tangájával csap a pocsolyába a TV2