Vándorerdő 1. 2007. Akvarell, vászon, 90x100 cm

Az akvarell-üdeséget sosem veszíti el. Rengeteg című képein úgy mosódnak el és egybe a zöld, még zöldebb és sárga ecsetnyomok, úgy válik távoli derengéssé a festetlenül hagyott fehér háttér, mintha mindez a hagyományos nedves papíron történnék. A fenyők zöldje feketévé sűrűsödik, és szúrós lesz, közelről áttetsző sárga foltok mutatják a kontraszt lényegét, az olív és kék pacák formává folynak össze. A nyírek ezzel szemben szálkásak. Hogy miként lehet a láthatóan puha ecsettel érdes-hámló törzseket, tisztátalan sárgák bekeverésével kikeleti eleven lombokat megjeleníteni, azt valóban élezettel tanulmányozhatja az elmélyült műbarát e különös akvarellek előtt. Miklós nem impresszionista, mint volt lényegében a mester, Elekfy. Aljnövényzetének törékeny fűszálai, dús levelei és rezgő kalászai inkább természethűek, inkább Dürer akvarell-realizmusát juttatják eszünkbe.

A vászonra festésnek pedig egyik indoka a méret. Méteres, sokszor kétszáz centis vásznaknak része ez a természetpiktúra, hol betölti a képteret, hol csupán meghúzódik fent vagy legalul, és ezzel máris megszűnik ártatlan természetpiktúrának lenni. A nagy méret részben fölemel. Hatalmas súlya lesz az eredetileg intim műformának attól, hogy festmény-, időnként már-már falkép dimenziókba kerül, pátoszt kap ez a pátoszra oly alkalmatlan, csendes szavú, meghitt ábrázolásmód. Másrészt valahogy kétségessé válik. A foltok csendesek, az ecsetvonások lágyak, a formák inkább derengenek, mintsem határozottak, de épp a nagy lélegzet, az olajképarányok és -háttér, a vakkeret és ez az egész festményszerep óhatatlanul elbizonytalanítja a természetbe vetett zavartalan hitet.

A dimenzióitól megfosztott akvarell ambivalens. Nem tudni, mennyire tudatosan, mennyire szándékosan áll be Miklós Hajnal a piktúrában kételkedők mai sorába, a művei azonban finoman, érzelmesen és csiszoltan ezt a kételkedést sugározzák. Azt a kételkedést, amely manapság, lassan évtizedek óta a professzionisták készítette szándékolt gyerekrajzban, a bemetszett festővászonban, a domborított képben és a téglány helyett szabálytalanná alakított képformában tör ki, amelyet a firkák, a klasszikusok giccsé történő átfestése és a stíluskorszakok parodizálása jelenít meg. A ma művésze számára a klasszikus műfajok és a hagyományos műformák hitelüket vesztették. Ezt a veszteséget tehát tagadással, a hiányérzet tudatos növelésével, kreatív rombolással fejezi ki a festészet, vagy az, ami még eltűri, hogy festészetnek nevezzék.

Miklós munkáiban szó sincs ilyen brutalitásról. Kételyei csendesek, tépelődése artisztikus, a nézőnek és önmagának feltett kérdések pontosak. De nem lehet a műveken nem észrevenni mindezek nyomát, kivált a figuratív művein nem. Ezeknek egyszavas, talányos címeket ad: Napnak, Fának, Hiány, továbbá Hol vagy, és Ne nézz hátra. A képek szereplői pedig nem kevésbé talányos fiú- és lányalakok, akik némán ülnek, védtelenül állnak a vegetációban, esetleg átölelnek egy nyírfát, egy száraz ágat. Megfestésük éppolyan finom és kihagyásos, mint alattuk a vegetációé. Akvarell-halványan, akvarell-lazán, akvarell-érzékenyen várakoznak a nagy vásznon. Mintha nem bíznának, nem mernének bízni a szépségben, a fiatalságban. Nemes tagadás: Miklós Hajnal klasszikus festészettel adja elő a klasszikus festészetben elvesző hitet.

Kapcsolódó cikkek: A Zelnik-aranyak premierje | Picasso Moszkvában | Budapest zászlóshajói Cannes-ban | Hazatérnek az elüldözött zsidó művészek a Páva utcába | Sztálin füle lesz a hónap műtárgya