Fotó: Sopronyi Gyula

Varga Zoltán nevével egy könyv hátsó borítóján találkoztam először, olyan huszonöt évvel ezelőtt. Fogalmam se volt arról, ki ez a pasas, ám azonnal megragadta a figyelmemet a tőle idézett szöveg, miszerint Albert Flórián miatt disszidált, de nem Albertre haragszik. Arra már nem emlékszem pontosan, hogy hirtelen támadt érdeklődésem kitartott-e odáig, hogy teljes egészében elolvassam az apám polcán lelt könyvet, vagy csupán átlapoztam. Arra azonban mindenképpen elegendőnek bizonyult, hogy amikor Varga – 28 évvel azután, hogy a mexikói olimpián otthagyta a magyar csapat szálláshelyét – majd 1996-ban véglegesen hazatért Magyarországra, és a Fradi edzője lett, legalább tudtam őt hová tenni. Most azonban, amikor ezeket a sorokat írom, szinte rögtön azután, hogy a végére értem Lakat T. Károly könyvének, Vargával kelek és fekszem. Fényképeket és filmfelvételeket keresek róla az interneten, és próbálom magamban valahol elhelyezni ezt a nem mindennapi embert.

Talán ez a jó monográfi a legfőbb ismérve: fölkelti az érdeklődést alanya, tárgya, főhőse iránt. Pedig kicsit tartottam ettől a könyvtől. Varga Zoltán olimpiai bajnok (ugyan most megtudtam, hogy érmet csupán a döntőben pályára lépett 11 játékos kapott, de akkor is), a Ferencváros, a Hertha, az Aberdeen, az Ayax, a Dortmund és más csapatok 12-szeres magyar válogatott labdarúgója április 9-én halt meg egy öregfiúk-meccsen a Kövér Lajos utcai futballpályán, s a róla szóló életrajzi művet alig két hónappal később, a könyvhéten már dedikálta is a szerzője. Mármint az első számú, a „fő” szerzője, akinek szövege mellett helyet kapott ebben a stílusosan zöld kötésű, szerényen elegáns kötetben hét irodalmár (Esterházy Péter, Németh Gábor, Kukorelly Endre, Egressy Zoltán, Garaczi László, Darvasi László, Karafiáth Orsolya), valamint két újságíró (Török Péter és Megyesi Gusztáv) nekrológja is.

Tartottam tőle, mivel a sebtében öszszekapott életrajzok ritkán jók. Ez azonban az üdítő kivételek közé tartozik. Csodálkozhatnánk, hogy miként volt lehetséges megírni ennyi idő alatt, ha nem tudnánk az éppen e mű által bizonyított feleletet: lelkesedésből, rajongásból, szeretetből, állhatatosságból. Na meg persze az se mellékes, hogy Lakat T. Károly édesapja, a „Tanár Úr” révén születésétől kezdve közvetlen közelről szívta magába a futballpályák és stadionok semmi máshoz nem fogható levegőjét. Mi sem természetesebb, hogy Varga Zoltánt, a „vargazolit” is régről ismerte.

A Requeim a nagy 8-asért lírai monográfia egy különleges képességekkel megáldott futballistáról, aki nagyjából azt az ívet futotta be a maga pályáján, amit a zsenik szoktak, különösen mifelénk: érzékeny volt, intuitív, maximalista, kivételes és nagyon magányos. Lakat T. az életrajzi események merően szubjektív, ám mégis tárgyilagos szemrevételezése mellett egy amerikai professzor kritériumait alapul véve külön fejezetben boncolgatja Varga zsenialitásának mibenlétét, továbbá kor- és kórképet fest nem csupán a magyar labdarúgás hajdani és mostani állapotáról, hanem a mi unalomig ismert és kitárgyalt, mégis, soha nem változó, megdermedt viszonyainkról is. Hiszen – és erről már a kötet irodalmár szerzői tudósítanak a legbeszédesebben – a futball az emberi psziché és közösség egyfajta sajátos leképezése. S hogy miként kerülhetett a csizma az asztalra, mármint az irodalmárok ebbe a kötetbe? Hát úgy, hogy Varga annak idején Élet és Irodalommal a hóna alatt érkezett edzésre, egyetemi klubok vendége volt, itthoni pályafutása zenitjén interjút közölt vele az Új Írás, mi több, a Ferencváros játékosai akkortájt – nem utolsósorban edzőjük, Lakat „Tanár Úr” jóvoltából – színházban töltötték a meccsek előtti estéket. Nem feledkezvén meg az irodalmi vonatkozások között arról sem, hogy Kukorelly Endre nemrégiben első helyre sorolta Vargát egy, az 50 legjobb magyar futballistáról szóló szavazáson.

„Amikor a Varga Zoli oda-vissza felbőrözte a Noskó nevűt” – írja Esterházy Péter az Utazás a tizenhatos mélyére című könyvében. Hogy mi az a felbőrözés, nem árulom el, Lakat T. Károly ezt úgyis elmagyarázza részletesen. Kétség nem fér hozzá: Varga nem csupán egy futballista volt, aki – ahogy mondani szokás – többre vihette volna, ha… (Ez a „ha” egyébként külön fejezetet kap.) Több annál. Egy legenda, egy mítosz – de nem a héroszi fajtából. Varga a szeretni való, meg nem értett, törvényszerűen bukott hős, akinek a halála után számtalan barátja lett. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt egy ködös téli reggelen szembejött velem a Margit körúton. Végtelenül szomorúnak tűnt.