A Berlin Calling semmi más, mint a legfelszínesebb közhelyek laza láncolata

Nem látok be Hannes Stöhr fejébe, de arra tippelek, hogy különösképpen megirigyelhette a szex, drog és rock and roll szentháromságának nagy, generációk életérzéseit megörökítő filmjeit. Hiszen minden volt ebben: lázadás az apák táncdalfesztiválos jólfésültsége ellen, az élet kiteljesedése az önpusztítás csapongó hullámai között, és valami utánozhatatlan hangulat, romantikával vegyes nihilizmus, vadsággal kevert sóvárgás. Ha most kellene mindezt leforgatni, akkor a dübörgő klubfílinget kellene megörökíteni, bolyangani a partiélet kulisszái mögött, miközben teljes hangerővel üvölt a Born to be Wild megfelelője. Valami távolba mutató tuctuc.

Mi sem természetesebb tehát, hogy az ezredforduló nemzedékéhez szóló, annak bújait-bajait rögzítő film főhőse egy lemezlovas legyen. A mai zene - és kis túlzással a hétköznapi posztmodernség - emblematikus ikonja. Hiszen a lemezlovas is „idézetekkel", innenonnan beszerzett elemekkel, zajokkal dolgozik, abból kever ki valamilyen új minőséget. Ráadásul a lemezlovast egy valódi DJ, Paul Kalkbrenner alakítja, aki egy füst alatt a film másik „főszereplőjét" - a zenét - is összedobta. A fülünk előtt.

Csakhogy Stöhr itt követte el az első hibáját. Mert meglehet, hogy Kalkbrenner izzasztó hitelességgel tekergeti a keverőpult bigyóit, de színészi munkára nem nagyon képes: igazi bádogarc. Persze ez a minimalizmus elvileg passzolna a film zavarba ejtően sematikus szüzséjéhez. A Berlin Calling ugyanis semmi más, mint a legfelszínesebb közhelyek laza láncolata, amelyben minden és mindenki centire pontosan azt nyújtja, amit elvárunk tőle. A lemezkiadó türelmetlen és profi, a díler nyúzott, a menedzser barátnő szívszorítóan aggódik.

Persze ittott felvillan egy kis bátorság, látunk szexjelenetet hármasban, egy kókadt falloszt, de ez is inkább ahalálraítéltek vakmerőségére vall: akkor bátor, amikor már úgyis mindegy. Stöhrnek láthatóan nem jut eszébe több a partikon, kemény drogokon, egymásba érő trippeken felnövő nemzedékről, mint amit egy tisztességes Nők Lapja-cikk feltárna: felszín, púder, ragyogás. Megbolondítva egy kis Száll a kakukk fészkére-szerű óvatos utánérzéssel.

Mégis, mitől lehet végignézni a filmet? A gyomorban dübörgő basszustól, attól a monotóniától, ami a klubzene energiájából árad, s ami megmagyarázhatatlanul hamar mozdítja a lábat, bokát. Kár, hogy a Berlin Calling ennek demonstrálásán nem jut meszszebb. Beéri a rögzítés szenvtelenségével: nem ítél, nem magyaráz, és még véletlenül sem ás mélyre. Ha a zene banális, akkor a történetnek is annak kell lennie, vélhette. Pedig minket épp az izgat, hogy mi rejlik az egyszerűség, a monotónia, az önpusztításba hajló folytonos stimuláció mögött. Miben áll eme újkori „életművészet" varázsa? Mert hogy van, az biztos. A pár éve készült Nesze neked, Pete Tong! is ügyesen demonstrálta ezt. Stöhr kudarcát talán az írja le a legjobban, hogy a kanadai vígjáték bátrabban, kísérletezőbben és fogékonyabban mesélt a megsüketülő lemezlovas történetén keresztül erről az egészről, mint az ő kisrealista aligdrámája. Szép öngól, az biztos.

Kapcsolódó cikkek: Az új Tarantino-film: Egy blöff és más semmi | Az idő foglyai | A nap kritikája (PSZS): Középiskolás fokon | Kis éji csontzene | Színészekkel is nehéz