Nekünk Magyarországon is szolgáltatott sajátos meglepetést a történet, hiszen kiderült, hogy a rézben és más ásványi kincsekben gazdag Atacama-sivatagban lévő San José bányát tulajdonló San Esteban (Szent István) vállalat magyar leszármazottak kezében van. Alapítója a hazánkból 1957-ben „disszidált”, gépészmérnök végzettségű Kemény György, azaz – a spanyol gyakorlatnak megfelelően – anyja nevével is kiegészítve Jorge Kemeny Letay volt. Halálát követően egyik fia, Marcelo és sógora, Alejandro Bohn vette át az irányítást, nekik kellene most a felelősséget vállalniuk a történtekért.

Ám Chilében nem a Kemeny családra, hanem egyik rokonukra, Leonardo Farkas Kleinre irányul a reflektorfény, akinek ereiben szintén magyar vér folyik, s maga is bányatulajdonos, egyebek között a San José közelében lévő Santa Fe és a Santa Barbara vasbánya birtokosa. Neve úgy került a képbe, hogy augusztus 23-án – egy nappal azután, hogy megtalálták a föld alatt rekedt bányászok menedékhelyét – Farkas azonnal abba a táborba ment, ahol a hozzátartozók napok óta várták a híreket, s ott mind a 33 bányászcsaládnak átadott egy-egy ötmillió pesós (mintegy tízezer dolláros) csekket. A lobogó hosszú szőke hajú Farkas egyben bejelentette, hogy pénzgyűjtő akciót is indít a bányászok támogatására – hátha ezúttal is adakozásra tudja ösztönözni Chile lakosságát, mint a februári földrengést követően.

Gesztusa nagy figyelmet váltott ki, bár meglepetést nem okozott. A chilei sajtó jó ideje „excentrikus emberbarát milliomosként” említi Farkast. Első nagy visszhangot kiváltó húzása még 2008-ban történt: 450 ezer dollárnak megfelelő összeget adott a sérült gyerekek alapítványának. Előfordult, hogy Santiagóban szegényeknek osztott pénzt az utcán, miként felújította munkásai házait, telefont, internetet vezetett be. A helyi lapok akkor megpendítették, hogy ezek a filantróp cselekedetek netán az elnökjelöltség megpályázásához nyitnának kaput, hiszen például a Twitteren azonnal háromszázezer támogatója lett. Egy ideig nem cáfolta a találgatást, aztán bejelentette, egyelőre nem áhítozik politikai karrierre. Majd bizonyította, hogy esetében valóban másról szól az adakozás: a haiti földrengést követően repülőgéppel vitt segélyt a karibi országba, a chilei földrengéskor pedig öt kamion élelmet szállított a leginkább rászorult körzetbe. Mottója: szeretné rávenni a gazdagokat, hogy változtassanak felfogásukon, segítsék a szegényeket. Még törvénymódosítást is kezdeményezett: a „Farkastörvény” szerint az állam ne sújtsa 40 százalékos adóval az adományokat.

Kétségtelen, nem másolja a chilei gazdagok hagyományos konzervatív magatartását, amelyben a diszkréció, a vagyon titkolása a fő erény. Nyíltan vállalja, hogy neki van Chilében talán a legdrágább gépkocsija – egy luxus Rolls-Royce –, s talán a legszebb háza. És minthogy az év több mint egyharmadát külföldön tölti családjával, az Egyesült Államokban és a karibi tengerparton is van háza. Azt sem titkolja, hogy Chile különböző részein összesen majd százezer hektárnyi birtoka, több bányája is van. Betervezték feleségével, hogy (Charles Simonyi példáját követve) befizetnek egy űrrepülésre, ám az orvosi vizsgálat több problémát is kimutatott, eltiltották például a cukortól. A tervről nem tett le végleg. Mint mondta, az utóbbi négy hónapban öt-hat kilót leadott, s ezért új Ermenegildo Zegna-öltönyöket kellett csináltatnia.

Leonardo Farkas csekkel a kezében megöleli a lent rekedt bányászok egyik hozzátartozóját
Néhány hónapja könyv jelent meg róla A Farkas jelenség címmel, melynek bemutatóján igen kemény kritikát mondott a chilei gazdagokról. Számos nyilatkozatban cáfolta, hogy vagyona az apai örökségből származna, ugyanis apjának is volt bányája. – Én magam értem el mindent, a sikert kitartó munkámnak, üzleti érzékemnek és szerető feleségemnek köszönhetem – állítja. Lapunk kérésére felvázolta családfája történetét. Nagyapja, Farkas Ernő Erdélyből vándorolt ki az Egyesült Államok érintésével Chilébe a múlt század húszas éveinek végén – először. 1937-ben visszatért a Szatmár megyei Vetésre, de a náci veszély erősödésekor, 1939-ben már családját – így 15 éves fiát, Dánielt is – magával vitte Dél-Amerikába. Genovából június 21-én indult a Virgilio nevű hajó, amely aztán egy hónap múlva érkezett meg Valparaiso kikötőjébe. Ugyanezen a hajón utazott a Maros megyei Chehiuról származó Klein család, így az akkor ötéves Katalin. Daniel és Catalina később összeházasodtak, frigyükből született a chilei Vallenarban 1967-ben Leo nardo Farkas Klein.

A santiagói műszaki egyetemen tanult, de a negyedik évben úgy döntött, hogy Miamiba megy zenésznek, ahová egy ismerőse hívta. – Apám ragaszkodott hozzá, hogy kapjak zongoraleckéket kétéves koromtól. Tizenöt évesen saját zenekarom volt, a tanulás mellett így kerestem pénzt – mesélte egyik interjújában. Huszonegy évesen tízezer dollárral a zsebében hagyta el Chilét, hogy aztán 35 évesen már milliomosként térjen vissza. Kezdetben Miamiban szállodákban zongorázott napi 12-14 órát, és szabadnapján a Bahamákra turistákat szállító luxushajón játszott. Megvásárolta a legkorszerűbb szintetizátorokat, egész zenekart helyettesített. A „Leonardo, The Orchestra Man” bevált, televíziós műsorok keresték, bejárta az Egyesült Államokat, zenélt Las Vegasban, New Yorkban, és kapott meghívásokat Dubaiba, Szaúd-Arábiába sejkek palotáinak avatására. Huszonhét éves volt, amikor megismerkedett az amerikai Tina Friedmannal, a Concord hotellánc örökösével, összeházasodtak, és született három gyerekük. Választania kellett a zenélés és a családja között, ez utóbbi győzött, és attól kezdve Leonardo Farkas üzletemberré, kereskedővé vált, egyebek között ingatlanügyletekbe kezdett, így a mágnás Donald Trumppal is kötött üzleteket.

1995-ben figyelme a chilei lehetőségek felé fordult, vasbányákba kezdett befektetni eleinte ugyanabban az északi körzetben, ahol szüleinek és a rokonságnak is voltak bányái. Mint egy mostani, a La Segunda napilapnak adott interjújában felidézte a jelenleg tulajdonában lévő Santa Fe és Santa Barbara bányák eredeti tulajdonosa 66 százalékban az anyja rokonsága, a Klein család, 33 százalékban pedig a Letay – a bevezetőben említett Marcelo Kemény Letay felmenői – voltak. Kivágta magát, amikor az újságíró azt firtatta, hogy a San Joséi bányászok hozzátartozóinak adományozott summa nem lelkiismeret-furdalás következménye-e? Hiszen rokonságban van a tulajdonosokkal, akik – legalábbis kezdetben – elzárkóztak a bányaomlás következményeinek vállalásától. Kisgyerekként játszott együtt Marcelóval – válaszolja, de aztán, minthogy ő az Egyesült Államokban élt, nem tartották a kapcsolatot. Tehát még áttételesen sincs oka rá, hogy felelősséget érezzen. Furcsa, már-már a tulajdonos rokonoktól elhatárolódó módon felidézte, hogy a Kemeny család Salvador Allende baloldali kormányzata idején elhagyta Chilét, Spanyolországban, Ibizán éltek, „mint a milliomosok”.

Kérdésünkre Leonardo Farkas felidézte, hogy feleségével, Tinával több hónapos nászútjukon jártak Budapesten is. A Hiltonban laktak. Szép emlékeik maradtak, a Gundelben fogyasztott gulyásról is.