A dobozi vörös csillagos emlékműre mindig EU-zászlókat tűz - lázadása jeléül

Népszabadság - Kiss Zoltán

- Visszaadok valamit magának, mondta Jeanne-Marie Wenckheim Dickensnek egy idősebb úr pár éve, mikor dobozi lakásának falán megpillantott egy fotót. Csókot nyomott az arcára, és felfedte: ő a képen a lovászfiú, aki a nyeregben ülő lányt vezeti. Nevetve állt ott a grófnő, és visszaemlékezett arra a loknis hajú kisgyerekre, aki a Békés megyei Dobozon nőtt fel, de mesebeli gyerekkorát nem túl sokáig élvezhette.

- Jönnek a bolsevikok - szólt csendesen apja, és fogalma sem volt az akkor nyolc és fél éves, divatosan francia nevű kislánynak, kik azok. 1944-et írtunk, és pillanatok alatt három lovas szekérre halmozták egész életüket. Nevüket kimondani az azt követő negyven évben felért az öngyilkossággal, de titkon nagymamák mesélték unokáiknak, milyen jó életük volt a Wenckheim grófok idejében.

A Verne-regény Phileas Foggjának nem volt olyan kalandos élete, mint amilyen Jeanne-Marie-nak. Magyarországról osztrák apácákhoz került, bátyja meg a jezsuitákhoz. Két éven belül vesztették el mindkét szülőjüket: édesanyjuk rosszul hallott, és nem vette észre a robogó vonatot, édesapjuk pedig belehalt a veszteségbe.

A gyerekkori emlékek bevésődtek a lány emlékezetébe. Ellentétben bátyjával, akinek édesanyja halálával minden gyerekkori helyszínt törölt az agya. Engelbert Wenckheim egyébként nem követte testvérét, letáborozott Ausztriában. Ma is ott él, mint sörgyártulajdonos.

Cowgirl lóháton (1960, Argentína)
Jeanne-Marie világot akart látni. Algériában egy évig maradt, nagymamájánál lakott, szállodában dolgozott. Innen Párizsba, gyerekvigyázónak állt - tizennyolc évesen. Abból az időszakból az első szerelem édes és egy Vespa-motor füstös képe maradt meg benne. Az Air France-nál légi kísérőnek jelentkezett, de csak franciául, németül és magyarul beszélt, ezért azt mondták neki: jöjjön vissza, ha megtanult angolul!

Húszévesen így célba vette Skóciát, ahol egy idős házaspár annyira megkedvelte, hogy adoptálta. Brit állampolgárként sem bírt egy helyben üldögélni, ezért áthajózott Kanadába, hotelben dolgozott és a helyi Vöröskeresztnél.

Írják majd a síromra, hogy Where do you come from? - kérte többször is, hiszen ezt a származását firtató kérdést szegezték neki a leggyakrabban. Mondanom sem kell, itt se maradt túl sokáig, Skóciát érintve Argentínába utazott unokatestvéréhez. - Végre cowgirl lehettem, egész életemben erre vágytam - meséli kacagva, és odabiggyeszti, egy újságíró ezt egyszer úgy értette (félre): mindig is callgirl szeretett volna lenni.

Pótszülei nem ellenezték a világtúrát, boldogan fenntartották a szobáját. Huszonhat évesen, Aberdeenben döbbent rá, ideje lenne férjhez menni. Magyar ismerősökön keresztül, egy étterem ajtajában ismerkedett meg a diplomata Christopher Charles Dickensszel, de ebből csak másfél év múlva lett újabb találkozás, szerelem, majd házasság.

Yorkshire-be költöztek, harminchárom évre le is telepedtek ott. Két lányuk született, a ma Pesten élő Catherine és az ízig-vérig angol Lucy. Yorkshire-ben kedvenc szenvedélyének, a lovaglásnak is jócskán hódolhatott, iskolát nyitott és fogyatékos gyerekeknek gyógylovaglást szervezett.

Az orgonajavításnak élő férjével egyszer jöttek vissza szülőfalujába, Dobozra, a kilencvenes évek végén. Elsápadtak, mikor meglátták, milyen rossz állapotban van a templom. A pap Békéscsabáról járt át ritkásan, és az egyház sem nagyon költött a katolikus plébániára. Akkor - nagy meglepetésére - a férje azt mondta neki: vissza kell ide jönnöd. Ezt Jeanne-Marie akkor nem nagyon hitte, de tíz éve, férje halála után úgy döntött, csomagol.

Kevesen értették a doboziak közül, minek költözött haza, furán méregették, de idővel megszokták az életvidám grófnőt, akinek "különös ismertetőjele" magyar rendszámú, jobbkormányos autója. Azt már természetesnek veszik, hogy ötletei nyomán mindig történik valami a faluban. Temérdek pénzt áldozott például a templom és a plébánia felújítására. Úgy vélte, nem szabad szétverni, mert sokat imádkoztak ott, ami beleivódott a falakba.

Egyébként a plébánián érzi jól magát ma is Jeanne-Marie, püspöki felajánlás nyomán élete végéig itt lakhat. Eszébe sem jutott egykori kastélyukat visszakérni, mint ahogy hiába van lakása Budapesten, dobozinak vallja magát. És ha kell, menedzseli a helyi tűzoltót, aki kávéházat, közösségi teret épített egykori palotájuk helyén. Katolikus szervezetek fiataljainak pedig nyári gyerektáborokat hoz össze. A legerősebben azt érzi: itt kapta meg a vallását, a hitét, és ez a lehetőség minden dobozi gyereknek jár. Ehhez útravalót is ad: a pozitív gondolkodást. A felnőttekben meg azt szeretné tudatosítani, ne csak az egyéni érdekekre figyeljenek.

Mindenki tudja a környéken, hogy házat vásárolt egy hétgyerekes, nehéz sorsú anyának, és drága fűnyírót a falunak, a rendezett liget érdekében. Ahogy az is közismert, hogy tíz éve harcol a helyi plébánossal együtt a Doboz közepén álló vörös csillagos emlékmű ellen. Ez az egyetlen az országban, amelyet még nem bontottak le. Nem érti, a rendszerváltozás után húsz évvel miért nem viszik el egy eldugottabb helyre. És mivel nem történik semmi, lázad a maga eszközeivel: a mementóra rendszeresen pár papír EU-zászlót tűz ki.

A vallás, a gyökerek, a család, az utazás és a szegények, a rászorulók istápolása mellett fontos szeletet kapott életéből a híres angol író, Charles Dickens is. Hiszen férje révén bekerült a családjába. Házasságuk elején keveset tudott róla, csak a Twist Olivért olvasta, azt is németül. Hogy utánanézzen, ágyát körbebástyázta műveivel, és találomra nyitogatta őket. Beleolvasott, lapozgatta, és újra beleolvasott. Az egyik életrajzi kötet majdnem kiesett a kezéből: arról az osztrák apácarendről olvasott benne, ahova ő menekült Magyarországról. Így kerültek lelkileg közel egymáshoz Dickensszel, azzal az emberrel, akinek leszármazottja ott feküdt mellette az ágyban.

Itt persze nem ért véget a történet. Ők örökölték a híres ős mahagóni íróasztalát és diófa székét. Egyszer azt érezte Jeanne-Marie, mintha az író ott ülne az asztalnál, és hívogatná. Akkor egy hang, lehet, hogy egy belső, azt súgta: kéne egy alapítvány a szegényeknek. - Persze, persze, de honnét lesz ehhez pénz? - koppantott az asztalon, és mikor lenézett az öklére, rájött: ebből a bútorból. Eszébe jutott ugyanis találkozása Margaret Thatcherrel, aki nagy rajongója volt Dickensnek. Azt javasolta, készíttessen másolatokat az asztalról, és vitesse őket Amerikába. Veszik majd, mint a cukrot. Így is lett, ez táplálta évekig a Charles Dickens Alapítványt.

Az eredeti bútorokat egy múzeumban állították ki majdnem húsz évig, majd 18 évre egy másikba költöztették. Másfél éve értesítették a grófnőt mint örököst: vigye el a holmiját, nem tudják tovább tárolni. Újabb sugallatra elárvereztette hát annak a Great Ormond utcai kórháznak a javára, amelyet Dickens megmentett 150 éve. Egy kérése volt csak: a bevétel tíz százalékát utalják át a magyar Pető Intézetnek. Ez körülbelül 13 millió forintot jelentett. Az asztalt, ahol a Szép remények című regény is íródott, 433 ezer fontért vette meg tavaly júniusban egy ír gyűjtő.

Igen ám, de az angolok a hírverés hallatán rájöttek, mégsem kéne kiengedni az országból ezt a nemzeti értéket, így a friss tulajdonos csak ideiglenes engedélyt kapott, hogy egy kiállításra magával vihesse. Nem bánta, mondván: így is bagóért vette a csodabútorokat, amelyek hamarosan Dickens egykori Gads Hill-i házában pihennek, egy magániskolában.

Visszakerült hát az asztal és a szék az eredeti helyére úgy, hogy közben pénzt hozott angol és magyar beteg gyerekeknek. Kész csoda. Hiszen, ha az iskola előbb kéri Jeanne-Marie-tól, gondolkodás nélkül odaadta volna - ingyen is.

Kapcsolódó cikkek: Magyar vándor német módra | Ötletelő | Az élet szép | Élete az életünk | Nyári konyhából a repülőiparba