Joe Satriani a nyelvével játszik a 2009-es montreux-i dzsesszfesztiválon

Gitárral ezt is meg lehet csinálni: Helsinkiben az idén is nyolcezer fős tömeg volt kíváncsi a léggitár-világbajnokságra. Nézték a „semmit” a versenyzők kezében, hiszen a viadal lényege, hogy imitálni kell a gitározást, nagy átéléssel, ám hangszer nélkül. A legjobb tíz versenyző végül Jimi Hendrix Foxy Ladyjét kapta kötelező gyakorlatként. Mit tudhat ez a hangszer, hogy mindent tud? Nem állíthatjuk, hogy megfejtettük a titkot, csak annyit, hogy igyekeztünk a rejtély nyomára bukkanni.

Jeff Beck, a Yardbirds gitárosa annyira begerjedt, hogy hangszerét darabokra törte a színpadon. A Stroll on című számot játszották, ám az „andalgás, bóklászás” furcsa véget ért. Beck megtaposta a gitárt, és a hangszer nyakát a dermedt arccal figyelő közönség közé dobta. Tomboló, vérre menő küzdelem indult a hangszerdarab után, amit a David Hemmings által alakított fotós nyert meg. Eddig nagyon sokan emlékeznek Michelangelo Antonioni 1966-os Nagyításának jelenetére. A folytatás jórészt feledésbe merült. Az, ahogy fotósunk kikeveredik a sikátorklubból a főutcára, eldobja a zsákmányt, a gitárnyakat, amit még felvesz valaki, de mint értéktelent, ő is visszaejti.

Az olasz rendező nagyon sokat tudott a hatvanas évekről: a koszos mellékutcákban virulens ellenkultúráról, amely a főutcán még értéktelen ugyan, de sejthető, hamarosan felbolygatja a mainstream kultúrát is. A gitár, az ikonhangszer megsemmisítése pedig bevonul a popkultúrába, mert addig csak a The Who alkalmazta koncertjein, ám hamarosan színre lép Jimi Hendrix is, aki enyeleg, szinte közösül a hangszerével, hogy aztán ripityára törje, megsemmisítse – a következő fellépésig.

A gitár az ellenkultúra mágikus hangszere lett. A második világháborút követően messze kiemelkedett társai közül. Hangja elválaszthatatlan az urbánus költészettől, hősöket teremt. Olyan eszköz, amely mára a zenében megkerülhetetlen.

Hendrix az 1970-es Wight szigeti fesztiválon: szeretője volt a hangszer.
Mi a titka? A felszínen talán csak annyi, hogy könnyen hordozható, hogy egy bizonyos szintig gyorsan meg lehet tanulni játszani rajta, és hogy ezt bárki, különösebb erőfeszítés, istenáldotta tehetség nélkül megteheti. Azon kevés hangszer közé tartozik továbbá –mint a zongora, a hárfa –, amelyen akkordokat és szóló hangsorokat is lehet játszani.

Előképzettség sem kell hozzá. Sőt! Ian MacDonald írja a Fejek forradalma című könyvében: a kottát megismerni nem akaró Beatles két meghatározó tagja, Paul McCartney és John Lennon azért tudott olyan vakmerően egyéni dallamokat írni, mert fogalmuk sem volt a szabályokról, s mikor Lennon már kellőképpen kiismerte hangszerét, inkább zongorán komponált, mert azt még nem ismerte eléggé, semmit sem tudott vele rutinszerűen csinálni.

Az ellenkultúra hatvanas évekbeli forradalmához éppen kézre jött ez a hangszer, de sikeréhez kellett a befogadó közeg is. Nagy-Britanniában például a művészeti szabadiskolák hálózata, ahol a „normális” oktatási rendbe nem illeszkedő fiatalok foglalkozhattak a zenétől a képzőművészetig bármivel, amivel akartak. Lennon nemcsak zenélt, hanem írt és festett is, és nem véletlen, hogy a hatvanas évek brit popzenekarainak vezéregyéniségei mindannyian ilyen iskolában tanultak. Az ellenkultúra és vezérhangja, a gitár sikeréhez kellett a hatvanas évek levegője, az általános igény, amely szakítani akart minden társadalmi hagyománnyal, begyepesedett konvencióval, amely kiüvöltötte magából a tiltakozást, és amely üvöltésnek méltó kíséretet adott a gitár, főként pedig az elektromos gitárhang, megspékelve a dobok és a basszusgitár szívritmust formáló lüktetésével. A pop-, vagy ahogyan akkor nevezték, a beatzenét nem lehetett, és máig sem lehet halkan hallgatni. Az azonosuláshoz, az elsodródáshoz, az akár csak „belső” tiltakozó üvöltéshez (l. Allen Ginsberg 1955-ös programadó versét, Üvöltés) hangerő kell.

A gitárhangnak van még egy sajátossága, amelyről Tony Bacon Nagy Gitárkönyvében ír a Making Music magazin egy 1989-es számában megjelent dolgozat nyomán. Hosszan elmélkednek azon a különlegességen, hogy a gitárhang szinte a pengetés, a keletkezés pillanatában elhal. És éppen ez, a jelenvalóság, a pillanatnak élés filozófiája kapott kísérő társat ebben az instrumentumban.

A gitár nem a hatvanas évek találmánya vagy felfedezése. Már az 1500–1600-as évek fordulójától jelen van a zenei életben, de karrierje a XX. század második felében vett olyan fordulatot, amellyel gyakorlatilag egyetlen más vetélytársa sem tudott lépést tartani. E siker gyökereit az Egyesült Államokban találjuk.

A jobb híján popzenének nevezett „könynyűműfaj”, ahogyan az utóbbi ötven évben ismerjük, nem az európai zenei hagyományokból származik, hanem az afroamerikai közösségek egyházi és világi zenéjéből, a gospelből és a bluesból. Leroi Jones A blues népe című könyvében írja: lényegében gospelből és a rhythm and bluesból – a soulon és a funkon át –alakult ki a pop, a bluesból a rock ezernyi vállfaja. A gitár a blues hangszere volt, a magányos vándorló folkénekes testi-lelki társa. A bárdok, kobzosok kései utódja volt például Bob Dylan, aki talán a legnagyobb erővel hatott a múlt század hatvanas éveinek zenei forradalmára. Alázatos zsenijét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy All along the Watchtower című dalának Hendrix-feldolgozását autentikusabbnak minősítette, mint saját előadását.

Az első „gitárhősnek” amúgy a fekete Robert Johnson (1911–1938) tekinthető – mondja Kőváry Zoltán, a Szegedi Tudományegyetem Pszichológiai Intézetének oktatója. – Ennek a legendás figurának az előadásában maradtak fent azok a felvételek, amelyeket hagyományosan az ő szerzeményeinek tekintünk, de eredetük a múlt ködébe vész, és amelyek a hatvanas években a műfajteremtő angol rockzenekarok előadásában váltak ismertté: Love in vain, Stop brea king down (Rolling Stones), Crossroads (Cream), Rambling on my mind (John Mayall), Travelling riverside blues (Led Zeppelin) vagy a bluessztenderddé vált Sweet home Chicago. Johnson a romantikus gitárhős prototípusának tekinthető abban a tekintetben is, hogy nem vetette meg a nőket és az italt. A legenda szerint eladta a lelkét az ördögnek a sikerért, és megannyi későbbi utódjához hasonlóan (Hendrix, Jim Morrison, Janis Joplin, Brian Jones, Kurt Cobain) fiatalon, 27 éves korában halt meg. Megmérgezték a whiskyjét.

Jeff Beck Les Paulján játszik a 2010-es Grammy-díjkiosztón
Johnson és fekete követői – Elmore James, Muddy Waters, Howlin’ Wolf – harmincas–ötvenes években készült felvételein még akusztikusan, elektronikus erősítés nélkül szólalt meg a gitár, mint „aki” még alig képes konkurálni a kor első számú pengetős hangszerével, a mandolinnal és a bendzsóval. Még nem létezett az elektromos gitár, az akusztikus viszont az akkor virágzásnak induló bebop-, blues- és dzsesszzenekarok számára nem volt elég hangos. Muddy Waters aztán felforgatta a világot: a később ikonná vált zenész karrierje elején délről érkezett Chicagóba, az utcán játszott, és a kutya sem volt kíváncsi rá. Megismerkedett azonban egy lánnyal, akinek a lakásába bekötötte és kierősítette gitárját, és a hangra már felkapta a fejét a város: ilyet addig senki sem hallott. A hang, amely addig elveszett a zajban, az erősítésnek köszönhetően az emberek fülébe jutott – ez a történet metaforája.

Muddy Waters játéka alapvetően befolyásolta a hatvanas években indult angol, majd amerikai rockszcénát, kiinduló pontjává lett a gitárkultusznak. Persze, a rock and rollnak az ötvenes években is voltak már gitárhősei – Eddie Cochran (C’mon everybody, Summertime blues), vagy Elvis gitárosa, Scottie Moore –, de az igazi kultuszhoz a hatvanas évek popkulturális áttörése kellett. A modern szólógitározás kezdeményezőjének talán Eric Clapton nevezhető, de azután Pete Townshend (The Who) és Keith Richards (Rolling Stones) transzformálta a gitárt fétistárggyá, hangját pedig témától, daltól függően hol isteni, hol ördögi erejűvé, amitől a hallgatóság gyakran totális eksztázisba esett.

De ne szaladjunk előre! Az 1930-as, majd különösen a háború utáni években ugyanis két olyan meghatározó folyamat is elindul, amelytől a populáris zene, s így a gitár története sem választható el – állítja Andre Millard, The electric gitar: a history of an american icon című könyvében. A gitárgyártók az igények miatt az elektromos hangszer felé fordulnak, amit még hangosabbá kellett tenniük. Meg is jelentek az első, pickuppal (hangszedővel) felszerelt gitárok, bár a kor nagy gyártói, az Epiphone, a Gibson vagy a Rickenbacker túl sok reményt nem fűztek hozzájuk. Úgy vélték az újítás talán egy évtizedet tölt el a rivaldafényben, aztán helyét más hangszer veszi át. Hogy nagyot tévednek, azt az Epiphone igen gyorsan felismerte: külön elektronikai laboratóriumot alakított ki, s a fejlesztéseket a katalógusaikban többször bemutatott köpenyes tudós, bizonyos Herb Sunshine irányította. Ő fejlesztette ki végül azt a pickupot, amelynél a mágnesrudak mindegyikének magassága külön állítható volt, s ezáltal az érkező jeleket egyenletesre lehetett hangolni. A lehetőségekre vércseként csaptak le a zenészek, a felerősített gitárhang lassan bekerült a köztudatba, s olyan figurákat emelt a felszínre, mint Charlie Christian, akit már elektromos gitárjátéka tett naggyá. Őt azóta is az elektromos dzsesszgitározás megteremtőjének tekintik.

Lassan a befogadó és igényt teremtő amerikai társadalmi közeg is létrejön. Segített ebben az iparosodás és az urbanizáció, a felerősödő belső migráció, a bevándorlás. A nagyvárosokban, különösen északon, kialakul az a munkástömeg, amely ezt a mindennapokból fakadó kifejezésmódot, ritmusvilágot akarja hallani, és bár ez a réteg nem túl módos, hajlandó fizetni ezért a zenéért. Amerika ekkor kezd countryt hallgatni, a városok a húszas-harmincas években válnak a populáris szórakoztatás centrumai vá. Beindul az amerikai szórakoztatóipar, amelyet egyetlen, máig érvényes erő irányít: megéri-e? Nem tesz különbséget népcsoportok között, nincs benne sznobizmus, amely a társadalmat patríciusokra és plebejusokra osztaná, csak az számít: tetszik-e a produkció a hallgatóknak vagy sem. A zenei kultúrában mind nagyobb teret nyernek a feketék, a délről mind nagyobb számban érkező migránsok miatt terjed az ott élő ritmus, szóhasználat, attitűd, amit addig faragatlannak tartottak. Ez lesz hamarosan az amerikai popkultúra gerince, azt kínálva, bárhonnan érkezel, bárki vagy, része lehetsz egy kulturális közegnek. Ez pedig nem kis dolog abban az Amerikában, ahol akkor gyakoriak az olyan feliratok: íreket, feketéket nem veszünk fel.

A világháború után mindezt felerősítette a zaklatott társadalmi lelkiállapot. A háború előtti zene ábrándos hangjai már nem illettek a globális sokk utáni atmoszférába, amelynek szinte törvényszerű következménye lett a rock and roll, ami már nem adaptálta az elektromos gitár hangját, hanem szerves részként egyszerűen „csak” használta azt. A rock and roll eleve már az erősített gitárok húrjain született. A hangszerben ötvöződött a művészi individualizmus a mérnöki találékonysággal. Ez az új korszak olyan ikonokat teremtett mint Elvis Presley, Johnyny Cash vagy Jerry Lee Lewis. Megszülettek az első szupersztárok. Az elektromos gitár hangja pedig már visszafordíthatatlanul a XX. század zenei alaphangja lett, főként attól a pillanattól, amikor az amerikai export nyomán Nagy-Britanniában kivirágzott a popkultúra, megjelent a Beatles-mánia.

Átalakult a gitáros és hangszerének viszonya. Ez leginkább a narcizmus fogalmával írható le. A gitár, amíg játszanak rajta a test részévé válik, és olyan megerősítő, énkiterjesztéses állapotot hoz létre, amilyet például az általunk vezetett autóval élhetünk át. A gitár hangja érzékszerveink, mentális folyamataink számára megjeleníti és viszszatükrözi megfoghatatlan belső állapotainkat, ugyanúgy, mint korai énfejlődésünk során az anya, és ezáltal énépítő hatása van – mondja Kőváry.

Jimi Hendrix volt az abszolút fordulópont: utána már nem lehet annak tekinteni a gitárt és a gitározást, mint előtte. Hendrix egyesíti magában a Clapton-féle bensőségességet, a technika által biztosított lehetőségeket (a modern játék, szólózási technika és hangzás – a wah-wah pedál, adelay-effekt, de a rock ma már egyik védjegyének tekintett emeletes Marshall-felszerelés is nála jelenik meg), a Keith Richards és Pete Town send-féle színpadi akrobatikát (persze ennek is vannak fekete előképei: Chuck Berry és T-Bone Walker), a szexet és az agresszivitást, ami a közönség szemében Hendrixet egyfajta voodoovarázslóvá tette. A zenéjével és magatartásával olyan szférákat tudott megjeleníteni, amelyek az ő „közvetítő” alakja nélkül hozzáférhetetlenek maradtak volna az átlagember számára. Hendrix zsenije arra is kiterjedt, hogy megjelenése mindig stílusos és varázslatos legyen. Nála a színpadi megjelenés és a kreativitás optimálisan ötvöződött. A hangszerhez való viszonya magába sűrítette a nemiséget, a férfi-nő viszony konfliktusait, gitártöréseivel valamiféle profán szentséget, kultikus áldozatot mutatott fel. Hendrixtől kezdődően a gitár, a gitáros és gitárhang hatásai sok szempontból közös elemeket mutatnak a valláséval.

A másik „hipercool” alak Keith Richards a Rolling Stonesból, aki a „mocskos rockgitáros” archetípusának tekinthető, színpadi pózaival, riffjeivel, frizurájával és a szakadék szélén táncoló „ördögi”, drogos magatartásával az abszolút szabadság megtestesítője, a gitár pedig az eszköz, ami elviszi odáig. A 70-es években ezekből a gyökerekből nőttek ki a hard-rock óriásai és gitárosai, Jimmy Page (Led Zeppelin), Tony Iommi (Black Sabbath), Ritchie Blackmore (Deep Purple), akik Kőváry Zoltán véleménye szerint zenei irányba fejlesztették tovább a gitár lehetőségeit.

A gitár nemcsak az erő, az elementáris szexuális és agresszív impulzusok iránti igényt és az emberek „szentség” iránti vágyát fejezte ki. Az ekkor már szinte fétistárgyként kezelt hangszer hitelesen közvetít bensőséges, intim tartalmakat is (Neil Young, Joni Mitchell, Johnny Cash). A későbbi korok egyre ritkuló gitárhősei válogathattak a szerepekből: például a Dire Straitses Mark Knopfler a lágyabb oldalon, Slash, a Guns ’n’ Roses a másikon. Akad még egy fontos körülmény abban a folyamatban, ahogy a gitár a XX. század zenei alaphangjává vált. A gitárossal nemcsak szabad és mégis nagy hatású figurája miatt könnyű azonosulni, hanem azért is, mert az általa bemutatott mutatványok többé-kevésbé bárki által elsajátíthatók. Szinte csak a gitárvásárláson múlik a dolog.

Vajon hová vezet a gitár története, meddig tart zenei uralkodó szerepe? Ki tudja? Az azonban biztosra vehető, hogy a gitár így vagy úgy, de megkerülhetetlen hangszer marad. (Köszönöm Kőváry Zoltán és Szabó Antropo Miklós segítségét.

A gitár (nemzetközi szó a spanyol guitarraból, ez pedig – arab közvetítéssel – a görög kitharaból, görög lantféleség) a húros hangszerek, ezen belül a pengetős hangszerek csoportjába tartozó hangszer. Megszólaltatása pengetővel, illetve ujjal történik. Általában hathúros, ezek hangolása E–A–d–g–h–e’. Mint láthatjuk, ezen húrok nagy része kvart távolságra van egymástól, kivétel: g–h, ami nagyterc, így a gitáros több mint három oktáv hangterjedelem fölött rendelkezik. A gitár kivitele szerint lehet klasszikus, akusztikus, elektromos, vagy elektroakusztikus. Szinte minden zenei stílusban képviselteti magát valamilyen formában. Ez leginkább sokoldalúságának köszönhető, hiszen az egyes gitárok típusuktól és zenei stílustól függően betölthetnek szólista szerepet, de megállják helyüket a ritmusszekcióban is. Gitáron éppúgy előadhatók klasszikus darabok, mint napjaink modern popzenéi, sőt a rock például elképzelhetetlen lenne a hangszer megléte nélkül.

A hangszer a hatvanas évektől a nyolcvanas évek elejéig még fel tudott mutatni újabb és újabb műfajokat, ahol vezető szerepet játszott: heavy metal (AC/DC, Motörhead, Iron Maiden, Metallica), punk (Ramones, Sex Pistols, Clash), új hullám (Elvis Costello, Talking Heads, U2), de még a hetvenes évek funkjában és diszkójában is jelentős tényező maradt. A technikai változások az analóg szintetizátorok elterjedése, például Brian Eno, Giorgo Moroder, Jean-Michel Jarre és a közönségízlés, a divat változása a nyolcvanas években némiképpen visszaszorította gitárt a szintetizátor javára. A nyolcvanas évek végén a Guns ’n’ Roses, a Mötley Crüe vagy a Cult sikereinek köszönhetően újra középpontba kerül a hangszer, és a kilencvenes évek első felében a grunge (Nirvana, Pearl Jam) és a brit pop (Oasis, Blur) vitte tovább a stafétabotot. A 1995–2000 közti időszakban azonban a technoés a DJ-kultúra (Prodigy, Chemical Brothers, Fatboy Slim) vált a meghatározóvá, aztán egy újabb „rock-revolution” zajlott a Hellacopters, The Hives, Mando Diao, a BRMC, White Stripes, Queens Of The Stone Age révén. A gitárzene az évtized közepétől újhullámosodik, diszkósodik (Franz Ferdinand, Interpol, Killers, Kings Of Leon, majd a New Rave-n át napjainkra újra az elektronikus zenéé a főszerep.

Kapcsolódó cikkek: 'Sokkal kiegyensúlyozottabb, mint a letartóztatása előtt' | Cs. István: Kezdem magam James Bondnak érezni | Under-art | Várjáték | Volt gyűrű, nincs gyűrű