Maga Samuelson szerényen úgy fogalmazott, hogy a legjobbkor kezdett közgazdaságtannal foglalkozni: „Egy analitikus képességekkel rendelkező személy számára, aki eléggé éles szemű volt annak meglátására, hogy a matematika erős fegyver lehet a közgazdaságtanban, 1935-ben a közgazdaságtanban az övé volt a közgazdaságtan. A szakmai terrénum tele volt elszórt elméletekkel, amelyek arra vártak, hogy fölkapják és egységes rendszerbe rendezzék őket.” (U. o.) Igen egyszerű a magyarázat: voltaképpen Samuelson vezette be a matematikai elemzések rendszerét a közgazdaságtanba – ez volt az a módszer, amellyel egységes rendszerbe rendezte a jórészt már korábban is ismert közgazdasági gondolatokat.

Samuelson erősen kötődött mindkét fent említett klasszikushoz. Egyrészt Keynes eszméinek egyik legismertebb és leghatékonyabb terjesztője, illetve továbbfejlesztője volt – ezért borongott a nyolcvanas évek közepén a The Economist azon, hogy noha a keynesianizmus „megbukott”, de a világ legelterjedtebb közgazdaságtan tankönyve a keynesizmust terjeszti… magát ugyanakkor „cafeteria-keynesiánusnak” nevezte –mondván, ő csak „szemezgetett” Keynes gondolatai közül. (Clark, 2009. – I.) Másrészt, a Friedmannal a Chicagói Egyetemen kialakult barátságot soha nem árnyékolta be az a tény, hogy két egymással diametrálisan szemben álló közgazdasági iskola legnagyobb képviselői voltak. Mi sem jellemzőbb erre a barátságra (valamint az amerikai köz- és sajtóviszonyokra), hogy több mint egy évtizeden át a Newsweek közgazdasági publicisztikáját felváltva írta Friedman és Samuelson. Samuelson ötven éven át közeli barátságban állt Alan Greenspan nel is – ami soha nem zavarta meg abban, hogy vitriolos gúnnyal beszéljen és írjon a FED elnökének a „laisser-faire kapitalizmus” iránti rendíthetetlen vonzalmáról.

Paul Anthony Samuelson 1915. május 15-én született az Indiana állambéli Gary városában, lengyelországi emigráns szülők gyermekeként. 1932-ben kezdte meg tanulmányait a Chicago Universityn, ahonnan a diploma megszerzése után a Harvard Egyetemre ment, ahol 1941-ben doktorált. Karrierje kész „szerencsesorozat” – legalábbis, ha elfogadjuk a kedves öniróniával írott rövid szakmai önéletrajzában (Samuelson, 2003) mondottakat: „Szerencse? Igen. Egész életemben a jó időben voltam jó helyen. Chicago abban az időben a régi vágású neoklasszikus mikroökonómia fellegvára volt. De én nem ezért választottam – egyszerű ok miatt: közel volt a középiskolámhoz és az otthonomhoz. Később, amikor eljött az ideje, hogy elhagyjam a chicagói édent, választhattam a Harvard és a Columbia között. … Chicagói mentoraim kivétel nélkül a Columbiát tanácsolták. Mivel senki nem fogadja el vakon az idősebbek tanácsát, én a Harvardot választottam – egy hibás számítás következtében, mert azt hittem, az egy zöld dombok között elterülő kis oázis. (…)

Részben Hitler gonoszságának köszönhetően, 1935–1941 közötti tartózkodásom a Harvardon egybeesett az egyetem közgazdasági tanszékének reneszánszával –Schumpeter, Leontieff, Haberler és Alvin Hansen révén. (…) Wellington hercege mondta: »a waterlooi csatát Eton játékterein nyerték meg«. Én azt mondhatom: »a II. világháborút Cambridge, Princeton és Los Alamos szemináriumi termeiben nyerték meg«.

Talán a szerencse kauzális szerepének fontosságánál fontosabb is volt az a tény, hogy a közgazdaságtan éppen megfelelt nekem. Erre a területre éppen akkor hatolt be a matematika – az elméletbe és a statisztikába egyaránt. Koravén fiatalként mindig sikeres voltam a logikai manipulációkban a puzzlemegoldó IQ-tesztekben. Nos, ha a közgazdaságtant nekem találták ki, elmondható az is, hogy engem is a közgazdaságtannak találtak ki. Soha ne becsüljük alá annak fontosságát, hogy fiatalon találjuk meg azt a munkát, amely játék a számunkra. Így lehetnek a rosszul teljesítőkből boldog harcosok.

1932 a nagy válság mélypontját jelentette. Megfelelő idő volt ahhoz, hogy még ne legyünk a munkaerőpiacon. Alighogy befejeztem posztgraduális tanulmányaimat, kitört a II. világháború, amelyet a közgazdaságtani egyetemekre beiratkozottak robbanásszerű növekedését hozó fél évszázad követett. Híres tanáraim negyvenes éveikben lettek kinevezett professzorok. Generációm ’csodagyerekei’ 30 éves koruk előtt megkaphatták a professzori kinevezést. Az elefántcsonttornyon kívül, közgazdászokat kerestek az állami hivatalok, a vállalatok, a Wall Street és a tankönyvkiadók.”

Samuelson nem feledkezik meg a származás, a szülőhely és a kor nyújtotta „szerencséről” sem: „Fontosabb volt saját szememmel látni, ahogy az I. világháborús konjunktúrát a US Steel üzemében, az Indiana állambeli Garyban (Samuelson szülővárosában – Cs. Gy.), ahol a kelet-európai munkások boldogan dolgoztak a hét mind a hét napján napi 12 órát. Láttam azt is, s a családom a legrosszabbat tapasztalta, ahogyan a fellendülést követte a recesszió (…) Ugyanígy, amikor 10 éves voltam, Miami Beachben éltünk és első kézből tapasztaltam, milyen az ingatlanpiaci mánia. És azt is, milyen, amikor kipukkan a buborék. Mindez felkészített engem a Nagy Válságra és a háború utáni inflációra. Chicagóban képzett agyam kitartóan ellenállt a keynesi forradalomnak, de a józan ész legyőzi a hagyományt és a dogmát.” Nem „véletlen” tehát az a konklúzió, amelyet Samuelson professzor levont az életéből: „Mindig túl voltam fizetve azért, hogy azt csináljam, ami számomra tiszta élvezet volt!” A közgazdaságtanban, mint minden más tudományban számos kiemelkedő, iskolateremtő tudóst tartunk számon – Samuelsonhoz azonban aligha volt hasonlítható bárki más. A 2008. évi Nobel-díjas, Paul Krugman szerint – utalva Isaiah Berlin mondására, miszerint a tudományban vannak „sündisznók”, akik csak egy nagy dologgal foglalkoznak, és vannak „rókák”, akik sok mindennel foglalkoznak – „ami megkülönböztette Paul Samuelsont mint közgazdasági gondolkodót, akihez hasonló nem volt sem a múltban, sem a jelenben, az éppen az a tény, hogy sok nagy dolgot tudott és tanított nekünk. Soha nem volt egyetlen közgazdásznak sem anynyi megtermékenyítő gondolata, mint Samuelsonnak” (Krugman, 2009).

Krugman Samuelson nyolc (!) olyan hatalmas tudományos eredményét sorolja föl, amelyek mindegyike rendkívül kiterjedt és ma is gyarapodó közgazdasági irodalomnak lett a forrása – az alábbiak szerint:

1. Feltárt preferenciák: a harm i n -cas évekre a közgazdászok már megértették, hogy a fogyasztói választásokat nem lehet egyszerűen a csökkenő határhaszonnal magyarázni. Samuelson tanította azonban meg, hogy amit a fogyasztó választ, azt valamilyen módon preferálja – ahhoz képest, amelyet ugyancsak megvásárolhatna, de mégsem azt választja.

2. Jóléti gazdaságtan: Samuelson tanította meg, hogyan lehet használni az „etikus megfigyelő általi újraelosztás” koncepcióját annak érdekében, hogy értelmezhető legyen a társadalmi jólét koncepciója – de megtanította ennek a koncepciónak a korlátait is a reális világban, ahol nincs ilyen „etikus megfigyelő”.

3. A kereskedelemből származó előnyök: mit jelent a külkereskedelemből származó előny? Melyek ennek a felfogásnak a korlátai? A kiinduló pont Samuelsonnak a feltárt preferencián és a jólét meghatározásán alapul – azóta minden kereskedelmi elmélet ezen alapul.

4. Közjavak: miért kell, hogy bizonyos jószágokat és szolgáltatásokat az állam biztosítson? Mindent Samuelson 1954-ben publikált „Pure theory of public expenditure” („A közkiadások tiszta elmélete”) című tanulmánya alapozott meg.

5. Tényezőellátottságon alapuló külkereskedelmi elmélet: Samuelson formálta Heckscher és Ohlin gondolatait olyan metszően éles modellé, amely egy generációra meghatározott minden külkereskedelmi elméletet, és amely változatlanul a modern szintézis egyik kulcseleme.

6. Az árfolyamok és a fizetésimérleg-egyensúly kapcsolata: egy 1964-ben publikált tanulmány („Theoretical notes on trade problems”) alapgondolatait követve 1977-ben (Dornbushsal és Stanley Fischerrel társszerzőként jegyzett tanulmányban) bebizonyította – Ricardo elméletét továbbfejlesztve –, hogy a külkereskedelem, a valutaárfolyam és a fizetési mérlegegyensúly, a külkereskedelemből nyerhető előnyök és a foglalkoztatási lehetőségek kölcsönösen összefüggenek egymással.

7. Egymást átfedő generációk: Samuelson 1958-ban publikált, a hitelfelvétel és a hitelnyújtás egymást átfedő generációs modellje mindmáig az az alapvető keret, amelyben a társadalombiztosítás finanszírozásáról, illetve a háztartások eladósodásáról gondolkodik a modern közgazdaság-tudomány. 8. A random-walk elmélet: a modern pénzelméletek egyik alaptétele, amely szerint a múltbeli árfolyamalakulás nem határozza meg az árfolyamok jövőbeni alakulását.

„Biztos vagyok benne – írja a Nobel-díjassá lett egykori tanítvány, Paul Krugman –, hogy sok minden más is van még. De hangsúlyozni kell, hogy egyetlen egy is a fenti elméletekből elég lenne ahhoz, hogy Samuelsont nagy közgazdásznak tartsuk. Senki, de senki nem tett ennyit” (Krugman, 2009).

A nagy tételeken/gondolatokon túl Samuelson nevéhez két olyan, inkább módszertaninak mondható alapvetés kapcsolható, melyek nélkül nem létezhetne a mai, modern közgazdas á g - t u d o -mány: alapvetően Samuelson nevéhez fűződik aneoklasszikus szintézis, amely a keynesianizmus és a klasszikus/neoklasszikus közgazdaságtan egyfajta kombinációjának tekinthető; Samuelson vezette be a közgazdaságtanba a matematikai módszerek alkalmazását,pontosabban ő tette a közgazdaságtan részévé a matematikai módszereket és elemzéseket.

Assar Lindbeck, aStockholm School of Economics professzora a Nobel-díj átadásakor tartott laudációjában (Lindbeck, 1970) így méltatta Samuelson tudományos érdemeit: „Általánosságban, Samuelson – minden más kortárs közgazdásznál nagyobb mértékben járult hozzá a közgazdaság-tudomány analitikus és módszertani színvonalának emeléséhez. Egyszerűen újjáírta a közgazdaság-tudomány jelentős részét. Ugyancsak megmutatta a közgazdaságtanban a problémák és az analitikus technikák alapvető egységét, részben a maximalizálás módszerének szisztematikus alkalmazásával a problémák széles körére. Ez azt jelenti, hogy Samuelson tevékenysége nagyszámú különféle területet ölel fel. Ha megpróbáljuk összegezni tudományos eredményeit és konkrét gondolatokat megformálni azokról, néhány példára kell korlátoznunk magunkat.” A laudáció négy területet emel ki Samuelson legnagyobb tudományos eredményei közül: a dinamikus elmélet és a stabilitáselemzés; a fogyasztáselmélet; az általános egyensúlyi elmélet és a tőkeelmélet (melynek alapján meghatározható a tőke ára). A laudáció végkövetkeztetése szerint „Biztonsággal mondhatjuk, hogy ezen a számos területen ön klasszikus, mondhatni „végleges” formulákat ért el a neoklasszikus vagy neokeynesiánus elméletben.” (U. o.)

Ha valakiről elmondható, hogy „iskolateremtő tudós” volt, akkor az Samuelson: a Harvardon megvédett doktori disszertáció birtokában kezdett a bostoni „szomszédvárban”, a Massachussets Institute of Technology közgazdasági tanszékén tanítani – soha nem is volt más munkahelye! Tanári és kutatói munkássága révén lett az MIT a közgazdaságtan egyik nemzetközi fellegvára, ahová Samuelson olyan – későbbi! – nagyságokat hívott tanítani – hogy csak Nobel-díjasokat említsünk – mint Solow, Modiglian, Lawrence R. Klein,Stiglitz és Krugman.

Samuelson azon kevés nagyon nagy tudósok egyike volt, akik tanárnak és tankönyvírónak is egyaránt kitűnőek voltak. Az először 1948-ban megjelent Közgazdaságtan című tankönyve angolul 19 (!) kiadást ért meg (az utóbbi hatot már a saját jogán is világhírű William D.Nordhaus professzor rendezte sajtó alá), összességében 40 nyelven több mint 40 millió (!) példányban jelent meg: nem vitás, hogy ez (az eredetileg joghallgatók számára, „bevezetés a közgazdaságtanba” jelleggel írott) tankönyv minden idők legnépszerűbb közgazdasági tankönyve. Samuelson a közgazdaságtannak és a didaktikának egyaránt zsenije volt – ehhez járult az élvezetes, könnyed stílus, s a tankönyvekben oly ritka szarkasztikus humor. A fordulópontot a 12. kiadás jelentette 1985-ben, melybe nemcsak az 1948 óta eltelt időszak legfontosabb közgazdaság-tudományi eredményei kerültek be, de a tankönyv szerkezete is alapvetően megváltozott. Aligha van – de semmiképpen sem szabadna lennie! – olyan magyar közgazdásznak, aki nem tanulmányozta ezt, „a modern közgazdasági világkép rejtelmeit a kezdők előtt feltáró, bevezető kézikönyvet” (Bekker, 2005: 65.), amely a neoklasszikus és keynesiánus elmélet ötvözésével kialakított neoklasszikus szintézis megteremtője volt első megjelenésekor. Az újabb kiadásokon – alighanem – Nordhaus professzor dolgozott (persze, a XIX. kiadásig Samuelson professzor egyetértésével) –, ami nagymértékben csökkentette a szöveg humorát és (recenzens legnagyobb bánatára!) folyamatosan kurtította a nemzetközi gazdaságtani fejezeteket.

A könyv magyarul négy kiadásban (és mindegyik kiadás számos újranyomásban) is megjelent – némileg meglepő módon, négy különböző fordításban(1976-ban, 1987-ben, 1999-ben és 2008-ban –ez utóbbi (Nordhaus–Samuelson, 2008) a 19. amerikai kiadás magyarítása.)

Samuelson élete végéig alkotott – szerette Verdihez hasonlítani magát, mondván: az olasz zeneszerző is matuzsálemi korban alkotta legnagyobb műveinek egy részét.

A matematikai módszereket a közgazdaságtanba oly hatékonyan bevezető Samuelson nem nézte feltétlenül örömmel, hogy olyan pénzügyi derivatívákat vezettek be a pénzpiacokra – nem utolsósorban az ő elméleti munkásságára is támaszkodva –, melyeket az azokat használó vállalatvezetők sem értettek. A mai válság csak megerősítette meggyőződésében: „a szabad piacok nem stabilizálják önmagukat. Zéró szabályozás sokkal inkább szuboptimális, mint a racionális szabályozás. A libertarianizmus önmaga legnagyobb ellensége” (The Economist, 2009). Samuelson tankönyve tízmilliókhoz juttatta el a keynesi makroökonómia alapelemeit – anélkül, természetesen, hogy lebecsülte volna a piac és a szabadkereskedelem meghatározó előnyeit. Samuelson szerint az alap a helyes makrogazdasági politika. A helyesen kombinált fiskális és a monetáris politika együttesen elvezet a közel teljes foglalkoztatás állapotához (Samuelson különleges jelentőséget tulajdonított a helyes monetáris politikának). A valutaárfolyamnak elsősorban a versenyképességet kell szolgálnia – csak ezután érvényesülhetnek a piac értékei.

A Nobel-díj átvételekor Samuelson „Maximum Principles in Analytical Economics” címen tartott előadást (Samuelson, 1970), melyben az elmélet bemutatása után eljut annak felhasználhatóságáig – nevezetesen a jóléti elméletig, a közjavak elméletéig. Az előadás zárásaként – H. J. Davenportot idézve – mondta: „Nincs ok arra, hogy miért kellene a közgazdaság-tudománynak a reakció monopóliumának lennie”, s szerényen hozzáfűzte: „egész életemben arra törekedtem, hogy meghallják ezt a figyelmeztetést – és merem ezt ajánlani az önök szíves figyelmébe is!”

Hivatkozások

Bekker Zsuzsa (szerk., 2005): Közgazdasági Nobel-díjasok, 1969–2004. KJK–Kerszöv Jogi és Üzleti Kiadó, Budapest, 928 lap.

Clarke, Connor (2009): An Interview With Paul Samuelson, I–II. The Atlantic, 17–18. June. The Economist (2009): Paul Samuelson. The last of the great general economist died on December 13th, aged 94. december 19. 120. oldal.

Flanders, Stephanie (2009): Nobel laureate who turned economics from scattered thoughts to science dies. The Financial Times, december 14. 2. oldal.

Krugman, Paul (2009): The incomparable economist. http://www.voxeu.org/index. phlp?q=node/4393. 15 december.

Lindbeck, Assar (1970): Presentation Speech: The Sveriges Riksbank Prize in Economic Sciences in Memory of Alfred Nobel 1970. http:www.nobelprize.org.

Nordhaus, William D.–Paul A. Samuelson (2008): Közgazdaságtan. Akadémiai kiadó, 764 lap.

Samuelson, Paul A. (1970): Maximum Principles in Analytical Economics. Nobel Memorial Lecture, december 11. http:www.nobelprize.org. Samuelson, Paul A. (2003): How I Became an Economist? 5 september. http:www.nobelprize.org.

Samuelson, Paul A. (2009): Don’t Expect Recovery Before 2012. New Perspectives Quarterly, Vol. 26. No. 3.

Kapcsolódó cikkek: A Da Vinci-kór | Félszemű a királynő | Titkos látogatás a miniszter nótaestjén | A gésa fekvése és a kettévágott utca | Damu Roland tangájával csap a pocsolyába a TV2