Történt mindez a hiánygazdálkodás kínálatszegény éveiben (esetünkben említhetünk bátran évtizedeket), amikor egyfajta tehéntúró- és egyetlen színestévé-márka között választhatott a polgár – bár akkoriban még dolgozónak hívták. A fotós olyan szellemesen tálalta az árut a plakátokon, hogy a kifliszarvú, paradicsomorrú, tehénfejre formázott túró iránti kereslet is szignifi kánsan megnőtt, mint ahogy sokaknak tényleg az első, távirányítóval működtethető Videoton Infracolor tévé volt maga az „Élmény az ágyban”.

Aztán, a rendszerváltás után lassanként, a második évezred elejére pedig végképp – elment a kedve az egésztől. Azt mondja, hatvanéves fejjel majd’ meghalt az unalomtól a harmincévesek között, amikor a meetingeken ülve, briefingeket fogalmaztak, majd fogalmaztak át, majd vitattak meg. (Hevenyészett fordításban, csakis nem marketingeseknek, röviden: a brief az a dokumentum, amelyben a megbízó tájékoztatja az ügynökséget az általa megrendelendő hirdetés paramétereiről, a munkához szükséges információkról). Füles valamennyi – szám szerint 250 – plakátját a „találj már ki valamit, hogy eladjuk ezt a ránk rohadó, redves túrót” típusú, egyperces „briefing” alapján találta ki, komponálta meg, és „vitelezte ki” az aktuális reklámhordozót. Állítása szerint, amiről az első öt percben nem jutott eszébe valami, azt megette a fene, de többnyire jutott – lásd 250 plakát, 300 naptár, megszámlálhatatlan kiállítás és reklámesszencia-kötet.

Az MTI – ha nem is bot, de sok véletlen csinálta – gyakornokából percek alatt lett elismert és megbecsült munkatárs, de mindennek ellenére úgy érezte: valami visszafogja. És bár a hetvenes években nem volt bevett szokás a havi fix feladása, és a vele járó szabadúszás, Tóth József Füles úgy gondolta, mást kell csinálnia, akár nehezebb körülmények között is. Alighanem egyetlen magyar állampolgárként érezte úgy, túl nagy a szabadsága, és szeretett volna szűkebb pályát szabni magának. Egyáltalán nem az anyagiak miatt: ma is úgy emlékszik, elégedett volt a fizetésével, igaz, sosem vág y o t t o l y a s -mire, amit nem tudott megvenni. Kicsit szégyenkezve vallja be, hogy soha életében nem vett fel semmilyen kölcsönt, sem hitelt, érezte is végig, mennyire korszerűtlen, de nem vitte rá a lélek, hogy hozomra költekezzen.

A korát jóval megelőző, mondhatni anakronisztikus önállóság, nagy segítségére volt a huszonegyedik század beköszöntével, amikor szembesült azzal, hogy mindahhoz, ami ezek után következik – már semmi köze. A (többnyire import-) reklámtrend egyfelől elviselhetetlenül didaktikus volt számára, másfelől mellőzött minden szellemiséget, ami a munka egyetlen örömét adta. Következésképpen minden dráma nélkül váltott más műfaj(ok)ra, anélkül, hogy vérig sértődött volna.

Valamikor a nyolcvanas években, a mintegy öt percig működő Váci utcai Fotógaléria vezetője, Gera Mihály annak idején „kitaposott” belőle egy kiállítást, amely a kor jeles fotográfusainak portréit tartalmazta, és Füles akkor rájött: kivételes lehetőséghez jutott. Az akkori „nagy öregeket” fotózta,módszeresen és igényesen „akasztotta a hóhérokat”, és persze eszébe sem jutott, hogy lesz még folytatás. De lett. Az egykori megrendelő gondoskodott róla, hogy legyen: 2000 tavaszán kész tények elé állítva a szerzőt, közölte, hogy a Magyar Fényképészek Arcképcsarnoka című kiállítás szeptemberben nyílik, úgyhogy kicsit meg kell pörgetnie az új ötven portré előállítását… Ma sem tudja hogyan, de időre összejött a kollekció. Mindenesetre a magyar fotózás élő klasszikusait egyenként szekálta: Korniss Pétert el nem bírta képzelni karosszékben ülve, úgyhogy – egyik híres képének parafrázisaként, melyen falusi gyerekek hada rohan, de inkább fekete varjúseregként repül az úton – teljes menetfelszerelésben kizavarta a repülőtérre, Hemző Károlynak háromszor ment neki, hiába mondta szegény, hogy az előző kettő is jó volt. „Neked – közölte vele Füles –, de nem nekem!”

Az örök elégedetlenség, ahogy ő nevezi, végigkísérte egész pályáján, de szerencsére a szakma és a közönség ezt a jelenséget igényességnek definiálja.

Tóth József önarcképei
Ez a maximalizmus kísérte országos – és határon túli területeket is érintő – körútján, amelyen a középkori katolikus templomokat örökítette meg, s ennek folytatásaként az építészeket is lenyűgöző, a régi zsinagógákat bemutató kötete éppúgy. Halálra dühíti a szakmai slendriánság, negyven, a szakmában töltött esztendő után sem képes sem megérteni, sem megbocsátani, ha a (sok) neves kollégája, amúgy szemet gyönyörködtető kötetében három szar fotót benne hagy, pedig tudja, hogy ő is tudja… De nincs kedve, ideje, lelke hozzá, hogy mégegyszer felkerekedjen, odamenjen, kivárja, lefényképezze. Kedvenc történeteinek egyike, amikor órák óta várva a megfelelő fényviszonyokat, egyik nagyra becsült szaktársa fékezett mögötte az autójával, lehúzta az ablakot, és rászólt: „Nem menne egy kicsit odébb, jóember, le szeretném fényképezni az objektumot”. Majd, mikor visszafordult, és kedvesen megjegyezte, csak negyedórát kell várni, és olyan súrlófény lesz, hogy a kedves kolléga megnyalja utána mind a tíz ujját utána –akkor a kedves kolléga úrnak rögtön kisült a szeme szégyenében. „Nyilván kocsiból akarta lefényképezni a lista összes tételét a tróger” – emlékezik Füles, aki, ha akarná, sem tudná elfelejteni ezt a vidéki idillt.

Legutóbbi kötete, a történelmi hidakról szól, a vidékiekről, azokról, amelyek csak hosszas nyomozás után, többszöri visszajárás jutalmaként hagyják felfedezni magukat, régi házak udvarából vezető csalitosok rejtekén.

Az igényesség olykor Tóthéknál is családi konfliktusokat szül, Füles felesége, Mari, komolyan kilátásba helyezte, hogy – stílusosan – fültől fülig elvágja hites ura torkát, ha balatoni házukhoz menet még egyszer lekanyarodik, majd megáll Öskünél, és ezredszerre is nekiáll templomot fényképezni. Persze, megállt, és – lényeg a heppiend – ez, az ezredik fotó került bele a könyvbe. Mert ez lett a legjobb. Mari szerint is.

Most, nagy titokzatosan, valami Budapest-könyvre készül. Egy szót se többet, csak annyit árul el, hogy előbb lesz kész az a 170 oldal, mint gondolta, de semmi kíváncsiskodás, akit érdekel, és aki megéri a telet, majd meglátja.

Jó, hagyjuk a Budapest-kötetet, de azért arra mindenki kíváncsi, mitől is lett Füles –Tóth Józsefből…

Én, úgy tizenöt évvel ezelőtt, megkérdeztem tőle. Két, ellenállhatatlanul elálló fülére mutatva kérdezett vissza: „Szerinted?”