Furmann Imre

Fotó: Reviczky Zsolt

– Sok fontos embertől kellett elköszönnie az utóbbi években. Ön kísérte el az édesanyját, a testvérét és a fiát is. Mit gondol a halálról most?

– A halál része az életnek. Anyu és Dávid fi am otthon haltak meg, közöttünk, velünk. Ez az utolsó szó fejezi ki a legjobban, hogy mi is belehaltunk az ő halálukba. Különösen Dávid fiam halálába, aki 27 évesen távozott. Előző este még Ady Margita című verséből olvastam fel neki. Az utolsó pillanatig sem hittem, hogy meghalhat. Ma sem hiszem el. Politológiát végzett, és megjegyzései számomra is bizonyos fokig kontrollt jelentettek. Amikor pár éve az első óriási tömegtüntetés volt, én kimondtam egy párt nevét, ő csak annyit mondott: nana. Másnapra kiderült, hogy az ő megjegyzésében volt az igazság, csak össze kellett rakni a mozaikokat. És ő, túl a második műtéten is, nézve a televíziót, pár perc alatt összerakta, pedig már beszélni is alig tudott. A halála után elég sok idő eltelt, amíg annyira öszsze tudtuk magunkat szedni, hogy az írásait két könyvbe tudtuk szerkeszteni. Tehát: az is számít, hogy mikor hal meg az ember, de az is, hogyan.

– Legutóbbi verseskötete fő témája a halál, a saját, közelgő halála is. Utóbbiról ironikusan ír – májrák: feltéttel. Fél?

– A Mindenek ideje című versfüzetecske nem a halálról szól, és nem a halálra biztat. Hanem pont ellenkezőleg: az életre. Hogy tegyük a dolgunkat az utolsó pillanatig, miközben tudjuk, hogy meg fogunk halni.

– Ha sok ideje lenne hátra, mit csinálna még?

– Most is dolgozom. Konzultálunk ügyekről a munkatársaimmal, cikkeket írok, a naplómat már 1997 óta vezetem, ha megérem, talán egy film is készül. Próbálok mindent elolvasni, amire eddig nem volt időm, hat-nyolc könyvet olvasok egyszerre. Nem vagyok hajlandó a nagybeteget játszani, de azért néhány álmatlanul töltött éjszakát átengednék az ellenségeimnek. De ez csak vicc, mindenkinek megvan a maga baja.

– Mit tett volna másképp? Mit hagyott volna ki? Milyen, más irányba ment volna?

– Mindent ugyanígy tennék, és mindent másképp. Nem hiszek a véletlenekben, nekem ezt így és itt kellett csinálnom. Nekem a szoba-konyhás lakásból kellett eljutni Amerikába, Japán és Tajvan miniszterelnökeihez, összeölelkezni a dalai lámával. A legfontosabb, hogy a környező országokban élő magyarokat konkrétan segíthettem a változásban, olyan kalandok között, amikor még harc volt Romániában, állt a Szovjetunió és létezett Csehszlovákia is. Ezeket a „kalandokat” – újságkiadás Kassán, gyógyszer- és élelmiszer-szállítás Nagyváradra – szinte már méltatlan felidézni, hiszen ma már szinte mindenki úgy emlékszik, hogy ő ott volt, forradalmár volt.

– Politikusként, civilként, kormányzati tanácsadóként egyaránt rálátott az utóbbi húsz év eseményeire. Mi a legnagyobb fájdalma? Mi ment félre? Mit gondolt másképp ’89-ben?

– Soha nem cselekedtem tudatosan. Viszont a zsigereimben éreztem, hogy a primitív rendszernek meg kell buknia, és változásnak kell következnie. Az irodalom révén jutottam el Lakitelekre, és már hazafelé a Trabantban mondtam a többieknek, hogy elkezdem szervezni az első vidéki fórumot. Mert szép volt az a nap, és tudtuk, hogy itt valóban változások lesznek, de azt is tudtam, hogy ha csak egy helyen van, akkor olyan, mintha sehol sem történt volna. 1988. március 5-én Miskolcon és Kiskunmajsán jöttek létre az első vidéki Fórumok, amelyről aztán beszámoltam a Jurta Színházban. A célom az volt, hogy „forradalmasítsuk” a nemzetet, és felmutassuk azt az alkotóenergiát, amely ebben az országban már akkor is megvolt. A lakásunkon tartottuk az összejövetelt, ahová vagy százan ígérkeztek, de csak 22-en mertek eljönni, köztük Bíró Zoltán és Lengyel László, akiket később kizártak a pártból. A találkozóval országos méretűvé vált a lázadás a régi rezsim ellen, és megállíthatatlanná a változási folyamat. A rendőrség hangfelvételt készített az otthonunkba beépített mikrofonján keresztül – 1988-ban, pár hónappal a sátoros találkozó után. Ma is vallom, hogy ezek nélkül az emberek nélkül nem lett volna változás, MDF meg pláne nem. Feleségemmel azért kivittük az akkor kilencéves Dávidot vidékre a nagyszülőkhöz, hogy ha letartóztatnának bennünket, biztonságban legyen.

Komoly jogvédő munkát csak politikától mentesen lehet folytatni. Nem égtem ki. Valóban beletettem a lelkemet mindenbe, amivel a közjót segíthettem. Bizonyos idő után mindenkinek váltania kellene.
Reviczky Zsolt – Nem tűnnek-e ma naivitásnak az akkori elvárásai?

– Jóval gyorsabbnak gondoltam a változásokat. Nagyon alacsony volt az első választásokon a részvétel, nem egy rendszerváltozáshoz méltó. De közben azért már pezsgett az ország, a mostanára lezüllött sajtó teljes mértékben a változás mellé állt, és egyedül az MDF-nek voltak országosan mozgósítható szervezetei. Sok ember jött össze valami ellen, és törvényszerű volt, hogy ez később visszaüt, pedig nagyon vigyáztunk arra, hogy olyanok kerüljenek felszínre, akik nem önös érdekeiket szolgálják majd. Tudtam, hogy a két elmebeteg diktátor, Hitler és Sztálin gyilkosokkal, rablókkal, bűnözőkkel vette körül magát. Mi pedig az országot eddig is a vállukon vivő, kiváló embereket kerestünk meg. Amikor már „hatalomra” kerültünk, akkor derült ki igazán, hogy kevés volt a valami elleni összefogás, amikor valamiért kellett cselekedni, mert a pártot alkotó csoportok mind másképp képzelték el ezt az egészet. Nagy hiba, hogy nem születtek meg azok a fékek, amelyek azonnal lezártak volna, amikor rossz felé akarták vinni a dolgokat. De hát tapasztalat nélküliek voltunk, maximális bizalommal az ellenfelek iránt is, sőt nagyvonalúak. Amikor aztán az ellenfelek és azok siserehada, amely siserehad persze nálunk is megvolt, nagyon elszemtelenedtek, privatizáltak, mint a szarkák, akkor már késő volt. Nagy csalódás volt a húsz évben az is, hogy akik a rendszerváltozás legfőbb ellenfelei voltak, később visszaszivárogtak, és miniszterek, államtitkárok lettek.

– 1987-ben MDF-alapító volt. Miért épp ezt a pártot választotta?

– Mert az elképzeléseimet ott láttam megvalósíthatónak. És jó volt, megtiszteltetés Csoóri Sándorral és másokkal együtt lenni, együtt gondolkodni, bár később rá kellett jönnöm, hogy a szervezésben és az operativitásban csak magamra számíthatok. Amit javasoltam, szinte mindent elfogadtak, majd közölték: csináld meg, Imre. És én megcsináltam. Csakhogy én a népieknek urbánus voltam, de nem tartoztam az urbánusok közé se. Betegségének elhatalmasodásáig Antall József is adott a véleményemre, sőt, amikor 1993-ban nem választottak be az elnökségbe, fölajánlotta, hogy legyek a sajtóügyi vezetője.

– 1990–93 közt alelnök, általános alelnök lett, majd a Csurka-dolgozat után elváltak útjaik. Mit gondol ma a rendszerváltó pártokról? Jól tette, hogy kilépett a politikából?

– Igen, mert a jelenlegiMagyarországon nem látok politikusokat. Látok ön- és pártérdeket érvényesítőket, de nem a közjó javára dolgozó embereket. A pártmunka kötöttséget, lojalitást, fegyelmet igényel, még akkor is, ha az egyén tudja, hogy mást kellene tenni.

– Hogyan lesz egy konzervatív értelmiségiből romajogi élharcos? Mi vezetett a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda megalapításához 1994-ben?

– Soha nem tartottam magam konzervatívnak, gyászmagyarnak, vagy európai magyarnak, csak magyarnak. Ami konvenció csak volt, azt én mind felrúgtam. A 60-as években Nyékládházáról jártam Miskolcra középiskolába, táskámba rejtettem a farmert, meg egy olyan ingpulóvert, amelyen különböző nyugati újságokból voltak idézetek. Az állomás vécéjében átöltöztem és az iskolába már így mentem – hónom alatt Marx A tőkéjével.

– Milyen személyes élmény vezetett az emberi jogok területére?

– Egy olyan faluban nőttem fel, ahol nem tudták a francia forradalom hármas jelszavát, csak gyakorolták. A szolidaritás olyan természetes volt, mint a levegővétel. Öt cigány család lakott a faluban, átlagos, vagy afölötti anyagi körülmények között. Közülük csak egy volt szegény, a Marciék családja. Korán meghalt az édesapja, és amikor megláttam, hogy télen milyen cipőben jár, összehívtam a fiúkat, és azt mondtam: délután elmegyünk vasat gyűjteni, az árából veszünk egy pár cipőt Marcinak. 1993-ban befejeztem a pártpolitikusi tevékenységemet, ügyvéd lettem, vállalkozókat képviseltem, vagyis ment a szekér. Mellette cikkeket és verseket írtam. Egyszer csörgött a telefon, Bíró András vázolta föl, hogy létre kellene hozni egy romákat képviselő irodát. Nekiláttam a szervezésnek, az egész országban szövetségeseket kerestem és találtam is, akik segítettek az ügyek feltárásban.

– Volt kollégái azt mondták nekem: mindig ügyelt arra, hogy távol maradjon a szervezet a politikától, és beletette a lelkét a munkába. Hány év után lett elege belőle? Ha kiégett, miért ugyanezen a területen folytatta tovább?

– Komoly jogvédő munkát csak politikától mentesen lehet folytatni. Nem égtem ki. Valóban beletettem a lelkemet mindenbe, amivel a közjót segíthettem. Bizonyos idő után mindenkinek váltania kellene. Azért az Egyenlő Bánásmód Hatóságnál folytattam, mert az emberi jogoktól nem akartam elszakadni. Mert az emberi jogok semmibe vétele esetén álmodni sem lehet fejlődésről, gazdasági kibontakozásról, fi zessenek bármennyi közgazdászt és pénzügyért.

– A kilencvenes években a NEKI sikeres ügyekkel robbant be a közéletbe. Amikor az egyik diszkriminációs ügyük roma áldozatának adott igazat a bíróság, ön azt mondta: végre visszakapták becsületüket, méltóságukat. Ma már egy ilyen ügy csepp a tengerben.

– Sem régebben, sem most nem egyértelmű semmi, de ha ezt elfogadnánk, akkor mindig a gyilkosok győznének. Ügyeinkből filmek és könyvek készültek. Olyan eseteket vittünk, amelyek nagyobb csoportok életét változtatják meg jó irányba, és egyben megváltoztatják a rosszul vagy hiányosan működő rendszert.

– Miért nem alakult ki Magyarországon olyan ütős jogvédő háttér, mint amilyen Amerikában a fekete polgárjogi mozgalmat támogatta?

– A NEKI egy jogvédő iroda, a mozgalom teljesen más. Abban is részt vettem, amikor kellett, de az én területem a jog, a jogállamiság, a mozgalomnál óhatatlanul ott sunyít a politika.

– Mi a romák növekvő kiszolgáltatottságának, a Jobbik térnyerésnek az oka?

– Magyarországnak tisztában kellene lennie azzal, milyen állapotban van. A politikának nem manipulátorokra van szüksége, ha komolyan meg akarja oldani a problémákat. A tényekkel kell szembenézni. Vajon tudjuk-e, hány 33 éves írástudatlan nagyapa él ebben az országban? Nem szívesen látnám, hogy különböző gárdák masíroznak rendfenntartóként. Jogállamban a közrend biztosítása a rendőrség feladata. A rend hiánya sokszor politikai célokat szolgál ezen a vidéken, ezt egy pillanatra sem szabad figyelmen kívül hagyni az értékelésnél.

– Mi a legsötétebb víziója a romákkal, Magyarország jövőjével kapcsolatban?

– A világban a rossz és a jó harca folyik. Amikor a gonosz túlerőbe kerülne, akkor megerősödik a jó iránti igény. A ránk zúduló problémák megoldásához szükség lenne a közjó iránt elkötelezett államférfiakra. De minden az embereken múlik, a kis és nagy közösségeken. Ha hagyják magukat, megérdemlik, hogy elpusztuljanak. Ha nem hagyják magukat, akkor minden a saját medrébe kerül. De hát ki vagyok én, hogy osszam az észt? Egy talpas Magyarországról.

Önéletrajz

Név: Dr. Furmann Imre Szül. hely és idő: Nyékládháza, 1951. 10. 27.

Képzettség:

1974–79: Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, jogász

1979–1986: ügyész, B.-A.-Z. Megyei Főügyészség

1981: ügyész-bírói szakvizsga

1986: Jogtanácsosi Munkaközösség tagja

1990–93: a Magyar Demokrata Fórum alelnöke, általános alelnöke

1991-től: egyéni ügyvéd

1993-tól: a Másság Alapítvány Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda (NEKI) létrehozója, igazgatója, ügyvéd

2002-től: az igazságügyi miniszter tanácsadója

Nyelvismeret:

magyar – anyanyelv

angol – alapfokon írok, olvasok, beszélek értek (tanulás folyamatos)

Egyéb készségek:

Alapfokú felhasználói számítógépes ismeretek

„B” kategóriás gépjárművezetői engedély

Publikációk:

Lendületlenül (1988); versek – Eötvös kiadó Átutazóban (1992); publicisztikai írások, interjúk, esszék

Köznapi gyilkosságok (2000); kisebbségi (főleg roma) témában írt publicisztikai írások, tanulmányok

Jogvédő segédkönyv (2003) A kisebbségi jogvédelem általánosan hasznosítható tapasztalatai, dokumentumai, módszerei – Másság Alapítvány (fűzött példányban terjesztve)

Tizenkét éve a NEKI diszkriminációs ese teit tartalmazó Fehér füzet szerkesztője, felelős kiadója.

Cikkek, tanulmányok folyamatos publikálása országos és helyi lapokban, folyóiratokban.

Elismerések:

Alternatív József Attila-díj (1989)

Ashoka-díj (1995)

Cigány Világtalálkozó díja (1996)

Solt Ottília-díj (1997)

A Köztársasági Elnök Aranyérme (1999)

Az Emberi Méltóságért díj (2000)

A Magyar Köztársaság Tisztikeresztje (2003) A Belügyminiszter Áldozatvédelmi díja (2005)

A Köztársaságért, a jogállamért díj (2008)

2007-ben feleségemmel, Pankucsi Mártával létrehoztuk a Furmann Dávid Alapítványt, ami fiatal újságíróknak ad díjat

Dr. Furmann Imre

Kapcsolódó cikkek: Ovi | Hiányzol anya, de a pénz is! | cigány vagyok, 2010 | Új Trianon készül? | A romákat gyakrabban igazoltatják