Halász Péter emlékest - szellemidézés könnyek és asztaltáncoltatás nélkül

Népszabadság - Kocsis Zoltán

- Bárcsak annyian járnának az előadásaimra, mint ahányan itt vannak ma - ironizált négy éve Halász Péter a temetésén. Nem titkolhatta, hogy halálos beteg, a rák - szemmel láthatóan - lefalta a húst a testéről. De nem adta magát olcsón. Élete a színházról szólt, így a buliból saját halálát sem akarta kihagyni. Hamvasztás előtti felravatalozást szervezett magának, és a koporsóban mocorogva hallgatta végig saját búcsú­szertartását. A Műcsarnokban. Ugyanott, ahol négy évvel később Szellemidézésre gyűltek az ismerősök, munkatársak.

Najmányi László el is ismétli akkori búcsúbeszédét: a Hogyan okozzunk botrányt a temetésen kezdetű opuszt. Kezdi ott, hogy „Pofozd meg a halottat, aztán kiabálj, hogy ő ütött először!", odáig: „Adj pénzt a papnak, hogy röhögve mondja el a gyászbeszédet!" Hogy mennyire nincsenek véletlenek, azt újra jól szemlélteti, hogy szombaton az első antikváriumban belefutok Najmányi könyvébe, a Downtown Blues Halász Péter emlékére címűbe. Benne a színházszerű nekrológ, írásos-fotós kordokumentum, harmincöt év lenyomata, útinaplója, és azok a szövegek is, amelyek a háromnapos emlékezésen visszaköszönnek az egyik alagsori előadóteremből. Ott pereg ugyanis megállás nélkül a The Man Who Was a Theatre (Az ember, aki színház volt), amelyet az író, színházművész, zeneművész, képzőművész, újságíró, pedagógus Najmányi készített.

A Műcsarnokot szinte teljes egészében betölti a szellemidézés. Nem asztaltáncoltatós és nem is könnyes emlékezés. Inkább az osztálytalálkozók nosztalgiája köszön vissza, a látogatók számából is. Ennek az az előnye, hogy nincs ideges tülekedés, háború az ülőhelyekért, fülhallgatókért, és nyugodtan el lehet bambulni a fotók előtt is. Szinte minden szobában vetítenek. Ahol nem, ott performance, színház, koncert, beszéd és beszélgetés, installáció, felolvasás, kiállítás vár azokra, akik elmerülnének még egyszer a Halász-világban. Nonstop pereg, kétszer egymás után egy huszonnégy órás dokumentumfilm, babzsákfotelben fekve vagy széken kuporogva lehet pásztázni az óriás vetítőt. Az apszisban, kilenc falelemen ismételi magát Halász. Hol színházról beszél, hol a halálról. A fülhallgatós kütyün a csatornák között tekergetve választjuk ki, hogy a fiatal, szakállas-bozontos színészre figyelünk, vagy inkább azt akarjuk meghallgatni, milyen monológot suttog a fülünkbe a halálra készülő hatvanhárom éves ember.

Lejátszóval összekötött monitorok sorakoznak egy hosszúkás teremben. Az előadások peregnek, mindegyikhez két-két fülhallgató mellékelve. Saját színházi programját mindenki maga keverheti ki: mix and match. A kínálatban ott sorakoznak a világhírűvé vált amerikai Squat színház darabjai és a rendszerváltozás után hazatelepült színházcsináló néhány produkciója. Leülök az egyik elé: Andy Warhol's Last Love-jában masszíroz egy nő egy férfilábat. Installáció és filmvetítés egy átjáró-teremben. A Herminamező - Szellemjárás eredeti díszletében interaktív kamerákról vetítik ki a Városligetben kóborló King Kongot, a terepasztal méreteiből kilógó Chaplin-bajszos, szeretkező figurát, illetve a pléhmotorost. Nappalok és éjjelek villanykapcsolásra változnak a teremben, miközben megállás nélkül pereg Halász Herminamező-filmje. A gyerekek kedvencévé lesz a lakásszínház díszlete, üvöltve rohangálnak a hatalmas lepedő alatt, ahol a néző csak az előre kiszabott lukakból kibújva egyenesedhetnek fel. Három napig folynak a programok, nincs protokoll és műsorvezetés. Vasárnap este éjfélkor zár a Műcsarnok, tessékelik kifelé azokat, akik még fel sem ocsúdtak Tóth Evelin és Szőke Szabolcs koncertjéből, a főszervező Novák Erik és a harmonikás David Yengibarian búcsúdalából.
Már csak a kijárat melletti monitorokon fut az életmű néhány filmrészlete.

Vége, főcím!