Elek Tibor
A vajdasági Gion Nándor írásainak főhőse például a kilencvenes években keserű öniróniával rendre így mutatkozott be: "híres író vagyok", és besorolta önmagát saját panoptikumának figurái, Pancsó, a "híres vonatos vagány" meg a többiek közé.

Pedig valóban: az ezredfordulón Giont a legjelentősebb magyar prózaírók egyikeként tarthatta számon - a szűk szakma. A hetvenes évek közepén született két regénye, a Virágos katona és a Rózsaméz az önreflexív mesélésnek és az álomszerű tárgyiasságnak egészen új változatát hozta, amelynek nyomán az olvasónak át kellett rendeznie azt a képet, amelyet addig történelemről és történetmondásról, kisebbségről és írói szerepről alkotott. Későbbi novellaciklusai, majd a délvidéki élet és irodalom közös katasztrófáját előéneklő regénye, a Börtönről álmodom mostanában ezt a szerepet remeklésekben árnyalták tovább, ifjúsági műveiből filmek készültek - és mégis: 1993-as áttelepülésétől 2002-es haláláig Gion úgy élt és alkotott, akár egy csempész, aki áthozott-átmentett kincseit próbálja az időszerű keresletben értékesíteni.

Elek Tibor a pályának ezt a furcsa, megszaggatott ívét rendkívül plasztikusan rajzolja föl. Már az is nagyszerű (és "természetesen hiánypótló") teljesítmény, ahogyan az írói építkezést rekonstruálni tudja a Symposion-folyóirat meghatározó kezdeteitől a 2004-es posztumusz kötet (Mit jelent a tök alsó?) látványáig. Különös figyelmet szentel a műfajteremtő kísérleteknek, joggal, hiszen a kortárs magyar epika talán leglátványosabb fejleménye a kis zárt formákból létrejövő nagyobb epikai alakzat, ennek pedig Gion nagy művésze volt. Viszszatérő elemzés tárgya az írás mint létrehozott valóság, Giont a Symposion avantgárdjának szellemében mindig is izgatta az átjárás a kétféle reália között. Ezzel szorosan összefügg a szóbeli mesélés kérdése: a történetekbe mindig belekomponált narrátor vajon mennyiben különbözik a magáról beszélő, valló, másokkal diskuráló hétköznapi ember önkifejező szükségleteitől. Gionnál gyakran deklaráltan is életmentő a mese, mintha csak az Ezeregyéjszaka történeteit olvasnánk végeérhetetlen láncban (vagyis nyitott, mindig nyitva maradt/hagyott műként, annak bizonyságául, hogy a nagy történetmondók milyen - látszólag - spontán módon törnek szét minden konvencionális kötelmet).

Hatás és beilleszkedés vargabetűi a recepcióban is kaotikus állapotokat teremtettek - a monográfusnak még ezzel meg kell küzdenie, s Elek mértéktartóan, de következetesen teljesíti ezt a penzumot is, közben óhatatlanul megeleveníti kritikai közéletünket. Azt a miliőt, amelyben az "adósságtörlesztés", a "kiállás" irodalomtól idegen kötelezettségei közben kell esztétikai vitákat lefolytatnunk.

Elek Tibor talán csak egy vonalrajzban óvatosabb, vázlatosabb a kelleténél. A Gion habitusához legközelebb álló hős, a Virágos katonában, majd a tetralógiává bővülő regényfolyamban szereplő Gallai Istvánnak, a muzsikáló, énekmondó embernek és későbbi alteregóinak a leépüléséről van szó. Az önmagát és közösségét örök kompromisszumokban megtartó, képviseletre vállalkozó ember huszadik századi válságát az író a maga művészemberi dilemmáin, közéleti szereplésén és földönfutásán méri, mígnem pályája végén egy magatartás végső összeomlásával kell szembenéznie. Az ezredvégi felesleges ember tragédiájával.

Noran, 258 oldal, 2490 forint

Kapcsolódó cikkek: Frankenstein Platónnal vacsorál | A várva várt szomszéd | A finn titok | Az igazi polgári életforma | bejutás, homeless és Újév