Stációk Az út című filmből 1. Rendező: John Hillcoat

A múlt elmúlt. Jövő nincs. Így aztán jelen se. Apa és fia állnak a sötét és néma örökkévalóságban, a végtelen világvégében. Nincs miért továbbmenniük. Mégis elindulnak. Anti-Godot. Megyünk?, kérdezi Vladimir. Menjünk, válaszol Estragon. Nem mozdulnak, mondja Beckett. Itt éppen fordítva. Apa és fiú mindketten tudják, semmi értelme nincs továbbmenni. A semmiből a semmi felé haladhatnak csak. Mégis nekivágnak az úttalan útnak.

Az emberek jórészt meghaltak. De néhányuknak nem volt ilyen szerencséje. „Hitetlen emberek porhüvelyei” vándorolnak még az úton. Ők sem adják fel. Éhesek és koszosak, már csak valami állati ösztön hajtja őket a halál utáni túlélésben. Egymást falják fel. Az út mentén koponyák, belek, karóba húzott holtak, fejetlen csecsemők nyárson. Az anya már kiszállt, az apa és a fiú mégis folytatja útját dél felé, az óceán felé. Szent hittel. Mintha lenne ott valami. Tudják, hogy nincs. Mégis mennek. Mert ők a tűz hordozói. A jók. Atya és Fiú egy szentségtelen és lelketlen világban. A hit gyalogol szembe az értelemmel.

McCarthy parabolájának egyik lehetséges megfejtése, hogy a Jó nem viszonyítás kérdése. Hogy a Jó nem a Rosszhoz képest jó. Hanem önálló létező. A Semmiben is életben maradó örök valóság. Az egyetlen olyan valóság, ami túléli a világot. A tűz hordozói a pusztulás után is tovább gyalogolnak, és a tűz nem alszik ki soha. A szeretet, az egymáshoz tartozás mindent túlél. Az emberi hatalmasabb magánál az embernél. A Nem vénnek való vidékben a világ még az apokalipszis szélén haláltáncolt. A Gonosszal az Ember már képtelen volt megküzdeni, mert hiányzott hozzá a hite. Mammon, a Birtoklás Démona szabadon garázdálkodott. A Létezés Istene érdeklődés hiányában távozott. A vereség, a reménytelenség fagyos éjszakáján nem vitt tülökben parazsat senki. A Nem vénnek való vidék: Helldorado. A pusztulásra megérett Lét története. Mikor a Rossz felfalja az Embert. Ördögregény. A jelen.

A Könyvszemlét John Hillcoat Az út című filmjének fotóival illusztráltuk
Budapest Film Aztán McCarthy lapozott néhányat. Átlapozta, hogy a vész kitört, és vérfagylaló keze emberfejekkel lapdázott az égre, emberszívekben dúltak lábai, lélekzetétőlmeghervadt az élet, a szellemek világa kialutt, s az elsötétült égnek arcain vad fénnyel a villámok rajzolák le az ellenséges istenek haragját. És az apokalipszis után folytatta a sztorit. „Már látta ezt az egészet. Megszáradt vérfoltokat és megszürkült zsigereket kötegekben a tarlón – mindenkit levágtak és kibeleztek a hullákat elvonszolták. A kőfal tetején egy irányba néző összeaszalódott emberi fejekből rakott párkánymező.” Csodálatos, világvége utáni tabló. Vörösmarty ugyanezt így festette: „Most tél van és csend és hó és halál.”

De ebben az egetlen, hideg, néma, vak világban, melyet betemetett az enyészet hamuja, hirtelen felfénylik a tülökben a parázs. Az örök tűz parazsa. Apa és fiú elindul a tűzzel a semmibe.

Az út a tűz regénye. A hit története. Istenregény. A jövő.

Mi következhet ezután? Ha jól sejtem, McCarthy nem kevesebbre szánta el magát, a világ történetét akarja megírni. Mérget vennék rá, most a múlt következik, hogy az örök kör bezáruljon. A következő regényben talán majd eljön a hajfodrász, a tavasz, s az agg föld tán vendéghajat veszen, virágok bársonyába öltözik. A hit újra világot teremt „az örökké jelenvaló hamuból”. A tűz fellobban, hogy egyszer majd újra kihunyjon.

S bár Cormac vesszőtlenmondatai éppen olyan pazarul kopognak Az útban is, mint a Nem vénnek való vidékben – nekem úgy tűnik, az egyetemes világfreskó megalkotásának szent dühében a mester elveszítette kapcsolatát az olvasóval. A regény pompás lételméleti példázat, ám irodalomnak közhelyes, monoton, unalmas, didaktikus, erőltetett, a zárlat pedig még jócskán giccses is. Nem olvasónak való regény.