Jámbor József

Jámbor Józsefet, a debreceni Csokonai Színház művészét azért kértem arra, hogy mutatkozzon be japánul, mert alighanem ő az egyetlen magyar rendező és színész, aki olyannyira beleszerelmesedett a távolkeleti ország lakóinak kultúrájába, színházművészetébe, nyelvébe és írásmódjába, hogy rendszeresen fordít japánból, továbbá japánul rendez és játszik is, méghozzá idehaza és Japánban egyaránt. Legutóbb – 2009 nyarán – Vagatomo Hittora egyik, általa lefordított darabját rendezte meg Zsámbékon.

Meglepő egy olyan embertől, aki a magyar mellett kun, szlovák és német felmenőkkel bír, Karcagon született, Kisújszálláson nőtt föl, Debrecenben szerzett magyar–német szakos bölcsészdiplomát, és éppen húsz éve tagja a Csokonai Színház társulatának. Jámbor József – akit baráti és ismerősei „Dzsózinak” szólítanak – a kivételesen olvasott és művelt művészek közé tartozik. A japán mellett folyékonyan beszél angolul és németül, de megérteti magát franciául, spanyolul és portugálul is, továbbá szenvedélyesen érdeklődik az európai ember számára különösnek tetsző írásmódok iránt, mint a japán, a kínai, a maja, az egyiptomi vagy a héber. Emellett gitározik és szaxofonozik – a nyolcvanas években tagja volt a Debrecenben máig legendás hírű PG-csoport nevű zenekarnak –, rendszeresen készít műfordításokat több nyelvből. Olyan emlékezetes rendezések fűződnek a nevéhez, mint a Zsámbéki Színházi Bázison színpadra vitt Csodálatos vadállatok és a Tanítványok, vagy a cívisvárosban évekkel ezelőtt hatalmas sikert aratott Gyaloggalopp.

A 46 éves „Dzsózi” bizonyította kivételes tehetségét színészként is: a debreceni közönség máig emlékezhet az általa alakított Pozzo figurájára – Beckett klasszikus darabját nemcsak magyarul, de angolul is eljátszotta! –, a budapesti nézők pedig a Thália Színházban láthatták A nénikém és én című előadásban, Berek Kati partnereként. Elsősorban a humoros, szatirikus darabok, valamint a kortárs magyar drámai művek érdeklik, de élete egyik nagy – s valószínűleg soha meg nem valósuló – álma, hogy megrendezhesse Az ember tragédiáját, de eredeti helyszíneken. Az athéni színt Athénban, az egyiptomit Egyiptomban s így tovább, hogy az űrjelenetet már ne is említsük.

Jámbor József nagydarab, erős testfelépítésű ember, szürkéskék szemmel és hosszúra növesztett, hátul lófarokba fogott, világosbarna hajjal – feltűnő látvány lehet a fekete hajú japánok között. Mégis otthon érzi magát Japánban, ahol több mint húsz éve járt először, utoljára pedig 2009 novemberében, egy vendégszereplés alkalmával.

– Gyerekkoromban cselgáncsoztam, sbizonyos szavakat meg kellett tanulnunk japánul, ez volt a kezdet – meséli a Csokonai Színház első emeletén lévő öltözőjében. – De elsősorban mindig is a japán nyelv és írás vonzott, mert szenvedélyesen érdekelnek a különböző írásjelek, hieroglifák és a különös, ritka írásképek. Igaz, amikor én elkezdtem a japánnal foglalkozni, akkor idehaza még nem voltak használható nyelvkönyvek. De rájöttem, hogy ha megtanulok angolul, akkor az angol–japán nyelvkönyvekből már menni fog a dolog. Így is történt.

Hivatása okán jól ismeri a japán színházat, amelyben – mondja – erősen jelen van a hagyomány, ugyanakkor meghatározó a nyugati típusú színjátszás is, ezért az egyes előadások európai észjárással is követhetők.

– Csodálattal tölt el a japán kultúrának az a különös tulajdonsága – magyarázza –, hogy bár előszeretettel olvasztja magába a külföldi hatásokat, de gyökeresen mégsem alakul át, hanem eredendően japán marad. Ezer éve Kína befolyása érvényesült ott, jelenleg pedig az angolszász nyugati világ gyakorol óriási hatást. Ettől függetlenül Japán minden ízében megmarad Japánnak, mert nem megváltozik, hanem gazdagodik a külföldi behatások révén. Tudom, hogy európai ésszel nehezen érthető, amit mondok. De hiszen miképpen is érthetnénk meg a japán embert, akinek nincsen saját szava a szívre? A társadalmi érintkezés tökélyre fejlesztett udvariassági szabályai miatt pedig képtelen kimondani azt a szót, hogy nincsen.

Debrecenben Jámbor József egyik legközelebbi barátja Trón Árpád festőművész, aki „Dzsózival” kapcsolatban három szót mondott:

– Alázat, elhivatottság és munkamánia.Én ezt tanultam meg tőle a művészi alapállást illetően. Kiváló ember és nagyszerű művész!

Jámbor József a színművészeti főiskola színházelmélet szakán szerzett egy másik szívbéli jó barátot is: ő Lévai Balázs, az ismert televíziós szerkesztő.

– Dzsózival a kilencvenes években voltunk csoporttársak, majd tíz évvel később megint azok lettünk a DLA-képzésen – mondta. – Sokat kocsmáztunk, beszélgettünk Budapesten és Debrecenben egyaránt. Nem az típusú fickó, aki csak pár hétre előre tervez. Átgondolt és alapos színházi ember. Bármilyen témához nyúl, előtte hónapokra elmélyül benne. Lenyűgöző a tudása a japán kultúráról, de soha nem kérkedik vele, mindig „alá kell kérdeznem”, hogy beszéljen róla.

A Lévai Balázs által adott jellemzésbe egy baráti „bírálat” is belefért: – Egy dolog sajnos hiányzik Dzsóziból:a jó értelemben vett erőszakosság az érvényesüléshez. Igazgatók jönnek-mennek, s ő egyiküknél sem számít ügyeletes kedvencnek. De tehetsége és konok elszántsága révén előbb-utóbb kivívja az elismerést. S hogy mit mondott a megszerzett tudás hasznosságáról Jámbor József? Egy szamuráj történettel válaszolt:

– Egy japán nagyúr útra kelt egyszer kíséretével, s mivel veszélyes terepen haladtak át, a teaszertartásokat végző öreg szolgáját beöltöztette szamurájnak. De amikor megérkeztek az úti céljukhoz, egy valódi szamuráj párbajra hívta a szerencsétlen teamestert, aki azonnal megértette, hogy eljött a halála pillanata. Hiszen ha fölfedi valódi kilétét, akkor azért ölik meg, mert nem szamurájként jogtalanul öltött szamurájviseletet magára. Ha pedig kiáll a párbajra, akkor azért kell meghalnia, mert bizonyosan alulmarad. Elment hát egy kendómesterhez, hogy tanítsa meg neki a kardvívás kezdő alapállását, mert eldöntötte: ha már párbajoznia kell, tisztességesen akar meghalni. Megtanulta, majd alaposan begyakorolta a kezdőállást, s amikor elérkezett a párbaj ideje, fogta a kardját, és az előírásokat szigorúan betartva odalépett kihívója elé. De amikor az igazi szamuráj meglátta a halálra készülő öreg szolgát, a lába elé borult, s arra kérte, hogy hadd lehessen a tanítványa, mert soha nem látott még olyan tökéletes alapállást, mint akkor. Pedig hát a szolga nem csinált semmi különöset. Csak a lehető legtökéletesebben igyekezett elvégezni a teaszertartásokat egész életében.

Kapcsolódó cikkek: Petyka fényei | Akinek szabad súgnia | Dalos László | Az élet bábja | Színész, rendező, szamuráj