Keszeg testű, vézna gyerkőcök kergetőznek itt, vagy ácsorognak leszegett vállal, szakadt pendelyben, s fésűt soha nem látott kobakjukat ámolyogva kínálják a lencsének. Más lapokon: kifércesedett plüssállatkák csücsülnek hámló falak tövében, borostás, koravén férfiak merengnek a forró és reménytelen jövőbe, rongyos fejkendős fekete asszonyok merednek a kamera mellé, valahová a távol közelébe, ahol egy más valóság veszi kezdetét. A fényképek valóságos holdbéli magyar vidékről hoznak látleletet: bevilágítanak a szegénység pórusaiba, és egészen a hajszálgyökerekig feltárják a nincstelenség és reménytelenség mélyvilágát.

A képeket az ELTE szociális munkásnak készülő hallgatói rögzítették. A szerzők nyilván azelőtt is találkoztak már a szegénység nem átmeneti, hanem véglegesnek és abszolútnak tűnő állapotaival. Munkáik lenyűgöző erejét, úgy tűnik, talán nem a művészi látásmód adja. Megrendülésünkhöz elegendő, ha a részletekre figyelve szemügyre vesszük ezt a bűnbeesés előtti, de már mégis elbukottnak rémlő mélyvilágot. Élni fognak ezek valaha is? –ezt kérdezzük magunktól a könyvet lapozva. Hol teremnek ők, a szegények? Továbbá ezt: ezek a csenevész páriák ugyanazon a földön élnek, mint mi? Továbbá ezt: miért kell nekik állati sorban élniük, ha mi, jobb sorsúak, tudjuk, hogy volna mód változtatni a körülményeiken? Töprengünk, hüledezünk, hitetlenkedünk. Látjuk, sejtjük: elég sokan lehetnek ők, a számon kívül maradtak –, sok albumba se férne el a sok szegény, ha fényképészek beutaznák a szociális peremvidékek minden hínáros ingoványát.

Jean Paul mondata jut eszünkbe: A szegénység az a teher, amely annál súlyosabb, minél többen viselik. Igen, se vége, se hossza a sornak: egy egész – nemzetből kiközösített – réteg vár itt üresen egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt. S amint szaporodnak az oldalak, egyre erősebben azt érezzük: botrány, hogy ismét meggyűlt a puszták népe, de most már nem egyes uradalmak mélyén, hanem nagy foltokban, szerte az egész országban. Romák és nem romák: nyomorultak sínylődnek számolatlan tömegben keleten és nyugaton, ki tudja, merre-hol. Talán ezért nem jelölik a szerkesztők, hol s mikor készültek a felvételek; mindenütt készülhettek volna, és készülhetnének holnap is.

A purdék mosolyognak, pucéran rohangálnak a száraz buckák között. A leánykák egy falat pendelyben hunyorognak, magukhoz ölelve kis játékállataikat. És itt-ott felbukkan a háttérben egy-egy férfi vagy nő, szomorú bogyószemmel, redős homlokkal, foghíjasan. A képeken sok a mosoly: az elhagyatottak a kamera villanásában már-már fél intézkedést látnak. Sok a várakozás, a bizalom, a sóvárgás. Pedig mindenki gyanítja: a földönfutók életében a remények soha nem valósulnak meg, legfeljebb átváltoznak új reménnyé.

A fekete-fehér album utolsó oldalain néhány ismert kutató, tudós és művész szövegét olvashatjuk (Ferge Zsuzsa, Dés László, György Péter és mások sorait). Ők többnyire a személyes vallomások hangján beszélnek a szegénység állapotáról (kevésbé okairól). Az albumot Závada Pál rövid képelemzése zárja: egy krajcáros falvédőre felhímezve az Utolsó vacsora, alatta pedig néhány barna gyerek, pár „apró apostol” szorong és bámul a kamerába. Ez a szöveg mintegy összegzésként felidézi olvasás közben feltolult összes szavunkat: elfogyás, éhezés, magány és csalódás. De főleg ezt: árulás.