Ez utóbbiakról tudjuk a legkevesebbet. Csak annyit: alighanem veszélyben a centrális erőtér, a tavasszal „forradalmi győzelmet” elért szövetség, amelyet „a polgári középosztály kötött a bizonytalanabb helyzetű és szegényebb társadalmi csoportokkal”. Mert az egyik résztvevő szerint talán túl őszinte beszédben, úgy tudni, szó volt ezermilliárdos forráskivonásról a gazdaságból, arról, hogy ennek ellenére meg kell őrizni az alacsony státuszúak szavazatát, hogy jövőre meg kell teremteni a növekedés feltételeit, mert 2013 már kampányév lesz, és hogy tavaszig keresztül kell vinni az új alkotmányt. „Amíg még tart a kegyelmi állapot”. A kormányfő kemény harcokra számít, érzékeny veszteséggel a parlamenti többségben – lesznek kiváló csoportok, dezertőrök – a költségvetési vita nyomán, amelyben fideszes lobbiérdekek is sérülhetnek. E sebekhez pedig hozzátehetjük az október 3-án elnyert fideszes polgármesteri posztokat is. A túlnyerés veszélyes velejárója: sok lesz a pénzért nyújtózó tenyér és túl kevés, ami e tenyerekbe kerül(het). Ott morognak majd azok is, akik a szűkített képviselői létszámból szükségképpen a partvonalra szorulnak. És ez akkor az utópiák helyett tényleg a valóság lesz.

Bármennyire magyarázható hatalmi érvekkel, mégis hátborzongató az a logika, amellyel a kormányfő elemzi a helyzetet. Nem törődnénk vele, hogyan akarna ő maga átmenni azon a keskeny pallón, ha nem az egész országnak kellene viszonylag épségben átjutnia a túlpartra. Orbán Viktor (és néhány más kormánytag) zárt ajtók mögött beszélt, az „ellenzéki” sajtót kizárták, pedig a kormányfő megtanulhatta volna: a közönség bosszút áll, ha nem közlik vele, amiről úgy gondolja, rá tartozik. Nem viseli sokáig a kamarillapolitikát, akkor sem, ha az előbb még vezérét látva benne borult egy megválasztott köztisztviselő lába elé. Azt sem viseli sokáig, ha ostyába csomagolva adagolják neki a keserű pirulákat. „Az emberek” már csak olyanok, hogy előbb-utóbb számon kérnek, kíméletlenül.

Ma a miniszterelnök újabb, ezúttal már országosan is nyilvános értékelést ad kormányzásának száz napjáról, és talán arról is, konkrétan hogyan képzeli a járást ama keskeny pallón. Ezzel alighanem végleg eldől az is, félre tudja-e tenni hiúságát, magára osztott érinthetetlenségét, mindent zárójelbe tévő hatalomszeretetét. Meg tudja-e fogalmazni szigorú prózában a realitást, mint tette azt az általa olyannyira bírált Bajnai Gordon? Belátja-e, milyen kötelezettségekkel is jár, hogy legalább négy évig kénytelen őt követni egy ország. Illúziói lassan már senkinek sem lesznek, de joga arra, hogy az igazat hallja, annál több.