-

Tettamanti Béla

A nő mond valamit a férfinak, aztán eltűnik a mosdóban. A férfi sötéten bólogat, fodros arcán meg se rebben az örökös sértettség és méltatlankodás. Kávét rendel a pultnál, megcukrozza, megtejezi. Nem tudom nem nézni, ha észreveszi, ha nem.

Észreveszi. Fogja a poharát, és támlájával maga elé fordítva a széket leül hozzám. Látja, hogy mennyire voltam szíves bámulni őt, mondja, úgyhogy inkább ideül, hadd nézzem közelről, meg is foghatom rajta azt, ami érdekel. Persze akár be is szólhatok neki egyszer csak, hogy takarodjon, úgy faji, mint bármilyen alapon, bár annál azért gyávábbnak tűnök, illetve szimpatikusabbnak. Szó se volt bámulásról, mondom zavartan, legföljebb ránéztem, merő szórakozottságból. Elnézést kérek, ha félre lehetett érteni.

Nem lehetett, mondja, a bámulás az bámulás, ebben neki nagy gyakorlata van, ruhában is, meg anélkül is, mivel ő szaknévsorképes demonstrátor obezológiákon, gyakran hívják konferenciákra, de maga is tart előadásokat a táplálkozástudomány terén ismeretterjesztő, valamint fitneszkarakterrel. Egyébként ne higgyem, hogy csodálkozik, mármint a zavaromon, meg a füllentésemen, a civilek mindig nehezen értik ezt a dolgot, és itt megmondja nekem, hogy az észrevevésnél csak az észre nem vevés rosszabb, pillanatnyilag.

Ő az ötvennegyedik legkövérebb magyar, bár ezek a celeb-rangsorok egyrészt folyton változnak, másrészt abszolút nem tudományosak. Ráadásul ő most lefele menőben van, mint a nap, huszonhét kilót fogyott karácsony óta, igaz, a zöme bélvíz, zavaros lipidária, hisz nyilván tudom, az ember porból lett és porrá lesz, de közben gyakorlatilag vízből áll, úgyhogy nyugodtan stíröljem őt kávéztában, a nagy, szomorú ballont, aki ő, név nem számít, egy csepp a tengerből, legyen elég ennyi.

Lesz rá időm, a nézésére, mert ha az ő kis asszisztense beveszi magát egy toalettbe, onnan félóránál hamarább ki nem imádkozza az Al Pacino se, ha értem, tudniillik gyakorló bulimiás, s az Osztyapenkótól idáig megevett fél kiló marcipánkenyeret, reméli, még tudom, hol volt, és mi volt az Osztyapenkó, szóval most azt dolgozza ki magából, a marcipánt.

Nullázza le, ha így jobban értem.

Mondjuk, nem örülne, ha tudná, hogy ő ilyeneket egy első kávé mellett vadidegennek elmond, de másrészt az Ilikének se kéne őelőtte marcipánt zabálni, ráadásul vezetés közben, bezzeg mobilozni csak kihangosítóval, ahogy a csillag megy az égen, pedig enni is van olyan veszélyes, az ő húgának, az is Ili, na mindegy, annak egy klubtársa így vakult meg, kiszúrta a szemét egy csirkecomb sima koccanásnál a Dunakanyarban.

Ez az Ilike a toalettben nemcsak főnök, hanem szép élettársi kapcsolat is, nagyon régóta, sok évet élt le az oldalán, és mondhatja, ezek voltak élete legszebb évei, azazhogy nem éppen a legszebbek, hanem úgy általában. Egyszóval: úgy röpültek el a feje fölött, hogy úgy mondja, mint egyetlen boldog pillanat, hogy az Isten akárhová tegye őket.

Túl azon, hogy élettárs, meg asszisztens, a legjobban szereti magát menedzsernek szólíttatni, ha így szólítják, rögtön könnyebb vele, most is ismeretterjesztésalapú termékbemutatóra mennek, valahova Kukutyin utánra, Tömpemizsérre, nem kell tudni, hol van, a GPS megmondja, élni kell valamiből, de hogy ezt most mért mondja nekem, arról findungja sincs.

Sajnos, neki orvosilag leírt, abnormis sértődékenysége, s ezzel paralell súlyos beszédkényszere van, egyébként tán ide se jött volna hozzám, de magában beszélni még egy kósza marcipánhányás idejéig se szeret. Szóval leginkább kényszeresen jött ide hozzám, pedig manapság abszolút nem tudni, édes testvérig lebontva, hogy kinek mit lehet mondani, látja ráadásul, hogy én is feketében vagyok, de mindegy most már.

A múltkor, egy kisebb városban, a gyermekkövérség kapcsán személyes megjegyzést tett, és máris kitört a botrány. Csak annyit mondott, hogy egy régi hülye tanára őt a túlsúlya miatt folyton szívatta, már bocsánat, anyázásig menően, s hogy az illető munkásőr volt anno, nyakig, most meg, ha él, biztos, ilyen izé lenne, gárdatag, ahogy manapság ezt a hadonász társaságot nevezik.

Ez tényleg nem volt egy nagyon odaillő megjegyzés, föl is állt egy feketébe és fehérbe öltözött mellényes, sálas fiatalember, hogy szót kér, de nem várta meg, hogy kap-e, hanem azt mondta, arra vár választ, tisztelettel, mi baja az előadónak a gárdistákkal, és hogy képzeli a mondott jelzőt, illetve összehasonlítást, és hogy addig haladéktalanul álljon meg a menet, amíg erre a kérdésére megnyugtató válasz nem születik egy olyan előadáson, mely ráadásul „A magyarság táplálkozása” címet viseli, nem a bizonyos macesz- és varjú-érdekelt kisebbségekét. Ülnek a teremben jó néhányan, akik őhozzá, mármint a fiatalemberhez hasonlóan egyenes választ várnak, mert különben azt kell hinniük, hogy ez a szép cím csupán a szokásos héberkedő iróniából született, aminek lassacskán lőttek.

Ő meg, ez az én obezológiai demonstrátorom, csak nézett, meg habogott, hogy ő csak ezt úgy mondta, ez is, az is fegyveres alakulat lévén, illetve az csak volt, civilekből, akik szeretik az ilyen MHSZjellegű dolgokat, meg lövészklub, és nem gondolta, hogy a helyi táplálkozástudatos, sőt fitneszközösség tisztelt érzékenységét ezzel megsértené, pláne magyarságprojektben.

Ekkor látta, hogy az Ilike, akire most toalettben létére várunk, dühösen integet neki a projektor mellől, hogy menjen tovább, ne hagyja magát provokálni, és ő erre azt mondta, hogy ha megengedik, folytatom a magyar gyomorral, mert épp ott tartott nagyjából, és akkor ez a fiatalember azt kiáltotta, hogy gyalázat, zajosan fölállt, és négy hasonló kartársával kicsörtetett a teremből.

Neki viszont, akármekkora darab, remegni kezdett a keze, és szorítani a szíve, és örült, hogy be tudta fejezni az előadását a patakzó verítékétől, megjegyzi, befejezte, és szép sikerrel. Amikor meg indultak volna haza, a Saab szélvédőjére rá volt írva piros krétával vagy mivel, hogy „Hájas cigány vagyok”.

Most mondja meg, uram, nézzen rám, és mondja meg, húzza ki magát az emberem, hát milyen emberek vannak?

Lett egy kis riadalom, ott mosták a fitneszközpont alkalmazottai negyedórán át azt az üveget, miközben az ő menedzsere ordított, és alig lehetett lebeszélni, hogy szólva legyen a rendőrségnek. Szerencsére az igazgatónő észnél volt, megmondta, hogy ők ismerik a helyi viszonyokat, nem mi, úgyhogy jobb, ha békében hazatávozunk, sok indulat van, mert sok a baj, és nem a miénk a legnagyobb, mert az elkerülhetetlen, hogy ők jól kikapjanak a fenntartójuktól, hogy kiféléket hívnak előadásra, ez a szomorú igazság.

Úgyhogy hazamentünk, issza ki emberem az utolsó kortyot, pedig én, uram, a politikával csak a testemen át foglalkozok, cigány, illetőleg zsidó, hála a magyarok istenének, nem vagyok a legjobb tudomásom szerint, natúr embertárs vagyok, és mégis bele tudok keveredni az ilyen hülyeségekbe.

Talán el se kellett volna mondja nekem, nem tudhatta, hogy én nem rúgome ki a széket egy ponton magam alól, mert azt látja, hogy kisebbségi én se vagyok, de most már köszöni a lehetőséget, mondja, mert az ott a kekszeknél az Ilike, idegenekkel elég bizalmatlan, de ha mégis idejönne, és megkérdezné tőlem, miről dumálgattunk, mondjam azt, hogy a táplálékkiegészítők szerepéről, továbbá mondjam, hogy kaptam szórólapot, mert szereti, ha ő aktív és marketinggel is, nemcsak pofázik.

Kapcsolódó cikkek: Miért kellett magánnyomozó egy férfi holttestének felkutatásához? | Mire figyelj, nyájas politikai programolvasó? | Sandra Bullock aranyból, sárból | Sárvidék | Titokzatos gravitáció