Lanczkor Gábor

Akik azt tervezik, hogy könynyed, gyors olvasmányként veszik meg, majd elő Lanczkor Gábor friss kötetét, azokat hadd beszéljem le már most. Okuljanak az én példámból: több párhuzamosan olvasott mű közé kívántam beékelni a Hétsarkút, hogy amikor már végképp kifáraszt vagy eluntat valami, két-három versenként megpihenjek benne. Lanczkor kötete azonban szigorú olvasmány, s alaposan főbe kólintja a csalfa, két- vagy többlaki olvasót. A Hétsarkúkönyv nem desszert vagy sörkorcsolya. Ez: főétel.

Lanczkor amúgy sem bazsalygónak ismert költői nyelve ugyanis éppen annyival lett még szikárabb e könyvében, amennyire a benne ábrázolt – teremtett! – világ is egyre inkább annak mutatkozik. Lanczkor azonban a sötét tónusokat sem használja túl, világfájdalmat a szerző ha érez, ha nem, a verseibe mindenesetre nem ereszti át. Mégsem szenvtelen, frigid ez a költészet, még legridegebb pillanataiban sem. Költői énje ugyanis ésszel, sőt bár ha képzavar is, mondhatjuk bátran, szívvel irányított lencse. Oda fókuszál, ahol a legjobban fáj embernek, országnak. Angyali türelemmel feltár, közvetít, szerény bölcsességgel beszéltet, láttat. A lencse (fokozzuk tovább a képzavart) ritkán fordul önmaga felé, figyelme már-már feltűnően kifelé irányul. Magyarán szólva: alig fordul elő az „én” a kötet írásaiban.

A Hétsarkúkönyv versei kézségesen kínálják a maguk fogódzóit, melyekre a lanczkori sorokba magát egyre mélyebben beleásó olvasónak (ha nem épp fordítva van, és a sorok kerülnek egyre mélyebben belénk) bizony szüksége is van. Mert hát azon túl, hogy magyarul, mégis milyen nyelven beszél a költő? Inkább hiányokat tudunk sorolni, mint megállapításokat: nem nagyon szójátszik, alig szlengel, regisztereket (éles kontrasztokkal, tettenérhetően) nem kever. Nyelve mégis mai, releváns, megfogalmazásai (minden poétikai szépség dacára is) pontosak, érthetőek. „Én és négy másik, akiknek egymás / kilétéről legföljebb sejtéseik lehetnek / és egyedül abban lehetnek / mind a négyen biztosak, / hogy kettőnkön kívül vannak / még hárman” (Négyüknek). Vagy: „A szín lett az én birtokom”, írja a kötet zárlatában (Amrita meghalt). A költő, maradjunk hát enynyiben, a maga nyelvén beszél.

Ami pedig a fogódzókat illeti, elég átfutnunk a fülszöveget: Berzsenyi, Balaton-felvidék, India. A könyv közepén pedig képek. Nézzünk meg mindent egyenként.

BerzsenyiDánielhátrafordul (avagy visszanéz, ahogy még az ÉS-ben olvashattuk), a kötet egyik legjobban sikerült versének címe. Hátra- vagy visszanéz, ahogy tetszik, a tekintete mindenesetre metszi Lanczkor kémlelő költői tekintetét, ahogy mindketten – s ebből a szempontból van a legkevesebb különbség a nagy előd és a Hétsarkú szerzője közt – fürkésznek. Lanczkor leggyakrabban (s ezzel ismét a rég megszakadt irodalomtörténeti szálhoz nyúl) a tájat lesi. De mi az, hogy táj? Van-e még tája a versnek? Épphogy. Lírája által megelevenített vidékei ugyanis jócskán rászorulnak a frissítésre. Kiaknázott, kimerített, kihasznált, agyongyötört, agyonélt helyekről lévén szó. Fogyó hegyről, bányáról, bazaltról, ameddig a szem ellát, hogy a kötet főmotívumait ideszőjem. Lanczkor költészete azonban újranépesíti, teremtő erejével, s a hiány(ok), illetve épp rossz helyen és rossz formában jelentkező többletek folyamatos, kérlelhetetlen jelzésével újjáéleszti e félholt vidékeket: „A víz sebe maradt a város”, ismétli egyre a kötet egyik kiemelkedő opusa, a Körintenzív.

Ahogy a magyarországi vidékek is mindenfajta szentimentalizmus, tájleíró romantika, piros-fehér-zöld pántlikás gügyögés nélkül, a maguk nyers, természetes csúf szépségében, természetellenes szép csúfságában (és a variációk sora még folytatható) jelennek meg, úgy az India-élmény is minden cukormáz, de ami még fontosabb, sablon nélkül realizálódik a szövegekben. A versek Indiája nem egzotikum, nem (feltétlenül) menekvés a sivárságában és kopárságában valahogy – persze lehet, hogy csak Lanczkor költészetének ereje által – mégis szép hazai környezet elől. Lanczkor első látásra a kézenfekvően egyértelmű, másodjára belegondolva azonban az utazásélményeket feldolgozó versirodalomtól meglehetősen szokatlan-váratlan húzással nem feszíti egymásnak az itthont és az odaátot. S ezzel az elegáns, finom kikerüléssel meg is menekül az utaz(tat)ó költészet két lehetséges nagy közhelyzsákutcájától: a „lám,mindenhol jó, de a legjobb otthon”, illetve a „hiába,mégiscsak élhetetlen ez a vidék, ahonnan elvágyódom” sablonos végkövetkeztetéseitől.

Ha szerkezeti középen nyitjuk ki a könyvet (a kötet cezúrájánál), nyolc fotót is találunk benne, a szerző és Varga Farkas munkáit. A képek nem szépek. Igaz, nem is rondák, fotótechnikájuk pedig – már amennyire megítélhetem – egyenesen kiváló. Képnek, a szó klasszikus értelmében mégsem igazán képek. Ebbe persze belejátszik sok minden, a fekete-fehér kivitelezés, a matt papír, a halvány, kétes kontúrok, a fotókat döntően befolyásoló fény- (vagy ha onnan nézzük, éppen hogy sötét) viszonyok. Egyezzünk ki tehát abban, hogy miként a meglehetősen sivár, életszagúan sivár bazaltvilág (és emiatt remek a versek és képek együtt szerepeltetése) úgy a szöveg és a fotók esetében is a láttatás az, ami újra és újra föléjük csalja kósza tekintetünket. Az a mód, ahogyan Varga és Lanczkor megörökít, és az a menynyiség, ritkásság, szűkszavúság és a versekben még fokozottabban, szinte mindenhol tettenérhető töredékesség csak ahhoz nyújt elégséges támpontot, hogy belegondoljunk, milyen is lehet ott az élet, ahol: „A szegélyléc mögül szivárgó gőz árnyéka a meszelt falon, / akár egy démon térdnyoma a homokban az Úr előtt.”

E belegondolás krónikája ez a könyv.