Abszurd lenne, ha a kaszárnya rendje szerint kellene élnie egy családnak vagy az ipari nagyüzem rendje szerint egy egész társadalomnak, még ha ez az abszurditás olykor meg is valósul. Igaz, talán csak azért, hogy tébolya még inkább kitűnjék. Az Őrnagy uralma alatt dobozoló Tóték a megmondhatói.

És akkor a mennyei hierarchia angyali rendjeiről - az ordókról vagy taxiszokról - még nem is beszéltünk! Ne feledjük, az angyali rendek is az Úr seregét alkotják, és ha testtelenek is, egyenruhájuk azért van. Nemhiába nevezik a katonai uniformist tréfásan angyalbőrnek. A legenda szerint már a szerzetesek "uniformisát", vagyis a szkímát is az angyalok viseletéről mintázta Pachomius kopt szerzetes, az első szerzetesrend megalapítója, aki egyébként - mit tesz Isten?! - eredetileg katona volt.

De milyen rendet sugallnak, milyen rendet követelnek és ígérnek ez idő szerint a paramilitáris szervezetekben masírozók katonai egyenruhái? A szabadság rendjét, vagy a kaszárnya rendjét inkább? Az autonóm egyén teremtette rendet, vagy a fölötte gyámkodni kívánó fanatikus lelkiismeret-diktátorok rendjét? A jog rendjét, vagy a tekintély rendjét? A kérdés természetesen költői. Az állam legális erőszak-monopóliumát megtörő, a jogállami és parlamentáris kontroll alatt tartott erőszakszervezetek mellett vagy azokkal szemben, azok riválisaiként megjelenő, semmiféle demokratikus intézmény által nem kontrollált paramilitáris alakulatok - potenciális és tényleges különítményesek, hosszú késeiket fenő, álmatag rohamosztagosok - színre lépése a Magyar Köztársaságban a tekintélyelvű parancsuralom rendjét készíti elő.

A katonai egyenruha színe, a viselt jelképek részben a hősi múltat (értsd: a vérzivataros huszadik századi magyar történelem tömeggyilkosságokban és deportálásokban végződő rendteremtéseit) idézik, részben egy militarizált társadalmi rend képét vetítik előre: a totalitárius parancsuralom, a rendőrállam képét. Senkit ne tévesszen meg, hogy a paramilitáris alakulatok újabban a jogtiprás megakadályozására kivezényelt rohamrendőrséggel találják szembe magukat, és a jogállam rendjét - a szabadság rendjét - védő egyenruhások rontanak rá a jogállam "zűrös rendjét" tagadó egyenruhásokra, holott talán szívesebben nyújtanának egymásnak kezet a jogállam által közéjük ásott lövészárok fölött. Erre vall legalábbis, hogy a betiltott Magyar Gárdának a magyar rendőrség kötelékén belül szakszervezetnek álcázott erős és befolyásos testvérszervezete van, amelynek léte már önmagában is kellőképp mutatja a mai magyar demokrácia belső meghasadtságát és ennek következményét: a jogállam impotenciáját. A rendteremtésre magukat önkényesen fölhatalmazó magánemberek eddig sem szívesen konfrontálódtak a rend védelmére a törvény által feljogosított rendőrökkel: először is mert ez rossz fényt vetett volna rájuk a jobbára rendpárti társadalom szemében (rendteremtő fellépésük mint rendbontás lepleződött volna le); másodszor pedig, mert a rendőrökben eltévelyedett vagy megtévesztett testvéreiket látják: nem azért kényszerülnek konfrontálódni velük, mert a rendőrök a rendet védelmezik, hanem azért mert, nem elég erélyesen védelmezik, mert sajnálatos módon a rendetlenséget védelmezik, mert kénytelen-kelletlen a bűnnek falaznak, ugyanis a jogállami idiotizmus lefogja a kezüket, elbizonytalanítja cselekvésüket, a média lejáratja tekintélyüket, az emberjogi szervezetek szüntelen vegzatúrája pedig demoralizálja soraikat.

Tettamanti Béla Az igazi kérdés az, miért növekszik egyre gyorsabban azoknak a polgároknak a száma Magyarországon, akik örömest bújnak a megfélemlítő erőszak egyenruhájába, különösen pedig azoké, akiket jóleső érzéssel tölt el a paramilitáris erőszakszervezetek szaporodása, egyenruhás erőfitogtatása, félelemkeltő menetelése, fenyegető ide-oda vonulása? A Magyar Gárda és más paramilitáris szervezetek színre lépése és folyamatos erősödése pontosan mutatja a válság sújtotta magyar társadalom széles középosztályi csoportjainak egzisztenciális szorongását és bűnbakkereső agressziós potenciáljának ezzel egyenes arányú fokozódását. Ez az agressziós potenciál az 1989-es rendszerváltás után csekély volt, inkább csak színezte bizonyos kistulajdonosi és értelmiségi középosztályi csoportok politikai érzületét, indulatvilágát. Ehhez képest - és különösen 2002-től kezdődően, a középosztályt megosztó hideg polgárháború hisztérizáló hatására - az agressziós potenciál félelmetesen megnövekedett, intenzifikálódott, és kezd tömegessé válni. A polgárháborúk és diktatúrák rémét előrevetítő társadalmi hisztériák kialakulásának csalhatatlan jele, hogy az ingatag egzisztenciális helyzetű, magukat mindenfelől fenyegetve érző középosztályi egyénekben egyszeriben ellenállhatatlan vonzalom ébred az identitást és belső biztonságot adó katonai egyenruha és különféle harcias paramilitáris szervezetek iránt, akár belépnek ezekbe a szervezetekbe, akár csak helyeslik létrejöttüket, és pártolják működésüket.

Az egyenruhás menetelőket, akik már az Európai Parlamentben vannak, jogi tiltásokkal, bírósági határozatokkal nem lehet megállítani. Hiszen éppen azért léphettek színre, mert a jogállam nem volt képes érvényt szerezni erőszak-monopóliumának, mert az állampolgárok szemében nem képes betartatni a törvényeket, nem képes közmegelégedésre szavatolni a polgárok vagyon- és életbiztonságát, a közrendet. Miért épp azokkal szemben lenne sikeres, akik akadozó működését a maguk javára akarják fordítani, és a jogállam megdöntése felé menetelnek? Vagy képesek lesznek a magyar demokrácia megcsappant társadalmi és politikai erői öszszefogni és megállítani ezt a nagy menetelést, vagy nem állítja meg semmi és senki, és meg sem állunk az etnikai polgárháborúig és/vagy az etnikai diktatúráig, amelynek gyönyöreiről kaphatott már némi ízelítőt a magyar társadalom (különösképp a délvidéki magyar etnikai kisebbség) a jugoszláviai polgárháborúból.

Lehet vitatkozni azon, hogy egy demokratikus jogállamban az erőszak-monopóliumot kellő körültekintéssel, jogszerűen, megfelelő eréllyel és hatékonysággal érvényesítik-e az arra hivatott szervezetek, avagy sem, de arról jogállamban nem lehet vita, hogy a legitim erőszak-monopólium minden megtörése még oly jó szándékú, sok mindennel jogosan elégedetlen, túlbuzgó, türelmetlen vagy előítéletes magánemberek paramilitáris szervezeteivel mindig és elkerülhetetlenül a demokrácia, a jogállam ellen irányul. A magánember, aki részesedni akarván a legitim erőszak gyakorlásából, és azt képzeli, hogy ehhez elegendő katonai egyenruhát ölteni, mindig a jogállammal találja szembe magát, és végső soron mindig a társadalom ellen lép fel. (Akkor leginkább, amikor azzal a látszattal áltatja a védteleneket, a kiszolgáltatottakat, hogy erőszakos és megfélemlítő fellépéseivel pótolja csupán az állam gyönge vagy gyöngén teljesítő erőszakszervezeteinek erejét. Ezt ugyanis mindennel lehet pótolni, csak jogtalan erőszakkal nem.)

A szervezett paramilitáris magánerőszak nem lesz jogosultabb bármilyen önbíráskodásnál, kriminális leszámolásnál, tömeges lincsnél attól, hogy a jogtalan büntetésnek ideológiai feneket kerítenek, és hogy a preventív vagy megtorló célzatú fenyítő akciót a fanatizált magánemberek katonai egyenruhában hajtják végre. A katonailag szervezett és politikai célú magánerőszak nemcsak ilyen-olyan kriminalizált vagy mitologizált "rendbontó" társadalmi csoportok ellen irányul, hanem az egész fönnálló társadalmi rend - a szabadság rendje - ellen, és hol kimondva, hol kimondatlanul a demokráciát és a jogállamot tünteti föl minden rendetlenség legfőbb forrásaként. Márpedig a jogállam rendjének kikezdésén és rombolásán kívül nagyobb és vészterhesebb rendbontás nem létezik a demokráciákban. A huszadik század katasztrófatörténelme azt mutatja, hogy ahol a jogállam rendjét sikeresen írta felül valamilyen egyenruhás "ideológia rendje", valamiféle különleges "nemzeti rend", netán az "etnikum" vagy a "faj" rendje, ott a legvégzetesebb rendbontás - a polgárháborúk és a tömeggyilkos diktatúrák - előtt nyílt meg az út.

Kapcsolódó cikkek: Bocsánatkérések kora | Amice Degré | Kancsal világ | Állam és jóga | Időzítés