A két trónkövetelő közti szemtől szembe megvívott párviadalon kívül a másik két próba így hangzott a Domonkos-rendi Ferenc atya egykori előterjesztésében: "Ha Valois Fülöp, ahogyan állítja, csakugyan Franciaország királya, akkor bizonyítsa ezt azzal, hogy kiállja a próbát a kiéhezett oroszlánokkal, hiszen az oroszlánok soha nem bántják a királyt; vagy pedig hajtsa végre a betegek meggyógyításának csodáját, ahogyan azt a többi igazi király is tenni szokta." Mennyi uralkodóhoz illő, szép próbatétel, milyen méltányos ajánlat! Elképzelem, hogy mondjuk a szlovák miniszterelnökhöz nem holmi légből kapott és - lássuk be - teljességgel teljesíthetetlen hatpontos javaslatcsomaggal fordul a magyar miniszterelnök az elmérgesedő rossz viszony megjavítása végett, hanem valami sokkal megfoghatóbbal: ha igaz, hogy Fico miniszterelnök nemcsak a szlovákiai szlovákoknak, hanem a szlovákiai magyaroknak is szerető édesatyjuk, akkor bizonyítsa ezt azzal, hogy kiállja a próbát a kiéhezett oroszlánokkal, vagy hogy csodás kézrátétellel meggyógyítja a félholtra vert magyar futballszurkolókat, ahogy azt ilyen esetekben Európa-szerte teszik az igaz miniszterelnökök. Mert teszik, ha nem is úgy, mint régen a gyógyító királyok, kezüknek a sebekre helyezésével, de legalábbis úgy, mint a modern politikai sztárok: gyógyító jelenlétükkel a kórházban, midőn kíséretükkel, fehér köpenyben, aggódó tekintettel libegnek át a kórházi folyosón, be egyenest a kórterembe, és megállanak egy pillanatra a baj, a baleset, a szerencsétlenség, a rendőri túlkapás áldozatának betegágyánál, hogy szárnyas szavakat intézzenek hozzá, melyek tudvalévőleg gyógyító hatásúak, de legalábbis jólesnek a betegnek és családjának, azonkívül gyógyító hatással vannak az esemény által felzaklatott társadalomra is.

Hasonlóképpen - oroszlánpróbával vagy más csodatételekkel - bizonyíthatná az egykor komolytalanul - hisz nem Isten kegyelméből, hanem közönséges parlamenti választásokon, puszta szavazattöbbséggel - megválasztott magyar miniszterelnök is, hogy ő az igazi, nem más. Ámde nem ilyen időket élünk. Nem a becsületes próbatétel, nem a csodák és szemtől szembe megvívott civilizált párviadalok idejét. A mai királyok egész országokat tartanak pajzsként maguk elé, csak hogy ne kelljen bizonyítaniuk, igazi-e a hatalmuk, avagy csak légből kapott. Inkább a barbár, mint a civilizált uralkodók módjára viselkednek. A mai politikai vezérek alighanem ugyanazt felelnék a bizánci császárnak, amikor az - merő emberségességből, jóindulata jeléül - azt ajánlotta a bolgár fejedelemnek, hogy a csata kimenetelét - hadseregük és alattvalóik életének megkímélése érdekében - egymással vívott párviadallal döntsék el, amit egykor a barbár fejedelem válaszolt: "A kovács, akinek fogóvasa van, nem fogja a kezével kivenni az izzó vasat a parázsból."

Edvárd herceg fentebb idézett királyi ajánlata riválisához (a trónkövetelő "álkirályhoz") korántsem ravasz trükk vagy beugratás volt. Ezekben az évszázadokban a keresztény világban valóban hittek a felkent királyok Istentől eredő csodatévő hatalmában, amely többek között gyógyító erejükben mutatkozott meg, és amely - a gyógyítás hatékonyságától függetlenül - nagymértékben segített a királyi hatalom legitimálásában. A királyok általában puszta kézrátétellel gyógyították az eléjük sereglő görvélykórosokat, 0lykor azonban különleges gyógyító gyűrűket osztogattak alattvalóiknak, amelyek - a megszentelő királyi érintés révén, mint afféle érintésereklyék - szintén gyógyerővel bírtak: meggyógyították az epilepsziásokat és enyhítették a görcsbe merevedett izmok fájdalmát.

Tegyük félre most a tényeket, amelyek makacs dolgok ugyan, de a csodákba vetett hit kérdésében nem sok vizet zavarnak: hány embert és mennyire gyógyított meg egy-egy királyi kézrátétel - lényegtelen, sokkal lényegesebb, hogy tömegesen hittek a királyi kézrátétel csodatévő hatalmában, hogy a gyógyítás képessége része volt az uralkodói karizmának, hogy a királyok az isteni kegyelem közvetítésének eszközei vagy "csatornái" voltak. Nem meglepő, ha a gyógyítás csodatévő képességében utóbb a polgári korszak politikai uralkodói - kormányfők, pártvezérek, diktátorok -, ezek a "felkenetlen" királyok is igyekeztek a régi idők királyait utánozni. Az első e modern politikai törtetők sorában kétségkívül Napóleon, aki nemcsak a császárságot újította föl, de kézrátétellel is kísérletezett. Mivel fotográfia, képeslap, tévéhíradó akkoriban még nem volt, festményen örökítették meg a teátrális jelenetet, amikor Napóleon felkeresi Jaffában a pestis áldozatait (1799. március 11-én), és kezét rettenthetetlenül a pestises sebére helyezi. Persze ő már nem meggyógyítani akarta a pestisest, hanem bizonyítani, hogy szent ember, isteni adományok birtokosa, aki sérthetetlen: nem kell tartania holmi betegségtől vagy fertőzéstől. A Napóleon megnyitotta sor a politikust "társadalomsebészként" interpretáló Mussolinin keresztül a hadikórházakat szaporán látogató királyokig, kormányzókig, köztársasági elnökökig, az ilyen-olyan szerencsétlenségek áldozatait megindultan felkereső miniszterelnökökig terjed, egészen az ikonnal gyógyító Putyin elnökig.

Tettamanti Béla A modern politikust "felkenetlennek" neveztem, de csakis abban az értelemben, hogy megválasztása után őt valóban nem szokták szent olajjal - krizmával - megkenni. Még akkor sem, ha a lehető legjobb kapcsolatokat ápolja a katolikus egyházzal. Van azonban másféle kenet is, mégpedig az, amit manapság a médiától, ettől az új egyháztól és az ő papjaitól kaphat meg a politikai hatalom birtokosa. Mert mit is jelentett az uralkodók felkenése? Mindenekelőtt megszentelést. Márpedig a szent mindig valaminek - helynek, tárgynak, embernek - a profánból való kihasítását, kiemelését, a közönséges világtól való elhatárolását jelenti. Az uralkodó megszentelése elválasztotta őt a közönséges világtól, és föléje emelte. (Nemhiába került szembe a szent tekintélyek középkori versengésében - ki a szentebb? - a felszentelést végző szent papság és a felszentelt király, vagyis az egyház és a király egyaránt, bár másképpen szent a hatalma.)

Ma a politikus felszentelését, vagyis kiemelését a közönséges emberek tömegéből, a profán világból, bár ha csak egy tünékeny pillanatra is, és persze mindenféle spiritualitás nélkül, a média hajtja végre. A média karizmatikus erővel felruházott szentjei ugyanis a sztárok, e különleges kisugárzású emberek, akiknek már puszta látásától is meggyógyulhat bárki, föltéve, hogy erősen hisz bennük, nem beszélve e modern szentek test- és érintésereklyéi - hajfürtjük, levetett vagy letépett ingük-gatyájuk, árverésre bocsátott ékszereik, kedves holmijaik - tapogatásának, szagolgatásának, csókolgatásának, talizmánszerű viseletének csodásan gyógyító - mindenekelőtt: agylágyító - hatásáról. Csoda-e hát, ha a régi szent királyok karizmáját nélkülözni kénytelen modern politikus az új egyház - a média - ölelő karjai felé siet, ha mindenáron részesülni akar az elektronikus kép "szent olajából", hogy ily módon maga is sztár - modern szent - lehessen, sőt, talán egyenesen a sztárok sztárja, és gyógyíthassa végre az ő népét és nemzetét, nem középiskolás fokon?

Így hát ma már minden valamirevaló politikus a média által felkent gyógyító király szerepében lép föl. Leggyakrabban ál-szent ellenfelével, e rosszarcú sarlatánnal szemben, aki, ahelyett, hogy gyógyítaná, betegségbe dönti népét és nemzetét. Török gyerek megvágta, magyar gyerek gyógyítja. Mármint a beteg társadalmat. A beteg gazdaságot. A beteg bankokat. A beteg költségvetést. A beteg egészségügyet. Természetesen ez csupán értelmezés kérdése. Hiszen jól tudjuk, hogy török gyerek is csak azért "vágta meg", hogy így gyógyíthassa. Gyógykormány és gyógyellenzék néz egymással farkasszemet. Sajátos módon mindegyik azoknak a betegségeknek az országos hírű specialistája, amelyekbe a rivális orvos - e sarlatán, e gonosz varázsló, e méregkeverő - tudatlansága, hozzá nem értése vagy ártó szándéka döntötte a társadalmat, a gazdaságot, az államot, az országot, a kisembereket, a kisnyugdíjasokat és a nagyvállalkozókat. A rivális által felírt recept és alkalmazott gyógykúra vezetett oda, hogy a nemzetbe most már csak hálni jár a lélek. Hálni és halni. Mert a magyar társadalom beteg, igen-igen beteg. Régóta beteg. Halálosan beteg. Organikusan beteg. Megbetegítették. Belebetegedett a hozzáértő és hőn szeretett kórházi személyzet (a korábbi gyógykormány) eltávolításába, abba, hogy sarlatánok és méregkeverők kezei közé került. "Te tetted ezt, király!"

A csodatévő politikusnak mindenesetre van egy nagy előnye a csodatévő királyokkal szemben. A régiek, ha a gyógyulás csodája a kézrátétel ellenére elmaradt, legfeljebb arra hivatkozhattak, hogy a beteg, úgy látszik, nem hitt eléggé a csodában, a modern politikusnak azonban mindig marad még egy csodatételre lehetősége: a gyógyító rítus - a kézrátétel - megfordításával megismételheti a gyógyítást: leveszi kezét a betegről. Ha a csodás kézrátétel nem segített, akkor még mindig segíthet az éppoly csodás kézlevétel: a politikus leveszi kezét a gazdaságról, mire az csodásan meggyógyul, leveszi kezét az államkasszáról, mire az csodásan feltöltődik, leveszi kezét a társadalomról, mire az felszabadul és így tovább.

Legtöbbször persze a kézrátétel csodáját automatikusan követi a kézlevétel csodája. Ha a kormányzó politikus kézrátétellel gyógyít, ellenzéki riválisa felüvölt: "Veszed le a piszkos kezedet a Hazáról, te szédelgő, te álorvos! Vagy azt akarod, hogy mi vegyük le?!" Megfordítva: "Mit tettetek, ostobák? Leütöttétek a radikális reformok borogatásával gyógyító kezet a lázbeteg nemzet testéről! Elüldöztétek a gyógyító politikust a nagybeteg mellől! Hát nektek semmi sem elég drága? Tönkretennétek ezt az országot, csak hogy hatalomra kerülhessetek, nyomorultak?!"

Mindenki azzal gyógyít, amije van. Ha más nem maradt számára, akkor azzal, hogy nem gyógyít tovább. Ahogy a régi viccben, amikor a munkaközvetítő irodában megkérdezik az egyik jelentkezőtől: "Na és mihez ért?" "Tudok ásni." "És még?" "Tudok nem ásni." Aki pedig azt gondolja, hogy nem ásni kisebb vagy kevésbé felelősségteljes munka, mint ásni, nos, az nézzen körül a felásott Budapesten!