Az elbeszélés egy vagy több rétege valójában románul (is) történik, sőt egyes történetek csak magyarul, mások csak románul mesélhetők el értelmesen. A XX. században Kolozsvárból végleg Cluj-Napoca lett – Klúzs magyarul még jelent valamit, Napoca viszont nem, de ha lemarad egy címzésről, egyes kolozsvári postások nem kézbesítik a küldeményt. Az ajánlott levél viszszajön: nem létező település felirattal. De ez már a kilencvenes évek, nem is kellene itt szólni erről, ha a fél évszázaddal korábbi antiszemita retorikát nem vette volna elő a nacionalista román sajtó, zsidók helyett nyilván magyarokat írva. Ez volna a hóhér egyik átka?

Tompa Andrea regénye egy összetett szimbolikájú, több szinten zajló és sokféleképpen olvasható nagyregény, amely akkurátusan megírt és lezárt, egy mondatba sűrített fejezeteivel már-már bántóan éles, pontos korrajz, fejlődés- meg családregény, könyörtelen szembenézés a közelmúlttal, apákkal, anyákkal és kikerülhetetlenül önmagával is, mert mindig áttetszik az Én a szövevényes történeteken, amelyeket egyes szám harmadik személyben mesél, mintha kívülről akarná látni és láttatni önmagát is, vagy távolságban akarná tartani az érzelmi kötődéseit, mert mégiscsak éltünk, dolgoztunk, szerettünk és vágyakoztunk abban a legsötétebb aranykorban is. Mai napig létezik még Kolozsvár, bár egyre nagyobb szellemi erőfeszítés kell hozzá, mert 1944-ben lakosságának 17%-a volt zsidó, ma ennyi százaléka magyar. Kolozsvárról írni azzal a kockázattal jár, hogy minden esemény önmagán túlnövő szimbolikus értéket kap. Szerzőnk ezzel tisztában van, és dicséretére legyen mondva, nem játszik rá. Pedig a lehetetlenre vállalkozik, amikor végig az a tizenéves lány akar maradni, aki az Ady–Sincai, majd csak Sincai Líceum román tannyelvű filológiaosztályába jár, magyar létére, mert bölcsész akar lenni, tehát a nyelv nem számít, azaz bármelyik nyelvet érdemes jól megtanulni – aztán lezsidózzák. Ez ott azt jelenti, hogy még csak nem is magyar, hogy valójában nem is létezik.

Minden első regény arról is szól, hogy a szerző a maga által választott feladathoz kénytelen felnőni, az ártatlanságát adja a tudásért és a műért. Talán a legszívszorongatóbb története ennek a könyvnek a Hunyadi téri színház 1919-ben félbemaradt Hamlet-előadása, amelyet 1941-ben szimbolikusan ugyanannál a mondatnál folytatnak, de már az egykori főszereplők, Janovics Jenő és Poór Lili nélkül, aztán 1987-ben megint leveszik a kolozsvári magyar színházban a Hamletet a műsorról. Mert a 80-as évek tudása némileg arról szól, hogy valamikor nagyon régen kezdődött a történet, és nem akar vége szakadni már, hogy 1914 óta kvázi hadiállapot van Kolozsvárott, ritkán lőnek ugyan, de bármely pillanatban megtehetik – ők, a fegyveresek. Hamletet be lehet tiltani, de mindenki tud belőle legalább egy sort, tehát senki nem ártatlan. Talán ez a legszörnyűbb, hogy nem bűnösökre és ártatlanokra oszlunk, hanem büntethetők és ártalmatlanok vagyunk. Ebből él a mindenkori hóhér.

Három hóhér szerepel ebben a regényben, az egyiknek háza van (volt) Kolozsvárott, még amikor volt ilyen mesterség, a másik házat épít Bukarestben és lebontana minden mást, de nem jut már ideje rá, a harmadik pedig önmagát pusztítja, és valahol a regény egy alig észrevehető mozzanatában az alkoholista, családot elhagyó, önpusztító Janót apának mondja a távolságot tartó elbeszélő. Nem esik ki a szerepéből, csak a dolgokat nevén nevező alkotót éri utol a saját maga által létrehozott szabály. Aki szembenéz a dolgokkal, azzal szembenéznek a dolgok. Test, lélek, szellem –ezt hóhéroljuk.

Tompa Andrea nagyregényt írt a fullasztó, sötét nyolcvanas évekbeli Kolozsni mindent egy könyvben, sűrűn és tömören, árnyalt és precíz nyelven, néha azt kockáztatva, hogy akik nem éltek ott és akkor, sok dolgot nem fognak érteni, de érteni talán nem is kell mindent, elég, ha nevükön szólítja a dolgokat az ember. a versre mondott, hogy először a helyes hangsúlyozást kell megtanulni. És ha ez sikerül az olvasónak, A hóhér háza letehetetlen könyv lesz.

Tompa Andrea: A hóhér háza, Kalligram, 304 oldal, 2990 forint