Pedig Dani Klein tényleg jó

Népszabadság - Kurucz Árpád

Épp az ingyenjegyet veszem fel a szoborpark felőli pénztárnál, mikor meglátom, hogy jobbról Pataky Attila közelít az ő kedvesével, eszembe jut, ami egy emlékesten is, ahol már a kezdés előtt jóval megláttam az Orbán házaspárt, hogy ugyanis überfrankó lenne, ha mellém sorsolná ki őket a tiszteletjegy-automata, mert akkor meg tudnám vizsgálni a frizkót meg az öltöny szabását, a parfümöt, egyebeket.

Meg mert jólesik megmelegedni kicsit a nagyság gázrezsójánál.

Ami akkor sikerült, most nem. A ruhatárnál kiderül viszont, hogy Gerendás Péter este nyolckor is épp olyan kedvesen és bocsánatkérőn tud mosolyogni, mint a tetszőleges reggeli műsorban. A büfénél valamivel hosszabb a sor, mint a női vécé előtt, igaz: vigasz, hogy mindkét sorba feleslegesen állnék be fröccsért. Vodka, jéger, viszki és sör, az üdítőket leszámítva ez a felkínált menü, bor még véletlenül se, igaz is, nehogy okosan találjunk lerészegedni, azt' jegygalacsinokkal dobáljuk meg a b. művészeket odafenn.

Dobálózásra amúgy nem sok késztetést érzek szerda este, a lélektani előzmények dacára sem vészes a negyedórás csúszás, amivel a Vaya Con Dios feat. Dani Klein című koncert indul. Majdnem észrevétlenül.

Egy diszkrét szülinapi házibuli jut eszembe a szerda esti koncertről. Olyasvalakié, aki több ezer embert tudhat a baráti körében, s egy ilyen rendezvényhez a megfelelő bérlemény is a rendelkezésére áll, várjuk is a tortát nagyon, vagy legalább a konfettiket, vagy valamit, de nem jön. Csak szivárog a zene, mintha vigyázni kéne, nehogy túl hangos legyen a buli, néhány pillanatra konkrétan erősebb a féltaps, mint a tényleg nagyon jó Dani Klein, meg a fiúk.­ De mikor nincs taps, akkor sem érzem igazán, legfeljebb hallom a dalokat, és ha nem is gyomorszaggató basszusra és balegyenesszerű lábdobpergőkre számítok, ennél azért többre. Mert így tényleg olyan az egész, mint egy, mit tudom én, táncdalzenekar a szalagavatón, amint épp Vaya Con Diost játszik. Felnézek, némmá', ez tényleg a Vaya Con Dios. Sorjáznak a slágerek és az új, Comme on est venu című, teljesen francia nyelvű lemez dalai, néha kis danolászás is akad mellettem, jellemzően a refrének idején persze.

A hangzás kicsit tompa, ilyenformán az élmény is, ha a mellettem ülő srác nem a koncert teljes képanyagának mobiltelefonnal való rögzítésével volna elfoglalva, megbeszélhetnénk a jelzáloghitelünket, normál hangerőn méghozzá, hülye frank, hülye kormány, hülye ellenzék, hülye Lehmanok, bedőlünk testvérem, mint Dévényi Tibor a retródiszkópultba. Egy óra tíz perc múltán gyors kamuelköszönés, levonulás, taps-taps, lábdobogás, banda visszajő, ráadás. Fél tíz után kicsivel aztán jön a nénananna, vagyis helyesen: a Nah Neh Nah, a Vaya Con Dios­ legeslegnagyobb slágere, ami persze messze nem a legjobb. De mindegy már, csak lássak valami életet a nézőtéren. És látnék is, ha a biztonságiak nem játszanának kápót, és, miként korábban a néhány renitens lépcsőreülőt, nem zavarnák a helyére azt a három-négy rajongót, aki nem bír magával, és minimális mozgással adózna a színpad előtt a kedvenc bandájának. De ezen a zsúron rendnek kell lenni. Mozogni, táncolni a tánczenére? Hát mit képzelsz te magadról? Üljél, doboljál a térdeden, na jó, kicsit énekelhetsz, aztán menjél szépen haza.

Csak halkan csukjad be az ajtót magad után, nehogy a szomszéd felébredjen.

Kapcsolódó cikkek: Nagyon emberi, nagyon normális | Legendák tábortűznél | A nap kritikája: (Végső): A dzsessz nomádjai | A nap kritikája (Fáy): A szürke árnyalatai | Elfelejtett Bolero