Márton László, Bujdosó Alpár, Grendel Lajos és Selyem Zsuzsa a határon túli magyar irodalomról - aki kérdez: Mészáros Sándor
Kurucz Árpád A huszonegyedik századi hazug szépség- és tökélyideálhoz képest kisebbség a koszlott csöves, aki napi rendszerességgel húz le cigivel a Moszkván, a járni alig tudó mamóka, a nem divatos ruhás kisiskolás, egyáltalán: kisebbség egész Budapest, egész Magyarország, hogy a többiről most ne is beszéljünk. De mégis: a sérült, szódásszifon-szemüveges srác a Ferenciek terén, aki álló nap zsoltárokat énekel a Jégbüfé közelében, na, ő is kisebbségi.

A Szépírók Társaságának fesztiválján a kisebbségi lét másféle megéléséről esett szó persze. Radics Viktória szerint, noha kisebbségi vers, regény nem létezik, kisebbségi irodalom mégis van, és éppen akkor működik jól, mikor független az anyaországi kánontól.

Bán Zsófia úgy véli, nem csak egyféleképp lehet meghatározni a kisebbségi létet - a magyar irodalom egészében a kisebbségi irodalmak közé tartozik, s ennek előnyei éppúgy vannak, mint hátrányai.

Láng Zsolt úgy tartja, a kisebbségi létforma sokszor látszólagos védelmet is nyújt az esztétikai érvekkel szemben, Budapest-központúságról szólva pedig Bodor Ádámot idézi, aki számára a periféria a centrum.

Grendel Lajos szerint a Kárpát-medencében már megszűnőben van a kettős mérce, amellyel a magyarországi és a határon túli irodalmat mérik, a nyugati magyar irodalom kapcsán azonban még nem. Az író szerint a magyar irodalomtörténet-írásnak és a kritikának hatalmas adóssága van az Amerikában, és általában a Nyugaton élő, magyar nyelvű írók felé.

Selyem Zsuzsa költő viszont azt állítja: az a baj, hogy ugyan komplett tanszékek alapultak a határon túli magyar irodalom vizsgálatára, mindehhez viszont rendszerint korszerűtlen keretek társulnak, így marad a "Dezsőke" effektus, vagyis a leereszkedő vállveregetés, és éppen a lényeg sikkad el.

Márton László, Párizsban élő író Kormos István jelentőségét emeli ki - a francia fővárosbeli tartózkodásakor ő mutatta meg a kinti magyar íróknak, hogy a hazai irodalom nem a "hivatalos" vonal szerzőiből, Simon Istvánból, Garai Gáborból áll, hanem Pilinszkyből, Nemes Nagyból és a többiekből. A minőségi kisebbségből.

Grecsó Krisztián kérdésére, vagyis hogy a meghívott szerzők emlékeznek-e a pillanatra, mikor kiderült számukra: nem szülőhelyük a világ közepe, mindenki különféle választ ad. Gergely Ágnes máig úgy érzi, Endrőd, a szülőfalu a világ közepe. Háy János derültséget vált ki: mikor kiderült a számára, hogy Vámosmikolának sem régészre, sem rockzenészre nincs szüksége, tudta, hogy innen menni kell. Szálinger Balázs sosem érezte, hogy ahol él, a világ közepe volna, mindenhol a "gyüttment" státusza volt az övé. A debreceni Térey Jánosnak a nyüzsgő Blaha hozta a felismerést. Abban mindannyian egyetértettek viszont, hogy a vidékiség fontos tapasztalatokkal segíti az írót: átláthatóvá teszi a kisközösségek életét, ezen keresztül aztán könnyebbé válik a nagyobb közösségek feltérképezése is.

Balogh Robert, Jónás Tamás, Szántó T. Gábor és Závada Pál Németh Gábor vezette disputája közben szó esik zsidóságról, cigányságról, németségről-svábságról, szlovák származásról, identitáshiányról, vagy épp a kisebbségi lét túlhangsúlyozásáról. A szerzők felolvasnak, ki élvezetesen, ki kevésbé - közben végig Szilágyi Lenkének a szünetben látott fotóin jár az eszem. A Szépírók Fesztiválja keretében megrendezett minitárlat képei ugyanis a fesztre jövet tapasztaltakat igazolják vissza: Down-szindrómások, albínók, cigányok, nyomor, megalázott nők, az utca népe, mind valamiféle kisebbséghez tartoznak. A nézőpont a lényeg. És van, hogy nem is látszik a kisebbségiség.

Este fél kilencre például eltűnik a sérült, szemüveges zsoltáréneklő fiú a Ferenciek teréről.

Kapcsolódó cikkek: Városkapukban a kocsonya | A Jethro Tull is fellép a Gastroblueson | Írjon jó kult-programot félmillióért! | Bohóc a magas dróton | A nagyok - másodkézből