Anne Frank iskolatársa Budapesten járt
Szabó Bernadett A 79 éves szerző, akinek könyve hazájában, Hollandiában 2003-ban jelent meg – és azóta német, spanyol, francia, angol, török nyelvre is lefordították –, fáradhatatlan. Zsúfolt budapesti programjában találkozók, könyvbemutatók sora. Mosolyogva mondja: ez most nem szokványos turistaút, legközelebb majd szakít időt a városra is.

 
A Nyitott Könyvműhely jelentette meg Barátnőm, Anne Frank című kötetét, amelynek formájával, borítójával igen elégedett. Mi több, jobbnak tartja a holland kiadásénál. Ez azért jelentős, mert Jacqueline számos díjat nyert könyvtervező, dizájner. Saját szövegének fölbukkanása azonban mindenütt nagy meglepetés. Bár manapság gyakoriak a memoárok, köztük a női emlékezések, furcsa, hogy a szerző csak ennyi évtizeddel Anne Frank halála és világhírűvé vált naplójának megjelenése után hozza nyilvánosságra a kettejük közötti kamaszkori kapcsolat részleteit. Az pedig különös – de Jacqueline gondolkodásának tágasságát és jó ízlését is mutatja –, hogy ezt a kiemelkedő mozzanatot beleágyazza saját családjának történetébe. Olyan tárgyilagosan és egyszerűen ír katolikus édesanyjáról és ortodox zsidó családból származó édesapjáról, mintha csak külső megfigyelőként festené le őket.

– Amikor a háború után kezembe került Anne naplója, nagyon fölkavart. Időbe telt, amíg rájöttem, hogy ez egy tehetséges író műve, akit 15 évesen gyilkoltak meg a haláltáborban – magyarázza. Aztán hozzáteszi: sokáig nem beszélt arról, hogy ő volt Anne legjobb barátnője. De eljött a pillanat, amikor úgy érezte, mégis meg kell tennie. Amikor Anne már szimbólummá, mitikus alakká vált – ki hitte volna akkor? –, meg kellett mutatni, milyen volt a való életben.

Annéval az amszterdami zsidó líceumban találkozott, amikor a megszálló nácik már különválasztották a zsidó gyerekeket a többiektől. Nagyon határozott, magával ragadó személyiségnek ismerte meg, olyannak, aki mindent elmondott magáról, és mindent tudni akart a barátnőjéről. Kettejük karaktere különbözött, Jacqueline inkább magába forduló típus, mégis közel kerültek egymáshoz. Miközben tombolt a háború, és a nácik az endlözungra készültek, ők egy zárt világban a napi dolgaikkal, problémáikkal törődtek.

Anne tizenharmadik születésnapjára kapta azt a naplót, amelybe aztán élményeit, legintimebb gondolatait is írta – egészen 1944. augusztus 1-jéig. Augusztus 4-én vitte el az iroda- és raktárépület „hátsó traktusában” rejtőzködő Frank családot és társaikat a náci, úgynevezett Zöld Rendőrség, egy feljelentés alapján. Anne Bergen-Belsenben pusztult el.

Jacqueline viszont anyja révén túlélte a borzalmat. A férje kérésére korábban zsidó vallásra áttért asszony elment a titkosrendőrségre, és kérte, gyerekeit húzzák ki a listáról, mert csak két nagyszülőjük zsidó (négy zsidó nagyszülő jelentett halálos ítéletet). Az akció sikerrel járt, még Jacqueline anyja és apja is – aki így két keresztény gyerek szülőjének számított – megmenekülhetett.

Vajon milyen lett volna Anne, ha életben marad? – kérdem a túlélő barátnőt. – Nehéz elgondolni – válaszol. – Amilyen érdeklődés és tehetség volt benne, talán íróvá válik, amire már a napló írásakor vágyott. Esetleg újságíróvá. Mindenesetre megkérdezhetnénk tőle: hogy érinti, hogy naplója az egyik legfontosabb mű, amely másfél millió zsidó gyerek meggyilkolására emlékeztet.