navigator | 2009. október 14. | 19:55:40

ouagadougou | 2009. október 14. | 09:17:23

Kedves ouagadougou!

Köszönöm szépen.

navigator

navigator | 2009. október 14. | 12:53:14

ouagadougou | 2009. október 14. | 09:17:23

Kedves ouagadougou!

Egyáltalán nem „hülyeségeket” jegyzett. Sőt, sok mindenben egyetértek Önnel (magamat meg hadd ne minősítsem „hülyének” – semmilyen értelemben).
Szeretnék a magam alkotta hivatásnál, illetve szakmánál maradni, a mentálpedagógiánál.
Jeremiás 31, 31-34 kitűnő megvilágítás. Különösen a 34.-ben írottak. Számomra azt mondják, hogy az érettfelnőtt-személyiségű emberek egymást – kéretlenül – nem tanítják, ám egymástól – saját hajlandóságukból, a körülményeik reális észleléséből, s nem a másiknak alávetettség kényszeréből – tanulnak.
Jó magam, bevallom, életem eddigi folyásában nemegyszer átéltem katarzist, mégpedig személyesen nekem szóló redempcióként is. Nos, bár a művi megközelítésektől szintén idegenkedem, mégis elmondhatom, hogy e pillanatokban jött föl belőlem említett alkotásom (meg továbbgördülései). Amelynek legfontosabb „fortélya” pedig, a bűnbakkereső cseretechika (első „kommentes” megszólalásomban minden bizonnyal utaltam rá), racionális tervezettséggel és jótékonyan érinti meg a lélek mély zugait is. Természetesen nem helyettesítve a művészetek vagy az élet közvetlensége keltette hatást, viszont kiegészítően. Hiszen forrása úgyszintén az élet öngyógyító körforgása. Esetében csupán arról van szó, hogy ezt a körforgást megtámogatjuk – rendkívüli tapintattal, gyengédséggel, odafigyeléssel, beleéléssel, együttérzéssel és önvállalással, és némi tudatossággal.
Amennyiben reflexiómmal nem szószátyárkodás benyomását keltettem, a részletek végett jelezném napokban megjelent kötetemet: Fekete György: Nőj föl! – egyén és társadalom… Havilah Kiadó. Győr, 2009. (megrendelhető: omega11@kabelnet.hu, illetve 06-70-3644548 – Németh Árpád cégvezető). Habozva jegyeztem ezt az adatolást, tudniillik jóhiszemű információnyújtásként, nem pedig üzleti fogásként ötlött föl. Ám itt és most élünk…
Üdvözlettel: F. Gy. (navigator)

navigator | 2009. október 14. | 00:05:16

komszomol | 2009. október 13. | 08:24:34

Kedves komszomol!

A szerző, ha úgy tetszik, hivatalból optimista. Üdvözlettel: F. Gy.

navigator | 2009. október 14. | 00:02:29

ouagadougou | 2009. október 13. | 10:42:36

Kedves ouagadougou!

Ugyan – valószínűleg – nézeteink nem mindenben fedik egymást, mégis köszönöm igényes reagálását. Picit vitatkoznék: a mentálpedagógia (a felnőttek érett felnőtté erősödésének segítése, ezen praxistudomány olyan originális eszközeivel, mint bűnbakkereső cseretechnika, perújító dialógus, hősterápia) viszont nem "ördögtől való". Dacára, hogy nem a (vallásos) hit dimenziójában mozog. Viszont támogatja a valóban szuverén emberré válást, mégpedig az individuális és a szociális önzés egyensúlyát keresve – és szintetikus gyógyszer, illetve bármiféle tudatbódító hatású szer nélkül!
Hadd fejtsem ki részletesebben is.
A mentálpedagógia valóban harmonizálható a teológiai alapvetésű személyiségmentésekkel is. Mert – miközben önállóságához vissza-, illetve elvezeti a lelki sérült (vagy akár lelkében súlyosan megrokkant) embert (ifjútól idős korúig) – egyfelől világos illetékességi határokkal rajzolja körül magát, másfelől felvállal bizonyos spirituális célokat. Kevésbé elvontan. Önkritikát serkent, nem bűnbánatot kelt. Szuverenitásvesztést mond, nem annyira elbukást. A felelősséget sokkal inkább hangsúlyozza, mint a bűnösséget. Lemond az eredendő bűn tételéről. Törekszik beérni az eseti célszerűtlenség felvetésével, ódzkodik bárkit is a maga egészében hibássá, bűnössé nyilvánítani. Megalázkodásba terelés helyett nyomatékosan felkínálja az egészséges önérzet helyreállítását (a reális büszkeségre történő visszaemlékezéssel). Az önsorsrontásban elsősorban nem a bűnre mutat rá, hanem – a pusztító következmények mellett – az önsorsjavítás vágyára (még az addikcióknál, de az öngyilkosság megkísérlésénél is!). Operál az erkölcstelenség gondolatával, azonban mindig szem előtt tartja a stigmatizáció (megbélyegzés) veszélyét. Következetesen szembeszáll a toxikus pedagógiát működtető szülői elhagyással, a gyermeket bántó abúzussal (kihasználással), a megkötő szégyennel és a kodependenciával, soha nem felejtve, hogy ezek összes megnyilvánulása rettenetesen lélektördelő. Él a jó és a rossz, a nemes és a gonosz fogalmaival, viszont ezeket az érett, harmonikus és az éretlen, diszharmonikus jelenségeihez rendeli. [Megjegyzés: kodependencia itt = „társfüggés”; egymás ártó szokásainak szintén ártalmas „kihasználása”, illetve a pozitív változásra szomjazó sérült-beteg ember visszatartása a változatlansághoz ragaszkodó közvetlen környezete által, hogy a saját hiányosságokat továbbra is lehessen az ún. tünethordozóra, bűnbakra mutogatással leplezni.] Mindezek mentén támogatja kialakítani vagy utólag kifejleszteni és karbantartani az érett-felnőtt személyiséget. Számolva azzal, hogy hívő felnőtt korú ember szintén lehet éretlen. Ugyanakkor ezzel a hittel (a zsidó-keresztény kultúrkörben mozgunk) találkozik is. Például, a tudás és a kíváncsiság szemlélhető isteni ajándékként, az istenképűség része még akkor is, ha korlátozott létünk logikája időnként nagyon megbicsaklik. Arra ugyancsak gondolhatunk, hogy az evangéliumok visszatérő motívuma a megváltás, megvilágosodás „egy csapásra”; a betegségből, a démonikus megszállottságtól való megszabadulás, a mentálpedagógia meg legfontosabb és legjellegzetesebb originalitásával, a bűnbakkereső cseretechnikával (többnyire az önsegítő mikrocsoport felnőttséglaboratóriumában) kvázi mérnöki módon munkálkodik redempciójának, az újjáteremtő (ön)megváltás, a kegyelmi erejű (ön)felszabadítás élményének provokálásán. Vagy arról se feledkezzünk meg, hogy az ún. belső gyermeket (a felnőtt érettség véglegesülését eltorlaszoló montázs-személyiség potenciális előidézőjét) egy nap se hagyhatjuk szeretetlenül, amiképpen az ó-emberünket nap mint nap új-emberré kell szentelnünk. És – hogy a Biblia passzusaival is érveljünk – a kodependencia sem ismeretlen a zsidó-keresztény isten felsőbbségét vallók szent irataiban: lehet-e bárki saját hazájában/otthonában próféta? – Máté 13, 57. Márk 6, 4. Lukács 4, 24. János 4, 44., aztán: ne akarj meggyógyulni/látni, inkább hallgass! – Márk 10, 46-52. De a bajtagadás én-védő mechanizmusa, amely a lélek betegítése árán biztosítja a túlélést, ugyancsak fellelhető: 5 Mózes 29, 4. Ésaiás 6, 9-10. Máté 13, 13. János 9, 39-41. (Az egybeeséseket még hosszasan lehetne taglalni.)
Összegezve: kompetencia-elkülönítés és szövetkezés dialektikája a teológia, a pedagógia, az andragógia , a pszichológia (horribile dictu! – a pszichiátria) irányában, miként két legfőbb belső mozgatója az egyenrangúság és a nem egyenjogúság, valamint a drámai építkezés dialektikája. Tehát – találkozik a művészettel, szépirodalommal is…
És végül: kétségtelen tény, a börtönfunkció és az egyén egészségére, boldogságára ártalmas túlterjeszkedés a mai napig strukturálisan meghatározza a pszichiátriát. Ellenben, kérdezem, tényleg semmiféle olyan funkciója, illetve produkciója sincs, amely az autonómiára stb. szerveződő társadalmak hasznára lehet?
Üdvözlettel:
a szerző, F. Gy.

komszomol | 2009. október 13. | 08:24:34

"vagy inkább a társadalom rossz lelkiismeretének megnyugtatása és az üzleti érdekek kiszolgálása lesz a legfőbb gondja, akár a betegek megnyomorítása, halálig tartó gyereklétben rögzítése árán is?"

Természetesen.