Odabent olyan hideg volt, akárcsak odakint. Panka sutyorogva megkérdezte, hogy miért van ennyire sötét, miért nem kapcsolják föl a villanyt, mire Gáspár megmutatta, hogy égnek a lámpák a fal mentén, csak hát olyan nagy ez az épület, hogy nem képesek az egészet bevilágítani – majd, biztos ami biztos, elismételte azt, amit az írónő is megírt a gyermekei hétköznapjai ihlette mesekönyvben, miszerint a templom egy hajdani királyról, bizonyos Mátyásról kapta a nevét. Ugyanaz a Mátyás király, aki a rajzfilmben is benne van? – érdeklődött Panka. Gáspár bólintott, hogy igen, ugyanaz.

Megnézték a fejük fölött lógó régi, hatalmas zászlókat, aztán körbesétáltak a falak mentén. Gáspár megpróbálta öszszeszedni azt, amit minderről egy ötéves kislánynak el lehet mondani, ám Panka az egyik kápolna előtt félbeszakította a duruzsolását, és megkérdezte, hogy ez meg itt micsoda.

– Itt egy király van eltemetve – válaszolta Gáspár, és később nem tudta eldönteni, hogy vajon meggondolatlan volt-e, vagy sem.

Pankának kikerekedett a szeme: Mátyás király?

– Nem, nem ő. Egy másik király.

– De igazi király?

– Igen, igazi.

– Olyan, amilyen a mesékben van?

– Ugyanolyan.

– S miért temették el? Gáspár nagyot nyelt. A sírt nézte, közben érezte magán Panka fürkésző tekintetét. Azt mondta végül:

– Aki meghalt, azt eltemetik. S ezt a királyt ide temették el, a templomba.

Tovább akart menni, de Panka nem hagyta. Hosszasan bámulta a szürke gránittömböt, és csak azután szólalt meg, amikor engedett az apja unszolásának, és végre továbblépdeltek. Azt kérdezte, hogy mi történik azokkal, akik meghaltak, és miért temetik el őket. Suttogva kérdezte, azonban olyannyira halkan, hogy Gáspárnak oda kellett hajolnia, Pankának pedig meg kellett ismételnie a kérdést.

– Aki meghalt, az már nem tud semmitse csinálni – hebegte Gáspár. Csak fekszik, de nem tud se mozogni, se beszélni, se gondolkozni. Az már nincs többé. Ezért eltemetik.

– Mi az, hogy nincs többé? Panka arcána félhomályban is látszott a döbbenet. Gáspár azt válaszolta: Majd odakint elmondom. Onnantól fogva a templomban nem szóltak egy szót sem. Kézen fogva megkerülték a hajót, és kimentek a térre.

Panka törte meg a hallgatást:

– Az a király nincs többé?

– Nincs – felelte Gáspár, majd sietve hozzátette: Vagyis van, hiszen emlékszünk rá, tudjuk, hogy ki volt, és meg lehet nézni azt a helyet is, ahová eltemették. Ám igazából már nincs itt.

– Akkor hol van?

– Nem tudjuk – ismerte be Gáspár.

– De miért halt meg?

– Mert öreg volt.

– Az öregek meghalnak?

– Igen – Gáspár sóhajtott. De te nemvagy öreg. S talán még én sem… Úgyhogy ne is foglalkozz ezzel. Akarod, hogy még egyszer elolvassuk azt a mesét? Be se fejezte a kérdést, máris húzta elő a könyvet. Magától kinyílt a Mátyás-templomról szóló résznél. Panka rápillantott a rajzokra, majd megrázta a fejét.

Gáspár összepakolta a hátizsákot, és megfogta a kislány kezét. Érezte, hogy nyirkos. – Nézd csak! – mutatta. – Kisütött a nap. – Panka fölnézett az égre. Bólintott, és elmosolyodott végre. Elindultak. A templom frissen fölújított tetején úgy csillogtak a színes, mázas cserepek, akár valami várkastély egy szép tündérmesében.

Kapcsolódó cikkek: A kokárda | A történet ereje | Túl átlátszó univerzum? | Ámítás nélkül | Ukrajnában „titokban” kérnének útlevelet