Hamufelhőben az Eyjafjallajokull

AP - Arnar Thorisson

Egy szivar közepén ültünk, amely telefüstöli a nagyszobát. Eredetileg egy hétre jöttünk, hogy részt vegyünk egy 11 ország 35 fiatalját összetrombitáló nemzetközi találkozón, ami egymásnak a művészeten keresztüli megismeréséről szólt, de a találkozó jóval hosszabbra nyúlt mint terveztük. Ötvenmillió évvel ezelőtt az akkor Pangea néven híres őskontinens már bőven darabjaiban távolodott egymástól amikor egy szép napon a feszülő tengeri réteg elvékonyodott és az ott már felgyülemlett forró láva vulkánok képében kitört, és létrejött a mostani Izland.

De hogyan kerültem oda? Nem volt valami nagy vágyam hogy eljussak ide, meszsze északon van, kiesik a „központból”, és bár ugyanolyan egzotikus mint Laosz, itt nem lehet a strandon lógni naphosszat, és buddhista kolostorokban ücsörögni sem. Nem érintik fapados járatok és nem is ismerek errefelé senkit. Minden a pécsi Mediátor egyesülettel kezdődik, amelynek tagja vagyok, s rajtuk keresztül a Labor Szociális Szövetkezetnek, ez pedig az INFACCT európai civil szervezetnek, hasonlóan az izlandi TOS-hoz, amely művészeti szociális munkát végez, szinte családi vállalkozásként. Izland elnyert egy uniós pályázatot egy nemzetközi szeminárium megrendezésére, így kerültünk ide, Hólmavikba.

Hogy milyen ez a település? Hólmavik az északi fjordoknál a XIX. században alapított halászfalu, ötszáz lakójával maga a tökéletes kisközösség. Átlagon felül felszerelt iskolájába 6–16 éves gyerekek járnak, csodás fából épült két oldalról csupa üveg temploma az egyik dombtetőn áll, kisebb öblében szívesen fordulnak meg bálnák és fókacsaládok. Százhúsz méteres hegycsúcsáról hatalmas terület látható be, időjárása szinte percenként változik, (a helyi mondás szerint: „ha unod az időjárást, várj öt percet”), éjszaka pedig óránként tűnik fel az északi fény.

A gleccserolvadás miatt megáradt Markarfljot folyó elmosta az utat
MTI/EPA - Vilhelm Gunnarsson Az itteninél természetközelibb és kedvesebb néppel nem találkoztam még. Az ételt napi háromszor a falu szakácsnője készítette bárányból és halból, a zuhanyzóból termálvíz, a csapból jéghideg ásványvíz folyik...

És akkor beköszöntött a szerda reggel. Ott, fenn, északon nem éreztünk semmit a tűzhányó kitöréséből, de a hír gyorsan elért bennünket, hiszen a legkisebb falu vendégházában is elérhető a gyors internet. Az emberek kezdtek pánikba esni: a légteret lezárják. A helyzet óránként változott, mintha egy-egy köbméternyi kiokádott füst átrajzolhatná Európa légterének közlekedését, de Izlandét bizonyosan, ez már akkor érezhető volt. Mi tegnap foglaltuk le másodszor a járatunkat Koppenhágába, ma reggel arra keltünk, hogy újból zárva az út. (Az „út” szó egyébként „kijárat”-ot jelent izlandiul.)Mire a délutáni hóeső elállt, lassan-lassan indultak újból járatok. Anglia hadihajókat küld az itt ragadt másnapos brit lakosokért. Az Európai Unió lassan már kezdi beismerni hogy bürokratikus óriásgépezete bizony túlreagálta a helyzetet, és állandósította a káoszt. Nagyobb lett a történet füstje, mint volt a lángja.

A Magyar Köztársaság külügye nekünk nem tudott segíteni, a nagykövetségek sem válaszoltak, legfeljebb Oslóból annyit, hogy hívjuk az otthoniakat, ha baj van. Ugyanezt kapták követségeiktől a francia hölgyek, miközben a szerbeket „a helyzet” első napján kocsival vették fel a hotel előtt, és vitték ingyenes szállásra. A portugál kisasszonyok találtak egy honfitársuk által üzemeltett éttermet, ahol naponta kétszer ingyen étkezhettek. Egy napra rá az ő nagykövetségük is bejelentkezett, és fedezte az öszszes költségüket.

Az itt eltöltött negyedik „extranapunkon” jó hírek jönnek: a brüsszeli Youth in Action program, amelyhez a pályázatokat adjuk be, pénzt utalt át a TOS-nak hogy napidíjainkat és szállásunk költségeit állják a kényszerű ott tartózkodás napjain is. A fővárosban nem érződött semmi, hisz a vulkán innen délkeletre 120 kilométerre füstölög. A félelemnek Izlandon amúgy sem látni nyomát. Meglehet, ez nem független attól, hogy itt „békeidőben” megvan minden lehetőség arra, hogy kiegyensúlyozott és egészséges életet éljenek. Az ország pénzügyeit feldúló válság sem okozott pánikot. Múzeumaik a szakma csúcsát képviselik, az egyetemen valami megfogalmazhatatlan értelmes és jövőbemutató érzése támad az embernek. A gyermekek nagy figyelmet és helyet kapnak minden közintézményben, könyvtáraik és boltjaik a legjobb belterek a hideg külvilágból bemenekülőknek.

Van, aki megérezte a katasztrófát, ellentétben a fővárosiakkal: dél-izlandi gazdálkodó autójából számlálja elhullott állatait
MTI/AP - Brynjar Gauti Itt vagyunk Izalndon, és az egész „vulkáncirkuszból” nem tapasztalni, nem látni semmit. Főleg nem az izlandiak arcán. Csak a kontinensről érkező paranoiát kapjuk a nyakunkba, amit jól egyensúlyoz az itteni nyugalom. Jellemző: a „füstölgés” kezdetekor egy bácsika kattintgatta amatőr gépét a vulkán közelében, aztán az ő képei járták be a világsajtót. Ezzel szemben, vulkánt mi még messziről sem láttunk, mert oda igen drágán szállítják a katasztrófaturistákat.

Az izlandiak továbbra sem zárják be a lakásaikat, néha az autót sem állítják le, amíg beugranak egy boltba, és a természeti csapások ellenére is a legnagyobb kedvességgel, mosollyal segítenek mindenben, amiben csak tudnak. A vulkánkitörést is természetes közönnyel fogadták: kitört, hát kitört. Ha annak idején nem tör ki, akkor most nem lenne szigetük.

Reykjavík, 2010. április

Kapcsolódó cikkek: Szexmunkások mini-Amszterdamja az 53-as mellett | apró | Mi teszi sztárrá az orvost? | Pornófilm - szexoktatás az iskolában | Uram, nem látta Magyarországot?