A Rimini Protokoll (együttműködve a düsseldorfi Schauspielhaus-zal) a Nemzetiben bemutatott dokumentarista drámájában sem jut tovább a jó nevű Karl Marx 1867-es többnyire hallomásból és hivatkozásból ismert elméleti művének Tőkés Anna naivnak álcázott maliciózus kérdésénél: és jó?

Nem kapunk egyenes választ: jó-e Marx munkája?
Úgy fest a dolog, hogy boldog vég nélküli a mű, sőt a mű története is.

A Rimini Protokoll szakértői színházának előadásait szorgos kutatómunka előzi meg. Nem akarja megkönnyíteni nézői dolgát. Nem regényesíti színházi leckéjét. Mégis regényes élettörténeteket mesél el kellő tárgyilagos szárazsággal. Magánemberek megélt tapasztalatai teszik ki a „cselekményt.” Annak dokumentálását, miként hatott Marx műve a legkülönfélébb emberek életére. Mint a három éve a Budapesti Őszi Fesztiválon vendégszerepelt Blaiberg und sweetheart19 előadásuk az internetes társkeresés és a szívátültetés kérdéskörével foglalkozott: most sem hivatásos színészek, hanem a szövegforrásokat látjuk összeműködni a színpadon. Nyolc ember szaggatottan elbeszélt történetéből következtethetünk rá, miként hatott életükre A tőke, akár úgy, hogy tudományosan, szerkesztői elgondolásból, pártutasításoknak megfelelően foglalkoztak velük, akár úgy, hogy Marx műve kéretlenül foglalkozott az életükkel.

Időnként egyre hitelesebbé módosult a mű. Hol ez, hol az a rész váltott színt. Legutóbb a kínai kiadásban egészen összezsugorodott. Igaz, képekkel gazdagítva jelent meg. Marxtól A tőke olyan, mint a Korán, vagy a Biblia. Minden benne van. Mindenre választ ad. Csak a kellő helyen kell felütni és idézni onnan. A polcokról leszedik a köteteket. A színpad peremére tornyozzák. Kisegítő kisasszonyok szétosztják a nézők között. Jut mindenkinek. Bemondják az oldalszámot. Filctollal kijelölt az idézendő bekezdés, könyvjelzőként németül és magyarul készségeskedik a citátum. (Az előadás végén visszakérik, sajnos, a könyveket.)

Koncepció, rendezés: Helgard Haug és Daniel Wetzel. Ők tervezték a rivaldával párhuzamos könyvtárdíszletet, sok meghökkentő, irreális áttöréssel. Harmadik tervezőként velük dolgozott Daniel Schulz is.
Világítás: Konstantin Sonnenson, videotechnika: Michael Koch, Martin Hasenröhl.
A játszók között van Thomas Kuczynski, statisztikus és gazdaságtörténész. Ulf Mailänder, író és terapeuta. Az oroszul beszélő, litván emigráns filmes Talivaldis Margevic, akit Franziska
Zwerg fordít német nyelvre (a magyar feliratozást a játszók fölé vetítik, mintha operában volnánk). Jochen Noth vállalati tanácsadó és egyetemi oktató, szakterülete Kína és Ázsia. Christian Spremberg vak telefonközpontos és lemezgyűjtő. Ralph Warnholz villanyszerelő, szerencsejátékos. Egy ifjú guevarista forradalmárt, a marxizmus nekibuzdult továbbéltetőjét nem tudok azonosítani a szereposztásból. Diszkréten tesz-vesz. Váratlanul kitör belőle a forradalmi düh. Olyanná válik, mint egy mozgósító forradalmas plakát.

A színészi játék, vagy nevezzük másként a különleges helyzetre tekintettel: a demonstrációs önmegvalósítás lenyűgöző erejű. Úgy látszik: nem halt ki a színpadokról az embernek ember általi ábrázolása. Habár megmondani nem tudnám, mint érték el a rendezők a civilekkel, hogy önmaguk legyenek hitelesen a színpadon.

Imanuel Schipper és Andrea Schwieter a dramaturgok. A német színházban ez mást jelent, alkotóibbat, felpörgetetten szellemibbet, mint minálunk. Mégis úgy érezni, mintha hátulról tevékenyen beledolgozott volna Brecht. Nem is arra a Kaukázusi krétakört megidéző jelenetre gondolok, amikor egy lengyel asszony árucikknek tekinti egy éhező anya kisfiát, és alkuszik a gyermekre.

Brechtinek mondható a szünet nélküli két órás előadást átható okosság és bölcs irónia. Arra biztatja nézőit – Marx ide, Marx oda -, hogy sose adják föl a kételkedés luxusát.

Kapcsolódó cikkek: Sztárokat épít a magyar ízlés | Már csak interneten olvasható a Pester Lloyd | Fokozódik az alapra nehezedő nyomás | Művészklub a Nemzeti Szállóban | bejutás, homeless és Újév