Zelnik István új fejezetet nyit a magyar Kelet-kutatásban: páratlan gyűjteményét a nevét viselő Andrássy úti magánmúzeumban teszi közszemlére

Népszabadság - Reviczky Zsolt

Tizenhatezer délkelet-ázsiai régiség, köztük kétezer arany- és ezüsttárgy található  gyűjteményében, melyről 2005-ig szinte senki sem tudott. Akkor jelent meg róla angol nyelven az első kötet, mely bombaként robbant tudományos berkekben: senki sem hitte, hogy egy ismeretlen magyar kezében ilyen páratlan kincs gyűlt össze. Először azt mondták, ez mind lopott holmi és hamisítvány. Ám azóta a kétkedő angolok, franciák véleménye is kezd megváltozni. A gyűjtemény pedig jövőre még ismertebb lesz, amikor megnyílik a "Zelnik István Délkelet-ázsiai Aranymúzeum" az Andrássy úton.

De hogyan lehet ennyi keleti kincset megszerezni, különösen egy nem gyarmattartó ország fiának? A mesebeli történet Zamárdiban kezdődött, egy japán teaházzal. Zelnik István kisiskolásként az ötvenes évek végén került Mátraaljáról a Balaton partjára, amikor erdőmérnök édesapját áthelyezték az Észak-somogyi Állami Erdőgazdasághoz. Az általános iskolát még Zamárdiban végezte, majd Budapesten, a Petőfi gimnáziumban tanult tovább. Csak a nyarakat töltötte otthon, ahol véletlenül telekszomszédjuk volt Sövény Aladár, a kiváló orientalista, műfordító, az első koreai-magyar szótár összeállítója. "Másodikos lehettem, amikor egyszer láttam, hogy Ali bácsi egy furcsa, keleties építményt kezdett építeni a kertjében. Egy japán teaházat. Észrevette, hogy érdekel a dolog, és áthívott, beszélgettünk. Aztán szépen elkezdtem tőle japánul tanulni. Negyedikes gimnazista koromra folyékonyan írtam és olvastam japánul. Tőle kaptam kedvet az első keleti műtárgyak megvásárlásához is. Az első egy kis japán necuke maszk volt, ma is megvan. No meg egy kínai vázácska..." - idézi fel a keleti művészetek iránti szenvedélyének első lépéseit.

Az érettségire már négy nyelven beszélő fiatalember diplomáciai pályára készült, s jelentkezett a világ egyik legjobb diplomata-elitképzőjébe, a moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézetébe, az IMO-ra. Az ösztöndíjak egy részét már előre kiosztották, így maradékalapon jutott neki a vietnámi specializáció. Megtanulta hát a nyelvet, s mellé a khmert és a laót is, hogy eligazodjon majd Indokínában. Fantasztikus tanárok tanították, némelyikük tizenöt-tizenhat nyelvet beszélt. Zelnik István szerényen megjegyzi: neki sajnos nem sikerült utolérnie őket, mert csak tíz nyelven tud. "Hallatlan érdekes volt belülről látni egy kommunista nagyhatalmat a rendkívül szigorú szabályrendszerével, s az azt feszegető értelmiség közelében lenni. Ezt az IMO-sokra is mondom. Az ott tanulók legtöbbje a szovjet funkcionáriusi felső réteg gyermekeként sokkal jobban láthatta a visszásságokat, s bármily furcsának tűnik, rebellisek voltak. De a tanári kar is. Máig emlékszem például, hogy egyik vezető tanárom, Vologya Voroncov, megkért: hozzak neki valami kis szamizdat irodalmat Vietnamból, amikor lehetőségem volt a magyar ellenőrző bizottsághoz gyakorlatra leutazni. Saigonban, egy utcai könyvárusnál vettem is neki két-három Szolzsenyicin-kötetet, vietnámiul. Mert tudni kell, hogy a vietnámiak már akkor kiadták Szolzsenyicint. És ez az ajándék volt a non plus ultra, amit neki adhattam."

A leendő aranymúzeum sziluettje a tervező monitorján
Látványterv: Orbán Csaba - - Zelnik István még a vietnami háború befejezése előtt került külszolgálatra Hanoiba. Kaotikus időszak volt, amelyet talán a Szarvasvadász című film képkockái tudnak legjobban felidézni az olvasó előtt. Amikor egyesítették Észak- és Dél-Vietnámot, a déli országrészből elmenekült az egymillió főt számláló középosztály, amely addig európai színvonalon élt, szép bútorok, régiségek között. Kincseiket vagy otthagyták, vagy eladták, vagy kimenekítették, például Amerikába. Bőséges kínálat várta a keleti művészetekhez akkor már jól értő s nívós darabokra vágyó fiatal diplomatát. "Négy és fél éven át a fizetésemet műkincsekre és könyvekre költöttem. Nem volt túl sok pénzem, de tudtam, hogy mit érdemes venni. Mondjuk vásárolhattam egy XVI. századi kínai vázát 300 dollárért, amelynek ma 30 millió forint az értéke. Egy teljes Encyclopaedia Britannica 10 dollár volt. Elmesélek egy történetet, ami jól jellemzi az akkori helyzetet. Az időpont 1973 ősze. Hanoiban még zárt katonai övezetek voltak. Mivel elég jól beszéltem vietnamiul, esténként beöltöztem katonai ruhába, s Kány bácsitól, a követség szakácsától elkértem a biciklijét, majd elindultam az övezetekbe, amelyekben volt három-négy régiségkereskedés. Ezeket valahogy megtűrte a hatalom. Általuk ismerkedhettem meg olyan családokkal, akik túl akartak adni értékes tárgyaikon. Többek közt egy igazi mandarin- (vagyis volt földbirtokos-) famíliával. Egy keskeny, emeletes házban éltek, amelyben alul teaház volt, mögötte disznóól. A legfelső szinten volt berendezve egy hálószoba-nappali és kegyszobaféleség. Hátsó része buddhista pagodaként szolgált, ahol Buddha életét végig lehetett kísérni a szobrokon. A szoba másik felében huszonöt literes üvegballonokban érlelték a kígyópálinkát. A család régiségek eladásából tartotta fenn magát. De olyanokat kínáltak általában, amire diákként, ösztöndíjasként még nem volt pénzem. Egyszer azonban arra kértek, szerezzek nekik rizst, mert nem tudtak hozzájutni. Miután nekem Kány bácsi segítségével sikerült kapnom pár kilót, elvittem ezt az ajándékot, s hálából a családfő megjutalmazott egy XIII. századi, késő Szong korabeli szeladontállal."

Mint szocialista országból való diplomatának, nem okozott gondot a tárgyak Vietnámból történő hazahozatala, hiszen a vietnámi illetékesek nem támasztottak akadályt a műtárgyak kivitele elé. Magyarországon pedig a diplomata-vámvizsgálatnál nem voltak érdekesek a régi szobrok, vázák és más műtárgyak, hiszen a kiküldöttek és utazók többsége műszaki cikkeket, modern ékszereket vásárolt.

Ennek a gyűjtői korszaknak egy betegség vetett véget. Zelnik István már attasé volt Hanoiban, amikor egy kambodzsai útján lázas vérzékenységet szerzett, amibe majdnem belehalt, s ezután azt tanácsolták, ne menjen vissza. Ekkor már 1982-t írtak. Éppen szükség volt sok nyelven, közte franciául tudó diplomatákra Nyugat-Európában. Így hát Belgiumba helyezték. A Kelet után beleásta magát Nyugat-Európába. Külügyi pályája csúcsán az európai integrációs főosztály megbízott vezetője lett, a strasbourgi Európa Tanácsnál ő alapította és 1992-ig vezette a magyar missziót.

Meglepő, de gyűjteményének meghatározó darabjai nem Vietnámban, hanem ekkor, Nyugat-Európában kerültek a birtokába. A volt gyarmattartó államokban ugyanis a harmadik generáció tagjai sorra megváltak a nagyapák által hazahozott, de általuk már nem nagyon értékelt keleti tárgyaktól. A lakás például, ahol beszélgetünk, részben az 1898-as párizsi világkiállítás kínai pavilonjának bútoraival van berendezve. Egy liege-i ékszerészcsaládtól vásárolta őket a nyolcvanas években. Van itt francia orvoscsaládtól vett angkori szoborritkaság is. A háta mögött lévő tigrisfestmény viszont egy amerikai magyar emigráns révén került hozzá. Modern alkotás, de szereti, mert illik a tárgyai közé, s maga is a tigris jegyében született.

Kiküldetése alatt Zelnik István megismerte a nagy nyugat-európai gyűjteményeket, a múzeumok Ázsia-állományát, a régiségkereskedőket, a vásárokat. Előfordult, hogy húsz frankért vett Fabergé ezüst pénztartót egy ócskapiacon, s ugyanott 500 frankért - mert az eladó sejtette, hogy értékes - egy jávai istenszobrot, amelyből három-négy van a világon, s százmillió forint körül lehet az értéke. Hogy ilyet az ember kiválasszon a másolatok tucatjai közül, ahhoz több évtizedes gyűjtői tapasztalat kell. Kilencvenszázalékos biztonsággal dolgozik, mondja, akár a nagy múzeumok. De most már szakértői stáb is segíti munkáját.

Gyűjteménye négy világszenzációnak számító tárgycsoporttal büszkélkedhet: a mai Vietnám területén élt kalóznép, a tyámok legnagyobb arany- és ezüstkincsegyüttesével (amely hatszáz darabot számlál), a délkelet-ázsiai fennsíkok letűnt királyságainak aranykincseivel (ez rituális aranyszobrokat és használati kegytárgyakat tartalmaz), a világ legnagyobb ázsiai aranymaszk-kollekciójával (melyben harminc halotti, rituális és ceremoniális maszk található), negyedikként pedig a khmer birodalom aranytárgyaival, s akkor még nem is beszéltünk például az elsüllyedt kínai hajókról származó, középkori porcelánokról, melyekből egy-egy darab is felér egy lakás árával.

"Hogy ez mekkora vagyon, azzal én is négy évvel ezelőtt szembesültem, amikor elkezdődött az anyag feldolgozása egy húszkötetesre tervezett könyvsorozatban. Jelen János barátom, az ELTE Délkelet-Ázsia tanszéke vezetőjének ösztönzésére beleegyeztem, hogy mindez kerüljön közönség elé. Csak az volt a kérdés: hol? Itthon vagy külföldön? Zürichben például egy palotát biztosítottak volna számára, a család álláspontja azonban az volt, hogy a nevemet viselő magyar magánmúzeumban kerüljön közszemlére. Ezt vállaltam, mert úgy gondolom, büszke lehetek magyarságomra és arra, hogy olyan nagy elődök után, mint Kőrösi Csoma Sándor, Vámbéry Ármin vagy Hopp Ferenc, valami rendkívüli, páratlan gyűjteményt sikerült összehoznom, ami által új fejezetet nyithatunk a magyar Kelet-kutatás terén, s a szakértői háttér segítségével méltó rangra tudjuk emelni tudományos és publikációs szinten."

Az egykori "IMO-s" iskolatárs, Kovács Gábor, segített megtalálni a múzeumnak a megfelelő helyet, egy birtokában lévő, felújításra váró villát az Andrássy út 110.-ben, a KOGART Galéria mellett. Már meg is kötötték az előbérleti szerződést, ötven évre. A KOGART finanszírozza a külső átépítést, a Zelnik István alapította Magyar Indokína Társaság pedig a múzeum berendezését és üzemeltetését. A tervek átmentek a zsűriken, november végén valószínűleg elkezdődhet az átalakítás, és jövő nyáron vagy ősszel megnyílhat Európa egyetlen aranymúzeuma itt, Budapesten, az Andrássy úton, szinte szemben a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeummal.

Zelnik István úgy számol, hogy ha a Budapestre érkező turistáknak csak öt százaléka eljön majd ide, s kit ne vonzana az arany, több százmilliós bevételre lehet számítani, pláne ha lesznek még fizetős online látogatók is. Ebből már kutatást is lehet finanszírozni, s világszínvonalon üzemelhetnek. Jó néhány meglepő újdonságot szeretne bevezetni, például a múzeumshopban a katalógusok mellett kaphatók lesznek eredeti tárgyak, s a gyűjtemény darabjaiból évente árverést rendeznek. És végre 59 évesen megépíti itt a maga teaházát. Igaz, nem japánt, mint annak idején Sövény Ali bácsi, mert az tájilag nem illene ide, hanem egy buja trópusit, ahol állandóan nyílnak az orchideák.