Elek Dóra az előadásra készülődő társulat tagjaival

Kiscsibékként gyűlnek köré a társulat tagjai. Egy fiú odamegy hozzá, szó nélkül átöleli, és hosszú másodpercekig magához szorítja. Amikor Elek Dóra leül, az egyik lány a vállára hajtja a fejét, és csak annyit mond: szeretem a Dórát.

Tudja persze a Baltazár Színház alapítója, hogy sokan félnek eljönni hozzájuk. „Úristen, azokat az arcokat kell látnom, amelyekre az utcán sem szívesen nézek.” Dóra pontosan ismeri az egészséges emberek világának a gondolatait.

Ő is ebből a világból érkezett. Minden akkor dőlt el, amikor – az utolsó egyetemi évében – egy franciaországi fesztiválonmeglátta a belga Théatre du Plantin előadását. Értelmi sérültekből álló társulattal akkor találkozott először. Bár Elek Dórának gyerekkora óta volt elképzelése a színházról, ott látta megvalósulni elképzelései netovábbját. Szembesült a színház csodatévő erejével: emberek, akik a hétköznapokban eltévednek, a színpadon pontosan tudják az útjukat, szépek és tehetségesek. S amikor lejönnek a színpadról, furcsák; mások, mint mi.

A legelső színdarabot tízévesen rendezte, miközben a Velencei-tónál nyaraltak. Az egész utca gyerekeit összetoborozta, megrendezte, majd plakátokkal borította be a környéket. Telt ház volt a kertben, ahol a kis pódiumot felállították. Ezután Dóra sokáig csak néző maradt, de amikor nem vették fel a bölcsészkar magyar–francia szakára, gondolt egyet, és Párizsba ment színházcsinálást tanulni. Kipróbált mindent, játszott, táncolt, rendezett –majd jött a mindent meghatározó fesztivál. Miután visszatértMagyarországra, hároméves kitérőt tett: Friderikusz Sándor Az én mozim és a Talkshow című műsorait szerkesztette. S végül ráeszmélt, hogy ő színházat akar.

Egy hét alatt megcsinálta. Vett egy repülőjegyet, és újra kiment Belgiumba megnézni a társulatot. Hazatérve talált befogadó helyet (Ferencvárosi Művelődési Központ), rengeteg emberrel beszélt, és végigjárta a fogyatékosokkal foglalkozó intézeteket. Mindenütt világossá tette, hogy profi színházat szeretne létrehozni, ahol ez az emberek foglalkozása, és fi zetést is kapnak. Elek Dóra a mai napig irtózik a foglalkoztató és a terápia szavaktól.

Gyorsan kialakult a tizenkét fős kemény mag, amellyel 1998 óta együtt dolgozik. Néhány próba után azt kérte, csak az maradjon, aki valóban színész akar lenni. És ez a lényeg: ők döntöttek a sorsukról. „A döntés joga egy fogyatékkal élő számára hihetetlen és felemelő érzés. Mindenben helyettük döntenek a szülők, a nevelők, a tanárok” – magyarázza a Baltazár Színház rendezője.

Duplán óvatos Elek Dóra. A rendezők gyakran esnek abba a hibába, hogy visszaélnek a hatalmukkal – és az egészséges emberek is gyakran visszaélnek a fogyatékosok gyengeségével. Ő pontosan érzi, hol az a határ, amelyen túl a színész kiszolgáltatott vagy csúnya lehet a színpadon; nagyon vigyáz, nehogy érzelmileg bárkit is megalázzon.

Hospitálni jönnek a Baltazár Színházba a különféle gyógypedagógiai karok hallgatói, sokan a szakdolgozatukat is ebből írják. A társulat is jár egyetemekre előadásokat, beszélgetéseket tartani. Dórát rendszeresen hívják Kanadából, ahol nincs ilyen színház, így aztán skype-on keresztül szakért.

Iskolaként is működik a színház, hiszen – emlékeztet Elek Dóra – attól még nem színész valaki, hogy elvégezte a Színművészeti Egyetemet. Ha éppen nem próbálnak, a társulat tagjai napi nyolc órában beszédtechnikát, akrobatikát, éneklést tanulnak. Ám akkreditálni nem tudják az iskolát, merthogy ilyen képzés hivatalosan nem létezik. Dóra azért is ügyel arra, hogy az előadások profik legyenek, mert ha közepes teljesítményt nyújtanának, a nézők csak annyit ismernének el: igen, igen, helyesek ezek a színészek. A fogyatékos jelző kizárólag úgy tűnik el, ha azt lehet mondani: ez nagyon jó színház.

Társadalomformáló hatása a színháznak eleve van, és ez a Baltazár Színháznál megsokszorozódhat. Jó néhányan persze közlik, hogy sosem teszik be a lábukat ilyen helyre. Egy magával tisztában nem lévő embernek ez a színház olyan tükröt tart, amelyben a saját fogyatékosságára, problémáira ismer. Egy erős egyéniségnek viszont a saját erejét mutatja, megsokszorozva.

„A csoda minden pillanatban itt van. Ezek az emberek művészek, és mellesleg fogyatékosok” – vallja Elek Dóra. Boldoggá teszi, hogy másokkal is megoszthatja az örömöt, amelyet a társulattal érez. Minden művész álma, hogy felnőttként is megmaradhasson játékos gyermeknek, márpedig a gyermek- és a felnőttvilág közötti átjárás kulcsát ő éppen a színészeitől kapja.

Ha bármikor fel akarná adni, vagy csak nagyon elkeseredik, a társulat tagjai – pontos mérceként – megmutatják neki, mi a helyes. Olyan örök értékeket hordoznak magukban, mint a szeretet, az elfogadás és az összetartozás; Dóra belőlük merít erőt.

Erőre bizony szüksége is van. Sok energiáját elveszi a pénzért kilincselés, de ezt igyekszik inkább játékként megélni. Nagyon kíváncsi, mikor ismeri majd el őket az ország valódi színházként, és nem fogyatékos társulatként. S mikor veszi őket komolyan a színházi szakma, mikor jönnek el színházigazgatók megnézni az előadásaikat? Járják az országot, Budapesten most a Bárka Színház az állandó fellépőhelyük.

Semmilyen kényszer nem nehezíti az életüket, hiszen annyi pénzt senki sem ad, hogy dirigálhasson. Rendszeres támogatásuk, szponzoruk sincs. Dórát egyedül az nyomasztja, hogy negyven-ötven embert kell kifizetnie, sokan ebből élnek: őket nem tarthatja bizonytalanságban. „Én nem járok kaszinóba, a színház fenntartásánál nagyobb szerencsejáték nincs. De nem érzem magunkat szegény színháznak, semmilyen értelemben” – nyugtat meg gyorsan.

Felkérte őt a Szociális és Családügyi Minisztérium, hogy legyen az egyik arca a szegénység és a társadalmi kirekesztés elleni küzdelem európai évének. Elek Dóra elvállalta, de feladatának nem azt érzi, hogy anyagilag gazdagabbá tegyen embereket – lelkileg és érzelmileg annál inkább.

„Nem rossz érzés olyanokat tanítani, akiknek a szemében nincs értelem?” – szegezte neki a kérdést egy tévéműsorban egy matematikus. Dóra most sem jut szóhoz, amikor felidézi ezt. Csak széttárja a karját, és halkan mondja: az érzelmi fogyatékosság sokkal nagyobb gond.

Kapcsolódó cikkek: Tündéri ifiasszony | Marslakó a túróképessége határán | A zeneszelektor | A beton szaga | Kohn bácsi krónikása