Meghívottak a Mon Quotidien szerkesztőségi értekezletén

THE NEW YORK TIMES - Pierre Terdjman

 A közelmúltban egyik reggel a két gyerek együtt ült egy nagy, téglalap alakú asztalnál az újság több szerkesztőjével. A lap, a Mon Quotidien, vagyis Az Én Napilapom, hetente két alkalommal meghívja néhány olvasóját, hogy –a címoldal kivételével – segítsenek az újság szerkesztésében, a hét további oldalon tálalható témák kiválasztásában. Caroline Halle, az országos főszerkesztő cikket ajánlott egy brit iskoláról, amely héjákat és sólymokat vásárolt, hogy velük riassza el az épületet és az udvart összerondító sirályokat.

Volt egy alternatív javaslata is: beszámoló arról, hogyan találták meg nemrégiben békaemberek azokat a francia pezsgőspalackokat, amelyeket XVI. Lajos király küldött az orosz cárnak, de a hajó a szállítmánnyal elsüllyedt a Balti-tengeren.

„Hogyan végezte XVI. Lajos?” – kérdezte Olivier Gasselin, az újság 40 éves főszerkesztő-helyettese.

„Guillotine által” – vágta rá Elisa, de fel se nézett, csak jegyzetelt tovább.

Francois Dufour, a lap 49 éves alapító-főszerkesztője olyan cikket ajánlott, amelyikről azt hitte, megnevetteti vele a gyerekeket, akik majd jóváhagyják a témát: brit lapjelentések szerint ugyanis a tudósok megfejtették, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. De a gyerekeknek arcizmuk se rándult. – Hát a tyúk – mondta Dufour, aki azt remélte, hogy erre majd csak reagálnak a gyerekek. De azok tovább jegyzetelgettek, aztán a társaság témát váltott.

Francois Dufour, az alapító-főszerkesztő
THE NEW YORK TIMES - Pierre Terdjman „Mi ajánljuk a cikktémákat, ők pedig választanak belőlük”– mondta a 34 éves Halle, aki kilenc éve jött a laphoz egy internetes hírportáltól.

Mostanság, amikor sok gyerek komputer-, iPod- és iPad-függő – és az újságok megérzik a rájuk nehezedő nyomást –, a Mon Quotidien teljesen rendhagyó dolognak tűnik, francia sajtóviszonyok között pedig kiváltképp.

Hiába az olyan nagy nevek, mint a LeMonde és a Le Figaro, a franciák egyre kevesebb újságot olvasnak. Franciaországban egy főre számítva csak nagyjából feleannyi újságot adnak el, mint Németországban vagy Nagy-Britanniában, és a fiatalok körében különösen alacsony az újságolvasók aránya. A 15–24 éves korcsoportból csupán 10 százalék olvasott 2007-ben fizetős újságot; akkor készült az utolsó kormányzati felmérés, de egy évtizeddel korábban ez az arány még 20 százalék volt.

A francia kormányt annyira foglalkoztatta az újságolvasás hanyatlása, hogy tavaly részletes tervet dolgozott ki egy, Mon Journal Offert, azaz az Én újság-tiszteletpéldányom nevű programra, melynek keretében a 18–24 évesek egyévi előfizetést kaptak ingyen az általuk választott újságra. A kormány 200 ezres olvasói keretet szabott meg, és ezt a programot hamar elérte, ám nemigen volt jele annak, hogy az olvasók fenntartották volna az előfizetésüket akkor is, amikor már fizetniük kellett érte.

Mindez azonban nem riasztotta el Dufourt. Két társával az 1990-es évek elejénmeglehetős haszonra tettek szert a Franciaországban Les Incollables és az Egyesült Államokban Brain Quest néven bevezetett tematikus kérdés-felelet kártyasorozatokból. Elhatározták, hogy ebből a pénzből 10–14 éveseknek napilapot indítanak, és 1995-ben megjelent a Mon Quotidien. Akkora volt a sikere – a harmadik évre a példányszáma elérte az 50 ezret –, hogy két további napilapot alapítottak: a 7–10 éveseknek a Petit Quotidient, vagyis a Kis Napilapot, és a 14–17 éveseknek aL’Actut, vagyis a Friss Hírcímeket.

„Amit az Egyesült Államokban megkerestem, Franciaországban fektettem be” – mondta a fiatalos, dús szőke hajú Dufour, aki imád golfozni.

Hozzátette: „Olyanok vagyunk, mint egy helyi lap, de három regionális kiadásban. Mindegyiknek más a tartalma.”

A lapok vasárnap kivételével naponta megjelennek, elevenen és színesen elegyítik a híreket, fotókat, karikatúrákat és találós kérdéseket. A Mon Quotidien a minap első oldalas képet hozott Paulról, a polipról, amely sikeresen jósolta meg a 2010-es labdarugó-vb mérkőzéseinek a győzteseit. Egy másik fotón, a Berlini Autószalonon bemutatott új, kisméretű, összecsukható autó volt látható, amely szűkös helyen is könnyen tárolható.

Különösen népszerűek Berth karikatúrái, aki Besançonban, a svájci határ szomszédságában lakik, és Skype-on tartja a kapcsolatot a szerkesztőkkel. Az összecsukható autóról szóló cikkhez küldött karikatúráján a kocsi összecsukáskor különös hangokat hallat. Valaki megjegyzi: „Ez nemcsak összecsukható, de beszélő autó is!” Mire más valaki : „Ugyan már! Ez csak a bennszorult sofőr!”

A tartalom és az ügyes marketing együtt 165 ezerre pörgette fel a három lap példányszámát. „Meglehetősen jól megcsinált lap” – mondta Francoise Dargent, a Le Figaro irodalomkritikusa, akinek két idősebb, 11 és 13 éves kislánya mohó olvasó. „Ez egyfajta lehetőség, hogy a gyerekek tájékozottak legyenek, és jó hatással van az olvasási kedvre.”

Még sincs jele, hogy a Mon Quotidien és testvérlapjai hosszú távra nevelnének ki újságolvasókat. Minden egyes korcsoporttal csökken az előfizetők száma. A Petit Quotidennek 75 ezer, a Mon Quotidiennek 60 ezer, és a 14–17 éveseknek szóló L’Actunek csak 30 ezer előfizetője van.

Elisa ugyan naponta falja a Mon Quo tidienjét, de 46 éves édesanyja, Carine Abes, aki a szociális ellátásban dolgozik – mint elmondta –, nem fizet elő újságra. „Rádiót hallgatok, könyvet olvasok” – mondta Abes.

Valóban, Dufour bevallja, hogy a példányszám zömét maga „vásárolja meg”.

„Minden szeptemberben 15 millió ingyenes példányt juttatunk el minden franciaországi tanárnak, mindegyiküknek 30 példányt – mesélte el. –Ez az általunk direkt marketingre fordított 5 millió euró – vagyis 6,5 millió dollár – 90 százaléka.” A gyerekek az iskolában ismerik meg a lapokat, hogy aztán rávegyék a szüleiket, fizessenek elő rájuk.

– Ezen a szinten nyereségesek a lapok, de a példányszám további növelésével már veszteségesek lesznek –mondta Dufour. – A lapokat csak előfizetésben terjesztik, újságárusoknál nem, mert az duzzasztaná a terjesztési költségeket – tette hozzá.

Ragaszkodik továbbá az újságformátumhoz, és ellenáll a világháló csábításának. „Semmit sem csinálunk az interneten” – mondta, bár a Mon Quoti diennek van egy ingyenes, ötperces online híradója. „A szülők nem fizetnének érte.”

Dufour azt mondja, nem tudja megjósolni, mi lesz a Mon Quotidien jövője. „Az iPad megváltoztathatja”– mondta. – „A szülők soha nem fognak több internetidőért fizetni; a kérdés az, mit gondolnak majd a szülők: az iPad egy újabb, nem papíralapú újság, avagy egy újabb, internethasználatra serkentő eszköz?”

A cikk 2010. július 27-én jelent meg a The New York Times hasábjain.