Az ördögi szerző jellegzetes karinthys húzással újabb-régebbi művében nemcsak a keletkezés idejéhez viszonyítva megy visszafelé az időben, hanem saját életének feltérképezését tekintve is. A mai színigazgató-író „Marci” rendezőnek tanult a Színművészeti – akkor még – Főiskolán, s a készülődés éveit tollhegyre (billentyűzetre) tűzve azzal a kéréssel fordult régi osztálytársaihoz, hogy beszélgessenek vele, s valljanak a régi szép időkről. Persze a régi szép időkről ezúttal is kiderül, hogy sem régiek, sem szépek nem voltak, mivel mind a mai napig éreztetik hatásukat, másrészt a kérdéses esztendők az ifjúság örömei mellett mégiscsak inkább a szenvedés, szorongás, bizonytalanság jegyében teltek. Aki szenzációt, vaskos pletykát, kortörténetet kutat a könyvben, mindezt bőven megtalálhatja. Olyan nagy nevekre hull a rivaldafény, mint Marton Endre, Ádám Ottó, Major Tamás, Horvai István, a háttérben többek közt felvillan még Nádasdy Kálmán, Hegedűs Géza, Várkonyi Zoltán alakja. A néhány sorban szintén felbukkanó Latinovits Ködszurkálója óta nem volt színházi tárgyú könyv, mely ilyen élesen és felcsigázóan világított rá magyar színügyi értelmiség és kultúrpolitika korszakos problémáira. Barátok, tanárok, ismerősök, kollégák. Egy rendezőosztály beltenyészete a hatvanas-hetvenes évek Budapestjén.

Karinthy Márton kötetét több műfajú, többfunkciós könyvnek látta a kritika. Nevezték nemzedékregénynek, intimitásokkal, kegyetlen őszinteséggel teli dokumentumnak, doktori címet kiérdemelt tudományos munkának, önmegértésre törő, izgalmas műnek, az énkeresés regényének, középpontjában a „Miért nem tudok felnőni?” kérdésével. A szöveg dokumentarizmusa mindenekelőtt arra csábítja még a rajongó olvasót is, hogy elsősorban valamiféle krónikát lásson a könyvben, s a Kádár-kor színművészetiseinek életérzésével ismerkedve kövesse egy híres rendezőosztály fejlődésregényét, a „nagy generáció farkának” sorstörténetét. Nem is minden előzmény nélküli ez a fajta dokumentáló, szociografikus ihletettségű, non-fiction alkotásmód. Minden okunk megvan rá, hogy (csak a közelmúlt magyar irodalmát szemlélve) Berkovits György, Csalog Zsolt, Csörsz István magnósprózáját folytató szerzőnek véljük Karinthy Mártont. De talán mégsem csupán erről van itt szó.

A vihar kapuja ugyanis már rögtön a címével-alcímével két jelentős mű intertextusát is az értelmezés terébe vonja, utalva egyrészt Akutagava elbeszélésére, alcímében pedig – Egy családregény eleje – Nádas Péter kisregényére. Mindazonáltal önmagukban is tökéletesen értelmezhető, önálló címek ezek, ám eleve felhívják az olvasó figyelmét arra, hogy egy történetet többféleképpen el lehet mondani, valójában amennyi elbeszélő, annyi változat létezik. Eredetileg, mint egy levélből kiderül, Karinthy Márton amolyan novellafüzérszerű emlékiratot kívánt írni gyerekkori és főiskolás emlékeiről. Mégis, a pontosabb műfaji megjelölés szerint, valójában riportok formáját öltő emlékezésregény ez, a megszólaló Ascher Tamás, Gáll Ernő, Illés István, Kornis Mihály, Meczner János, Nagy András László, Szőke István, Valló Péter önportréinak sorozata. (Romhányi László nem vállalkozott a beszélgetésre.)

Az egykori főiskolásokat szóra bíró, könyvbéli Marci riporteri szerepen meszsze túlnövő alkotómunkával eleveníti fel huszonéves fiatalságának, pályakezdésének világát. Érdeklődő barátként valóságos analitikusává lesz a megkérdezetteknek, miközben ő is elemzendő alannyá válik. A vallomásos riportregény alapvető módszere az ellentéteket egymás mellé rendelő szerkesztés. Szembesítve a hajdani osztálytársak egymásról és Karinthy Marciról kialakított véleményét, valóságos csoportdinamikai képlet rajzolódik ki. Barátságok, vonzódások, ellenszenvek hegy- és vízrajzi térképe. Ki kivel, ki kivel nem. Ki volt tényező, akár tanár, akár hallgató volt, kitől lehetett tanulni, akár a szakmát, akár emberi példát, kinek hogyan változott, mivé fejlődött-fajult idők során az élete. A regény lapjain megszólalók közül egyesek mára színházi életünk meghatározó egyéniségei lettek, van, aki más pályára térve alkot jelentőset (Kornis Mihály persze nem csak ebből a szempontból meghatározó szereplő a kötetben), mások – akár a színházrendezői pályán, akár egyéb munkahelyen – látványos kitörések nélkül, lelkiismeretesen dolgoznak, s vannak már halottjai is az egykori osztálynak. Ebben a közegben keresi Karinthy Márton a saját helyét, az általa választott egyedi út értelmét, magánszínháza alapításának és több évtizedes fenntartásának okait és következményeit, vagyis létezése jelentését. Miért lett elege az állami intézményrendszerből, miért nem találta meg szerepét, a neki való, kizárólag rá szabott feladatot az adott kereteken belül? Csalódottság, vagy a nagy Lehetőség felismerése volt az oka, hogy megalapította saját teátrumát? Mi következik abból, hogy ő tudott, ő akart egyedül a saját lábára állni, s vajon kényszerpálya fogságában vergődik évek óta, vagy élvezi a szabadságot és fütyül a világra, műértőkre, sznobokra, trendi elvárásokra, az önlevében forgó-fortyogó szakmára? Egyáltalán, mi volt az ő sorsdöntő elhatározása: fejesugrás az ismeretlenbe, vagy a számára létező, egyetlen lehetséges legjobb megoldás?

Egy-egy dokumentum akkor válik beszédes adattá, ha kiviláglik értelmezési iránya, ha felsejlik kontextusa is. Marci montázstechnikája színvallásra kényszeríti, és egyúttal persze manipulálja is az emlékezők, véleménymondók közösségét. Nem is elsősorban tények egymás mellé illesztését figyelhetjük meg, hanem határozott végcél felé tartó kompozíció kirajzolódását, s az ennek szellemében megvalósuló művészi elrendezés szelektivitását. A végcél pedig, hogy a beszélgetések kérdezője, az önmaga mélységei feltárásán munkálkodó, másokat faggató Marci eljusson az önmeghatározáshoz, valamiféle reális helyzetértékeléshez. Élete alapvető kérdéseinek tisztázásához elengedhetetlen a szembenézés kortársai véleményével. Miközben sorra kérdezi nemzedéke jeles tagjait, a válaszokból nemcsak az derül ki, hogyan látták, hogyan látják őt. Az egyes monológok – a megszólalók személyiségének mélyrétegeibe világítva – alapvető karakterjegyeket tárnak fel. A nyilatkozatok, napló- és emléktöredékek rakosgatása viszont mégis fikciót eredményez, olyan fiktív térbe helyezi az elmondottakat, amelyek külön-külön nem abban a térben szólaltak meg, hangzottak el. Összetéveszthetetlen hangok, individuális állásfoglalások magasodnak, és bizonyos mértékig szemben állnak Karinthy Ferenc Naplójának megfelelő részleteivel, családi levelek közlésével, drámarészletekkel, s a Marci névvel jelzett kérdező mindezeken áthatoló, személyes érintettségének izzásával. A bevallottan szubjektív szempontú nyomozás labirintusában a kiemelő-szerkesztő „vágómunka” a fikció izgalmával (és önkényével) orientálja az olvasót. Még bonyolultabbá, ugyanakkor még kalandosabbá teszi a szöveget, hogy a különböző eredetű irodalmi idézetek objektivitása és az énformában megfogalmazott vélemények személyessége rendszeresen váltakozik a kötetben. A nézőpontok át- és áthelyezése következtében az egyes szövegrészek kiegészítik egymást, s azzal, hogy jó néhányszor ellent is mondanak egymásnak, folytonosan egymásra és az egész műre is reflektálnak. Hogyan alakítja az elrendezés, szerkesztés fikciója a személyes vonatkozások regénnyé szervezését? Az opponáló kontextus következtében az egyes nyilatkozatok túllépnek közvetlen érdekeltségük szintjén, és mintegy mögöttes jelentésükben fogalmazódnak meg. Ily módon a ki nem mondott állítások is a vallomás részét képezik, s az elhallgatások, a „nem emlékszem” típusú kijelentések a „nagy egészszel” is összefüggésbe hozhatók. Különösen, hogy Karinthy Márton, a kollázskészítő-szerző a csöndeket és a hanghordozás jelzését is beépíti a szövegbe, mintegy dramaturgiai utasításként. Az egyedi megszólalások fikcióként igen erős, sőt kiélezett, provokatív állítások formáját öltenék, a hajdani rendezőosztály tagjainak szájából viszont – vállalva a teljes azonosulást – legfeljebb konfrontatív véleményként hatnak. A könyörtelen mélyre hatolás jegyében Marci nem bánik csínján a rá nézve nem éppen hízelgő, sőt kellemetlen, kényelmetlen nézetekkel sem. A vélemények persze nemcsak őt, hanem riportalanyait is jellemzik, a kíméletlen szókimondás őszinteségét az ő javukra írhatjuk.

Az emlékezés igen gyakran vallomás is, mely sokkal inkább az emlékezőről szól, mint az emlékezés tárgyáról. Nem véletlen, ki mire gondol vissza, milyen jelenet, kép jelenik meg memóriájában, és főleg, hogyan történik mindez, milyen hangulatok, érzések kíséretében. A közös múlt felidézése egyéni nézetek szűrőjén keresztül valósul meg. A saját emlékek megfogalmazásában ki-ki megalkotja önmaga múltját, azaz saját énjének egy-egy jellemző vonását is megrajzolja. Az emlékezés tehát a múltidézés és énmeghatározás együttes folyamatában zajlik, vagyis identifikáció is egyben. A nevekhez, eseményekhez, viszonylatokhoz, élménytöredékekhez kapcsolódó válaszok akarva-akaratlanul az önazonosság újraértésére is irányulnak. A kérdező Marci számos esetben szembesül a személyes múlt újraírhatóságával, még akkor is, ha néhány ponton hasztalan firtatja alanyai véleményét. Legalább olyan lényeges és árulkodó, hogy az emlékképekből mi marad meg, és mi törlődik ki. Az emlékezés mellett ott van a felejtés, a jótékony, vagy agresszív felejtés. Az egész regényre, minden megszólalásra érvényes megfigyelést fogalmazott meg Ascher Tamás és Marci párbeszédének egyik, szellemes fordulattal záródó részlete. „ASCHER: Az én emlékezetem hihetetlenül precíz. Amire emlékszem, arra egészen precízen emlékszem. MARCI: Amire viszont nem emlékszel, arra egészen precízen nem emlékszel.” (95. oldal.) A hallgatás, elhallgatás, felejtés éppúgy része az emlékezésnek, mint a nyílt ítélkezés, sőt sokszor többet mond annál. A csönd kiáltóbb, mint a haragvó káromkodás, az elnémulás súlyosabb, mint a félszavak sértett dadogása.

A mából visszatekintő emlékezők az újra és újra szavakba öntött, több nézőpontból megismerhető történeteikkel sorra megalkotják, újraalkotják identitásukat, csak Marci, az érdeklődő marad adós ezzel. Ő ugyanis éppen a többiektől várja a számára is rejtélyes múlt megfejtését, legbensőbb, titkos történelmének magyarázatát. Könyve csak még rejtélyesebb, még érdekfeszítőbb attól a termékeny pluralitástól, melynek következtében nem is lehet egyértelműen eldönteni, hogy a hajdani csoporttársak válaszaiban önnön igazolását keresi, vagy eltévedésének buktatóit mutatja fel? Nem tud felnőni, miközben folyamatos szembesítésre készteti saját magát főiskolás éveivel, évfolyamtársai közegével és nem utolsósorban a családi örökséggel, azzal a problémával, hogy mit is jelent, milyen is „Karinthynak lenni”. Talán nem is lehetett más útja, mint magánszínházat létrehozni, ahol tovább bábozhat kedvenc szerzőinek szereplőivel, ahol maradéktalanul otthon érezheti magát, a budai ékszerdoboz világában, mely a gyermekkor védettségét nyújtja. Ám a regény elkezdésének egyik fő indítéka az, hogy éppen ebből a védett, gyermekkori állapotból lett elege. Azért vonja kérdőre önmagát és fordul másokhoz, hogy adottságaival, lehetőségeivel szembenézzen, felmérje helyét és feladatát a világban, vagyis kinőjön végre a gyerekkorból. Ezzel a kötettel jelentős lépést tett a felnőttség felé, a színházasdit játszó, saját színházat álmodó kamaszlélektől a „mellesleg” színházüzemet fenntartó, íróvá érett alkotóig. Ezt a történetet, a nevelődési regény lehetőségét rejtő, kegyetlen, igaz mesét egyszer már Karinthy Márton nézőpontjából is jó lenne megismerni, az újraírt emlékezet és a feltámadó képzelet összjátékában.

Állíthatjuk mindezt annak ellenére, hogy a könyvbéli Marci véglegesen nem tud, nem akar kilépni védett birodalmából. Az utolsó jelenet látomásában, amikor mindenki összegyűlik az Erzsébet híd pesti hídfőjénél (ahol egykor Ascherral fontos beszélgetése zajlott) s a tévébemondó a 8 és fél stáblistáját sorolja, elvághatatlan családi kötelékek szorításában, nemzedéktársait elhagyva, csalódásokkal a szívében, Marci Budára indul, hogy „talán egyszer” megtalálja gyerekkori színháza elvesztett boldogságát. A poétikus befejezés igazolja Valló Péter keserű tapasztalatokat rejtő megállapítását: „Mindenki elárult itt mindenkit.” (71. oldal.) Ugyanez a felismerés ötlik fel a szomorkás Marciban, aki a regény végső szavait már ki sem ejti, csupán gondolja: „valami árulás történt, valami nagy megcsalattatás”. Bizonyára nemcsak az illúziók elvesztésére vonatkozik ez a kijelentés. Sőt, éppen a rossz tapasztalatok hatására, menekülési útvonalként Marci továbbra is őrzi illúzióit. Miközben a regény Marcija keresi még gyermekszínháza boldogságát, Karinthy, az író már tudja, hogy nem fogja megtalálni, s a kudarcot legfeljebb megírhatja csak. Árulás, megcsalattatás? Mit is felelhetnénk erre? Igen. Ha nem is csak ennyi, de ez az életünk. (Ulpius-Ház)

Kapcsolódó cikkek: Az igyekezet megvan | Korunk hőse | Az élet álom | Kabátujjal fényesített apróságok | Fáy megérdemelt bukást jósol a hét magyar filmrendezőinek