A külföldi kórház mindig jobbnak tűnik

Kocsis Zoltán

Most Chollet úr esete kavarta fel a kedélyeket. A Spanyolországban élő francia állampolgár (aki a spanyol társadalombiztosítási rendszerhez tartozik) kórházi ápolásra szorult, amikor Franciaországban járt. Hazatérve kérte a spanyol tb-t, hogy térítse meg a francia kórház által ráterhelt költséghányadot – ám a kérését visszadobták. Chollet azonban nem adta fel, és panaszt tett az Európai Bizottságnál, amely annak rendje és módja szerint eljárást indított Spanyolország ellen.

Bár a külföldi orvosi kezelések rengeteg vitához, sőt pereskedéshez vezettek már, ez az első olyan ügy, amelyben egy EU-tagállamot vádolnak kötelezettségszegéssel. Nem hozott még ítéletet az Európai Bíróság, de a luxemburgi taláros testület főtanácsnoka azt javasolta: marasztalják el Spanyolországot, amiért megsértette a szolgáltatásnyújtás szabadságának – az unióban valóságos szentségként tisztelt – alapelvét. Már csak azért is, mert a spanyol társadalombiztosítónak nem kellett volna többet fizetnie annál, mint amennyibe Chollet úr spanyolországi kórházi ápolása került volna.

Szépen gyűlnek az Európai Bíróság „orvosi” ítéletei, de persze egyszerűbb lenne, ha EU-szerte egységes szabályok vonatkoznának a határokon átnyúló egészségügyi ellátásra. Pontosan ezért dolgozott ki az Európai Bizottság (még 2008-ban) irányelvjavaslatot, amely azonban a vártnál is több akadályba ütközött. Pedig a tagországok jó néhány esetből okulhattak volna.

A leghíresebbé Yvonne Watts csípőműtétje vált. Az idős brit hölgynek csípőprotézisre volt szüksége, ám odahaza közölték vele, hogy rutinesetnek számít, ezért egy évet kell várnia az operációra. Hiába súlyosbodtak a fájdalmai, a külföldi kezeléshez nem kapott engedélyt; végül elunta a dolgot, és mégis megműttette magát Franciaországban. Nagy-Britanniába visszatérve benyújtotta a 3900 fontos (1,2 millió forintos) számlát, amelyet a biztosító elutasított. Csakhogy a luxemburgi bírák úgy ítélkeztek: ha a várakozási idő – objektív orvosi értékelés szerint –veszélyezteti a beteg állapotát, igenis finanszírozni kell a másik tagállamban kapott szolgáltatást.

Megnyerte a pert a luxemburgi Kohll úr is, aki a lányát a szomszédos Németországba vitte fogszabályozó orvoshoz. A luxemburgi tb a kezelés költségeinek megtérítését előzetes felhatalmazáshoz kötötte, de az uniós bíróság szerint ez megint csak korlátozza a szolgáltatásnyújtás szabadságát.

A külföldi orvosokhoz rohangáló betegek áradatát akarták elkerülni az EU-tagországok, amikor kivették a (készülő) szolgáltatási irányelv hatálya alól az egészségügyi ellátást. Ezért is volt kénytelen külön jogszabályt benyújtani az Európai Bizottság, amely viszont szeretné megkönnyíteni a páciensek életét. Ám a tervezetet az egészségügyi miniszterek tavaly decemberi találkozójukon nagy arányban leszavazták: összesen tizenegy tagállam – köztük Magyarország és Spanyolország – mondott határozott nemet.

Hogyan tovább? A külföldi kórházakban próbálkozó betegek jó ideig legfeljebb az Európai Bíróság ítéleteit böngészhetik, ha szeretnék kitalálni, jogukban áll-e utólag kifizettetni a számlát. A mostani, spanyol EU-elnökség már napirendre sem tűzte a határokon átnyúló orvosi ellátás témáját – és időközben új Európai Bizottság alakult, amely várhatóan új javaslattal rukkol majd elő. A fő buktató az elszámolhatóság kérdése: a magyar álláspont szerint minden tagországnak annyit kellene csak kifizetnie, amennyibe otthon kerülne ugyanaz a kezelés, de a brüsszeli bizottság jogi szolgálata másként látja a dolgot.

Nem tudni ugyan, mikor „tör felszínre” legközelebb a külföldi gyógykezelések ügye, de könnyen megeshet, hogy éppen a 2011 első felében esedékes magyar EU-elnökségnek kell megbirkóznia e kényes dossziéval. Ez azért lenne meglehetősen kínos, mert soros elnökként Magyarország feladata (minden témában) a kompromisszumkeresés és a megegyezés elősegítése – miközben önálló tagállamként egyáltalán nem szeretne rábólintani a brüsszeli bizottság elképzeléseire.

Más kérdés, hogy az egészségügyi turizmussal inkább riogatni szoktak, a valóságban nem olyan könnyű fél Európát átutazva máshol orvoshoz menni. Honnan tudja például a beteg, hogy melyik ország melyik kórházában kap gyorsabb és jobb kezelést? Ki segít lefordítani a szükséges dokumentumokat? És ki fizeti az oda-vissza utazást? A számok sem igazolják a káosztól és megakiadásoktól rettegőket: ma az EU-tagállamokban az egészségügyi költségvetések átlagosan egy százalékát fordítják határokon átnyúló gyógyításra. Ebbe még egyetlen kormány sem betegedett bele.

Kapcsolódó cikkek: 181 orvost sújt a korbácsrendelet | Orvosok nyugdíjon túl | Lara új szívet kapott | Fájdalmas történet | Szégyenlős orvosok - maszatos szabályok