Az első sikerregény mintegy kicsusszant és azonnal olvasói rekordot döntött. Talán mert csak írta, ami jött. A T2-nél már más a helyzet: a mesélés tudatosabb, a regényen érezni, hogy a szerzőnek van rálátása műfajra, és arra is, hogy miben akar más lenni. Így ezzel a regénnyel új formációt teremtett. Röviden: a populáris és magaskulturális szintek ötvözését, a low and high spéci kevercsét. Persze azzal, hogy marad a bestseller kínálta terepen, de egy-két mozdulat erejéig kinyúl a popszinten túlra. Mondjuk szociálpszichológiába, de csak úgy, hogy a sztori adta fordulat egyszer csak ilyen gubancba fusson bele. Például: közhely, hogy az összecsiszolódás (együttélés) feltétele a kölcsönös kompromisszum, egyik fél is lemond valamiről, a másik is, és élvezik a közös létet. Mivel közhely, a regény ki is teszi a kérdőjelet: meddig lehet az identitás sérelme nélkül elmenni a kompromisszumokban? Kis lépésekben beadod a derekad – az egész említésre sem érdemes –, de jön a következő, majd a másik, és a sok kis lépés összeadódik, végül azon kapod magad, hogy eltűnt az egyéniséged. Alapkérdés, de itt a sztori természetes részeként szerepel: Kéki Kata sok kísérleti viszony után egy kapcsolata hirtelen komolyra fordul, és fel van adva a kérdés, hogy van-e határ, nem kéne már a harmadik (második) kompromisszum után menekülni az egészből, (ahogy eddig szokta – önvédelemből). És ha kéne, most miért nem tud? Korábban azt mondta volna magának, hogy na neee!, nyújtsd a kisujjad és a karod is elveszted. Vagyis, amint egy kapcsolatban partnere korlátozni akarta „életterét”, elővette a kiskoffert, és sipirc. De most itt az Indián, Kéki Kata meg gyereket szeretne, benne van abban a korban, és beleszeretett. Nagyon. Konfliktus. Az olvasó falja a történetet („olyan, mint én vagyok”) és közben benyeli a sztoriba csomagolt szociológiai gubancot is.

Ezen a ponton lép a T2 a bestseller új terepére. Mert ez az együttélési dilemma új keletű jelenség, nemrég repült rá a szociológia is – de a szerzőnek most ezt a gubancot olyan narratívában kell érzékeltetnie, ami a direkt olvasatban is izgi marad – vagyis nem kanyarodik esszébe –, de a fordulat a vájtfülnek is mond valamit. (a párkapcsolatok megváltozott libikókájáról…) Nagyképűen: high and low egyszerre: a legnehezebb gyakorlat a populárisban: mert a félmilliós tábornak nem illik csalódást okozni („dobom a francba, jön itt nekem ilyen érthetetlen hablattyal…”), de észrevétlenül mégis horizontot nyitni teljesen új dilemmákra. Nem ragozom, érted, mit akarok mondani. Rácz itt lépett nagyot, nem hiszem, hogy befogják… Habár: a bestsellerek új hajtásai sokat adnak a mélyebb információkra (Dan Brown pl. kultúrtörténeti szemináriumokat tart, John Grisham jogi továbbképzésben részesít…) Rácz egy még nem rögzített dilemmát – a párkapcsolatok buktatóit – jelenít meg, kócosan, szeleburdian, de mégis. Ami azért más.

Alakkezelés

A regényen végighúzódik az Apa árnyéka. Küzdelem szeretetéért, (nem kapja meg), frusztráció némaságáért (kiállhatatlan fráter…), sebesülés a férfi által gyakorolt lelki terror miatt. Csakhogy a figurának van egy nem olvasható, de érezhető története: ennek az embernek is megvan a maga tragédiája (derékba tört karrier, frusztrált élet), amiről nem beszél sem ő, sem az író, ám halála (és fantasztikus temetése) olvastán erre az el nem mondottra is ráérzel. Az apakomplexus ennek a mai társadalomnak egyik rejtett betegsége –Ranschburg Jenő szavaival: köröttünk apátlan generációk nőnek fel. Rácz csak a bölcskari „apakeresőket” említi viccesen, de kortársai másutt is ebbe a csapdában kínlódnak.

Ezenkívül ez a viszony – a regényben – bonyolult história. Ez is tabu – ami az életben természetes, de bonyolult, azt a bestseller kerüli, ezért dolgozik csak fekete-fehérrel, bonyolítani tilos (azért szeretik.) Rácz a T2-ben bemos egyet ennek a tabunak is. Hasonlóan többrétegű a nagymama alakja –igaz, kevéssé kidolgozott formában: itt az asszony megtalált naplójának egyetlen mondata villámfényként láttatja másképp a nagyi sorsát: ott vallja be, hogy bár elmenekült rabiátus férjétől, de élete végéig szerette. Hoppá: minden másképp van. A regényben ez csak pár mondat, semmi cicó, meg magyarázás. Rácz nem törődik azzal, hogy a második, harmadik réteget felfedezi-e a jó nép (ez sem bestellertulajdonság), úgy veszi: sapienti sat.

Mellékesen mind a rabiátus apa, mind a nagymama figurája egy másik tabura villant: a családon belüli erőszak hagyományos tünetein túl (verik a nőket…), arra, hogy van lelki terror is, ami olykor pusztítóbb, mint egy pofon. Ez szociológiai felfedezés is – mondanám. Erre céloztam fentebb, vannak dolgok, melyeknek tudatos átélése a bestsellerből szívódik fel igazán. Szóval kellemetlenkedik a sorok között, te meg felfedezed –és azt élvezed, hogy a sorok között tudsz találni valamit.

Mitől működik a popeffekt?

Az alap, hogy a híres ember életébe kukucskálhatsz. A T2-ben felismerik az utcán, üldözik leveleikkel, szóval, mint a látványpékség. A sztori ebbe sztáréletbe enged be, közben viszont arról sír, hogy itt lakni cseppet sem olyan spéci szórakozás. Másrészt voltaképp olyan, mint te. („Feletted van, messze, fenn a paradicsomban, közben ugyan olyan, mint te a mosógép előtt” – bestsellerkövetelmény.) A regény innen indít. De nem akárhogy. A T2 kvázi-önéletrajz – sajátja is benne van, de el is van tartva tőle, stilizált – vagyis a narratíva kettős spirálon fut: a függetlenség (és sztárlét) irigyelt státusza benne van, ám inkább fonákjáról: mit jelent költözködni háromhavonta egyik albérletből a másikba egyedül. Vagy ülni a szobában és senki se telefonál rád, nincs állásod, de mindenki irigyel, bűntudatod van, hogy rontod el az életed, és egyáltalán: hol vannak a kalandok, amiért érdemes függetlennek lenni? És ami a legrémesebb, semmi se jut eszébe a fehér papírral szemben. Szóval, hogy ez a szingliség és világhír nem fenékig tejfel, ellenkezőleg. Vagyis a regény az olvasó kárörvendésére is játszik. Ami gyilkos narratív fogás: az olvasó örülhet, hogy moshatja ura tigriscsíkos gatyáit, lám ez a sztárszingli is mit szenved össze pasi nélkül.

Ez így, ilyen szimplán persze nem igaz, de a regénynek van egy ilyen feelingje, pont annyi és olyan, amitől nem tudod letenni. Beetetés, mondanám, amivel minden jó bestseller él. Rácz ugyan hadonászik ezzel a tragikus-szomorkás zsákutcás életkalanddal, de csak éppen hogy – mert a feminista felhangot azért nem engedi elhalkulni. Emellett végigneveti a históriát, cikizi saját magát, ezt az egész felhajtást a szinglizés körül. Tökéletes kettős látás. Nagyon nem örülhetsz, hogy jobb neked, meg hogy nem vagy magányos… De irigyelheted is. Szóval, mi is van itten? – kérded sutyiban. És máris falod a regényt.

Csak zárójelben mondom, hogy a szinglijelenség rajza mögött is működik a high and low. Szerelmi kalandjainak villanó képeiben az a XXI. századi tapasztalat lapul (amiről senki se beszél), hogy nagyon is el van szúrva mára ez a szerelmi játéktér, a férfitársadalom nincs felkészülve a női önértékelés ébredésére, a feminizmus első (lázadó) hulláma betett nekik. (Félnek, a szerencsétlenek, nem mernek kezdeményezni, ja és szenvednek a maguk módján – közben kurvázzák lehetséges partnereiket...) Vagyis, egy tragikus társadalmi (szociológiai) „szétcsúszást” jár körül meséivel, a sorok között is ezt villantja – akinek van szeme, látja is – és mégsem tanulmányt ír, a „hogyan tettük tönkre szerelmi életünket a posztmodernben” címmel. Csak az egész regény szól erről.

Persze – tenném hozzá sietve – a bestseller törvényeit betartva, felszínesen, mozaikszerűen, kinevetősen sztorizik, szlengbe zárt vihorászó vagy fájdalmas, cinikus vagy okoskodó mondatokkal. (Ami kemény kompozíciós munkára utal azért…) Szóval nem is kell észrevenned ezt a mélyebb réteget, legfeljebb csak együtt bőgsz a hősnővel. (Hoppá: ez is találat: bestsellerben imádnak sírni az olvasók –arra fizetik be magukat. Rácz meg tudja, hogy kell/lehet ezt – nem cinikusan – adagolni. Hogy ne legyen nyálas…

Erotika. A közhelypanel az súgná, hogy a sikerregény vonzereje a kufircolások barokkjával nő. Rácz viszont tudja, hogy van ennél finomabb (ravaszabb) fogás. Visszafogottan bánik a szexjelenetekkel, s neki van igaza: visszaállítja az erotika eredeti jelentését, azt, amit eltüntetett a század: nála ismét szerepel titkos borzongás, várni, hogy megfogják a kezed. (Itt Zé ilyen zombi, Kéki Kata – és olvasója –harminc oldalon keresztül várja, hogy a pasi átnyúljon a kezéért –nem nyúl, mert… – nincs magyarázat. Csak a gyötrő vágy, amiről kussolni kell, a szorongás, hogy nem lesz jó az egész – szóval viszszahozza azokat az apróságokat, melyekről ma már nem írnak regényt, a pornófestészet korában ilyesmi biedermeiernek számít. Rácz rájött, hogy ez óriási tévedés, az olvasónak érzelemdeficitje van, és ki van éhezve e belső film vetítésére. Ezért játszik a regény az erotika finomabb rétegeivel, és kisül, hogy az olvasó boldogan ismer izzadó tenyerére, a tizenhét elkezdett és eldobott levelére, a one night stand ürességére. És ha bejön a test tombolása – talán másfél ilyen jelenet van a regényben –akkor az szófukar módon, boldog iróniával jön, („tűzoltózenekar játszik teljes hangerővel…”). Tényleg „ódivatú”, ám ezzel nyer.

De van itt egy szakmai poén is. A „nem vagyok én nagy író kérem, nem tehetek róla, hogy több százezren vitték haza regényem.” Ami finom kis tüske a irodalmikánonőrök fenekébe. Hogy én nem, de mégis, de mégse – azt se tudom, hogy kell egy bekezdést befejezni… Női csel: ha belegondolsz ilyen a mindenkori csábítás trükkje is: „most mond meg, mit esznek a pasik ezen seggen?” – mondja (és mutatja) Kacér Kriszta pár száz év óta… Hát ez azonnal felszívódik, az olvasónak: elege van a művészkedő nagyképűségből. Amihez még az tartozik, hogy a regényben talán csak a kompozíciós ív marad „előírásszerű”, a narratíva a vad kalandoktól a házasság küszöbéig fut. Egyébként minden létező formaszabályon keresztülgázol. Neki van igaza.

*

Behozhatatlan előnye van: fiatal. A bestsellerírók többnyire középkorúak, ő viszont – mivel szerencsés típus, konzerválta is ifjúságát – lehet hebrencs, nem csoda, hogy új hangot üt meg. (Mondom: fiatal, de többmázsányi tapasztalatot gyűjtött be – ld. drogoskönyvét, a Kábítószeretet és a „Pesten vidékiként” hendikep feldolgozását, ja és a filmcsinálás tanulságait. Arra akarok célozni, hogy Rácz Zsuzsa annak az első generációnak nyelvén szól, mely először gyakorolta a teljes (?) női lázadás-felszabadulás rémes-örömteli kalandját – annak minden következményével egy félfeudális terepen. Hangjának érdessége (és humora) talán ezért talál el.

De ez a fajta regénytípus számára még mindig kísérleti terep. Látszik, hogy a T1-hez képest a T2 egy sor új narratív (meg nyelvi) trükköt hozott be. A kísérletből adódóan sorolhatnám a regény gyengéit, pl. hogy elkapkodott részeit, helyenként közhelyes mondatait, blogszerű fejezeteit („lenyelt” kifejtéssel…). De nem teszem: ez itt most nem kritika, hanem egy új műtípus, work in progress bemutatása. (Ulpius Ház Könyvkiadó)

Kapcsolódó cikkek: A Da Vinci-kór | Félszemű a királynő | Titkos látogatás a miniszter nótaestjén | A gésa fekvése és a kettévágott utca | Damu Roland tangájával csap a pocsolyába a TV2