Simon Wintermans

Népszabadság - Kocsis Zoltán

- Se biciklije, se pénze. Hogy akar három hét múlva elindulni?

- Legfeljebb kölcsönkérem a holland barátom bringáját. Dühös vagyok a lipcsei Rotor Bikes kerékpárgyárra, mert októberben megígérték, hogy beszállnak a túrámba. Arra nem számítottam, hogy a fenekem alá tolnak egy négyezer eurós bicajt, de arra sem, hogy januárig hallgatnak. Végül egy hete felkínálták az egyik 1700 eurós modelljüket - 1200-ért.

- Útiköltségének is hiányzik a négyötöde, mégis az isztambuli kulturális évad programkönyvében, a Ruhr-vidéki lapokban, a holland sajtóban, sőt, még a New York Timesban is fix projektként emlegetik az útját. Ön szerint a pécsi EKF miért nem lát fantáziát benne?

- Lát, csak pénze nincs rá. Így sajtókapcsolatokkal segít. Páva polgármester adott a saját keretéből háromszázezret. A vállalatokat viszont nem értem. A túra állomásain több tucat tévé, rádió és újság kért tőlem találkozót előre. Ezekben az interjúkban reflektorfényben fürödhetnének. Beleértve a városomat, Pécset is, amit ott reklámozok majd, ahol csak tudok. Mint derék magyar holland. Vagy holland magyar.

- Most melyik?

- Magyar holland. Egyébként igazi holland Pécsen vált belőlem. Biztos minden emigráns érti, milyen az, mindent a hazánkkal hasonlítgatni a befogadó országban. Ráadásul szokásaim lettek, olyanok, amilyenek odahaza sosem.

- Mint hogy holland fapapucs alakú mamuszban járkál a lakásában?

Például.

Simon Wintermans: Épp a fotelben üldögéltem, amikor leesett nekem a forint
Népszabadság - Kocsis Zoltán - És mi az, amit nem csinálhat itt, pedig jólesne?

Nem kritizálhatok. Hollandiában semmi gond nincs abból, ha megmondom a haveromnak, amikor hülyeséget csinál. Magyarországon ez tönkretehet egy barátságot. Ami itt egyébként sokkal jobban működik. Hollandia hektikus ország lett. Pécsen fél órára is lecövekel az ember egy utcasarkon, ha ismerősbe botlik. Vagy fényes nappal megiszik vele egy sört.

- Ez tartja fogva tizenhárom éve?

- 1986-ban nyílt fotókiállításom Egerben. A megnyitón ismerkedtem meg néhány eszes ELTÉ-ssel, akik a századik Teleki Sámuel-évfordulóra expedíciót szerveztek Afrikába. Nem akarom-e végigfotózni Teleki kenyai-tanzániai kutatóútjának útvonalát, kérdezték. Rajtuk kívül csak a holland hadsereg várt, könnyen választottam. Az Ikarusz buszt adott alánk, csak egy dolog hibádzott, hogy a csapatunkban öten kizárólag magyarul beszéltek. Jött még egy egyetemista, aki németül tudott, egy másik franciául, az utolsó pedig angolul. Világos volt, ha nem akarok négy és fél hónapot elszigetelődve tölteni, nekem kell megtanulnom magyarul. Százötven kifejezésre tellett az időmből, így viszonylag sűrűn adódtak problémás élethelyzetek. Például az Afrikában elég alapvető "hasmenés" szó nem szerepelt a szókincsemben, valahogy mégis föl kellett találnom magam. Diszkréten odasúgtam a társamnak, őt is kínozza-e a futószar. Majdnem a szakadékba hajtott az Ikarusszal, úgy röhögött. A megpróbáltatások során végül Sanyi barátomat és engem kivéve mindenki megfutamodott.

- Gondolom, nem ettől lett magyar holland.

- Kilencvenben, amikor az amszterdami szabadegyetemen elkezdtem a művészettörténet szakot, a frissen leomlott vasfüggöny mögül csereprogramokat kezdtek hirdetni. Viccesen alakult: a pécsi egyetemről ötszázan jelentkeztek Amszterdamba, Hollandiából Magyarországra meg én. Akkor még nem tudtam, hogy Pécsen nincs is művészettörténet szak. Hollandot kezdtem tanítani a Janus Pannonius lektorátusán, az egy évből pedig azért lett tizenhárom, mert váratlanul apa lettem. Azóta született még két kislányom, otthonom, üzletem és barátaim lettek a városban.

- És múzeuma.

- Néha én sem hiszem, de megnyitottam Erzsébetfaluban Magyarország első cementlapmúzeumát! 1993-ban vettem Baranyában egy százéves parasztházat, amibe építéskor díszes cementlapokat raktak le. Fölfedeztem, hogy annak idején több tehetős környékbeli sváb otthonát ezekkel a gyönyörű kövekkel burkolták, az unokák viszont jobbára szabadulni akarnak tőlük. Elkezdtem vásárolni, és amikor kiderült, milyen jó üzlet ezeket újra felhasználni, egész vállalkozást építettem a cementlapokra. Pécs környékén már elég jól tudják, kit hívjanak, ha föl akarnak szedni egy nyolcvanéves konyhaburkolatot.

- A hollandot, aki veszi a lapot?

- Azt! Minden új mintából és színből félreraktam négyet-ötöt, néhány év múlva meg rájöttem, hogy építészettörténeti adatbázist őrzök a raktáramban, ami múzeumot érdemel. Ez lett a hobbim.

- Meg a biciklizés?

- Minden holland biciklizik.

- De nem kétezer kilométert havonta. Mire jó, hogy átkerekezik Európán?

- Épp abban a fotelben üldögéltem, amelyben most maga, amikor leesett nekem a forint.

Simon Wintermans: minden holland biciklizik
Népszabadság - Kocsis Zoltán - Önnek már nem a gulden esik le?

- Álmodni is szoktam magyarul. Szóval nincs bonyolult magyarázata, csak annyi, hogy izgatnak a közbeeső helyek. Érdekel, hogy csak papíron létezik-e az európai egység.

- Mintha tudná előre a választ.

- Mondjuk, hogy szkeptikus vagyok.

- Ezért szervezett magának találkozókat csupa feszültségterhes állomáshelyen?

- Nemcsak olyanokon. A Koblenz melletti Burg Eltz hatszázötven éves kastélyában például a békés várúr, doktor Karl Graf von und zu Eltz miatt állok meg. Ő a harmincharmadik generáció a palotatulajdonos családban.

- Neki mi köze az európai egységhez vagy a kulturális fővárosokhoz?

- Annyi, hogy ugyanennek a famíliának Vukovárban is állt egy barokk kastélya, csak azt kilencvenegyben szanaszét lőtték. Az ottani nyolcvanéves várúr a háború elején még kalasnyikovval védte az otthonát. Senkinek nem akarom a szájába rágni, de itt két európai építészeti kincsről van szó. Az egyik helyen lőtték egymást a hülye emberek, a másikon meg nem.

- Hitler szülővárosában kivel akar csevegni?

A polgármesterrel. Kíváncsi vagyok, hogyan viselik egy kis településen, hogy a kutyát nem érdekli, kik ők és mit csinálnak. Hatvan éve egyetlen dolog miatt kanyarodik turista Braunau am Innbe: hogy lássa, hol született a Führer. Ráadásul az épület magántulajdonban van, így az önkormányzat még egy táblát sem rakhatott ki a homlokzatára, mint az antifasizmus mementóját. Szerintem jól tették, hogy legalább a ház előtt felállították azt az emlékművet. Nem szabad elmismásolni ezeket a történelmi tanulságokat, őrizni kell őket. A szerencsés persze az lenne, ha a város megvásárolhatná az épületet, hogy ott múzeumot nyisson. Csakhogy kétmillió euróba kerül, és ennyi pénzük nincs. Félő, hogy a neonáciknak viszont van. Nem is tudom, hogy miért nem veszi meg a házat azonnal Bécs!

- Így értem, hogy miért állomásozik Dachauban. De miért tartja jó ötletnek holland létére megpihenni a kelet-bosnyák Srebrenicában?

- Ne gondolja, hogy büszkén megyek. 1945 óta ott történt a legnagyobb tömegmészárlás Európában. 1995-ben nyolcezer férfit mészároltak le, és ebben a hollandok is ludasak. Az igaz, hogy a békefenntartóink nem voltak eléggé felfegyverezve, a légierőtől kért segítséget pedig nem kapták meg, de a tény akkor is csak az: átengedték a helyi bosnyákokat a tankokkal érkező szerbeknek.

- Gondolja, szóba áll majd önnel valaki?

- Majd a blogomban elmeséljem, a többi európai történettel együtt. Már ha 80 kilométer kerekezés meg az interjúk után bírok majd esténként írni. Másrészt működik egy furcsa zeneiskola az észak-koszovói Mitrovicában, külön szerb és albán részleggel. A közös nevező a rockzene, koncerteztek is már együtt a diákok, igaz, nem Koszovóban, hanem semleges terepen, Skopjében. Nekem ők afféle mintaprojekt. Szerintem az európaiak azért küszködnek még ma is egymással, mert azt hiszik, ha előbb engednek, mint a másik, kiderül, hogy gyengék, és akkor elvesznek. Ez a bajunk. Képtelenek vagyunk bocsánatot kérni. És bocsánatot adni.

Kapcsolódó cikkek: Buddha meg a tízparancsolat | Autóbalesetet szenvedett az EKF igazgatója | Pereg a festék a kultúrfőváros freskóiról | Magyarország két fővárosa | A Kékszakállú Mikulas, és a PFZ más híres vendégei