Kitartott zárókép: a Kézimunka című dráma előadása

Kurucz Árpád

A Deákról indulok, első átszállás. A metrókocsi közepén van még szabad állóhely. Ugyanott, csak másik ajtón száll be egy roskatag, nehéz mozgású cigányasszony, aki valószínűsíthető gyermekét használja bot gyanánt. A lány arca kifejezéstelen, hajában kopott melírcsíkok. Az öregasszony egymás után szólítja meg az utazóközönséget, műanyag poharat ráz, fordul ide, fordul oda, először azt hiszem, stand upot ad elő, mert többen felnevetnek, mikor az asszonyra néznek –már aki, ugye, mert a többség zavartan félrenéz. Ilyen se volt még, gondolom, hogy koldus stand upot ad apróért cserébe. Minden sokadik próbálkozása eredménnyel jár, ahány dobás, annyiféle arckifejezés. Jó poén, egy ötvenes, gyenge: egy tízes.

Pedig csak azt mondja, segítsen, éhesek vagyunk. Nekem legalábbis ezt mondja, és hát ez elég rossz poén. A háromnapos Jelinek-folyam utolsó állomására igyekszem a Trafóba, ahonnan már nincs átszállás. A Jelinekkel a rasszizmus ellen címet viselő, a műfaji besorolást nehezen engedő rendezvénysorozat kereteit a Nobel-díjas osztrák írónő Magyarországon eddig nem, vagy alig bemutatott darabjai adják, de a resztlinek tűnő programpontok legalább olyan fontosak.Csak a formanyelvmás.Hétfőn este a magyarul is olvasható (igaz: alig) Sportdarab egyik bécsi előadását vetítették felvételről, kedd este Fischer Eszter tartott előadást Nincs többé kedélyes zsidózás címmel, ezután Polgár Csaba rendezésében a HoppArt adta elő a szerző Rohonc/Rechnitz című művét felolvasószínházilag – ez utóbbit tavaly a Kammerspiele már megmutatta Budapestnek. A Margaret von Batthyány kastélyában rendezett, tömeges zsidóölésbe fúló vadászünnepséget a néző elé táró darab. Konkrét szüzséje alig van a Rohonc/Rechnitznek, inkább a kérdés kemény, amit érint, érintget a maga jelineki módján. Hogy lesz az állatot ölő emberből embert gyilkolászó ember. Elég könynyen, egyébként. Na, ez a nagyon kemény – a keménység, a kínosság pedig olyan fenomén, amelyet a disztingvált Európában (is) félrenézéssel illik honorálni, figyelmen kívül hagyással, a radikálisabbak egyenesen támadással reagálnak, nemzetgyalázást emlegetnek, hálátlanságot, paranoid elmebajt, saját fészekbe piszkítást. És kiközösítést sürgetnek.

Na de vissza: a háromnapos Szembenézés utolsó estéjén Feuer Yvett vezetésével drámapedagógiai bemutatót láthatott, aki a Tűzoltó utcába ment. Honnan a gyűlölet? – szólt a kérdés, már a romák nem romák közötti. Feuer majdnem egy éve dolgozik a hétesi roma telep lakóival, gyerekekkel, felnőttekel, s a PanoDráma kérte fel, hogy tíznapos műhelymunka keretében dolgozza fel a cigánygyűlölet témáját helyi és budapesti fiatalok segítségével.

És a kitartott zárókép, a Kézimunka. Az 1996-ban az év drámájává választott „Stecken, Stab und Stangl” a sillabusz szerint Elfriede Jelinek első olyan műve, amely konkrét jelenkori eseményre rezonál: 1995-ben egy burgenlandi helységben négy romát ölt meg egy csőbombás támadás során egy rasszista merénylő. Az író nem is a gyilkosság tényével, inkább a négy életet követelő agyrémnek Ausztriára gyakorolt hatásával foglalkozik a szövegben, amelyet színdarabnak nevezni minimum túlzás. Pejó Róbert rendező persze szereplőkre osztotta a folyamot, a szerdai műhelybemutatón a színészek, Csákányi Eszter, Kaszás Ágnes, Scherer Péter, Szalay Marianna és Tompa Ádám becsülettel veszik is az akadályt. Csakhogy ez a másfél órás trip inkább egy remekül megírt (és Halasi Zoltán jóvoltából remekül fordított) költői pamfl et, lírai érzékenységű publicisztika a színpadon –megannyi ismerős elemmel. Az osztrák közvéleményt ítéli el Jelinek, de közben univerzális toposzokat használ a romagyilkosságok következményeinek felderítéséhez. A mindenből szenzációt csináló sajtó parabolájával, a sportfetisizmussal, a délutáni kibeszélőshow-k szégyentelenségének és embertelenségének metaforájával, a gyalázatnak parírozó vagy épp álfelháborodó publicista napraforgó-politikájának bemutatásával, az „osztrák kisember” meddő pszeudo-szörnyülködésének elénk tárásával, a kifordult értékítéletek aránytalanságaival dolgozik. És a hatás nem marad el. Na pláne, hogy mindannyian tudjuk: a darab szólhatna akár Magyarországról is. Ide kívánkozna még egy sőt.

Jelineket nem veszi be Ausztria amúgy emésztőképes gyomra. Jelinek olyan Ausztriának, mint az öntudatos járókelő a bunkó kutyásnak, mikor az az orra alá dörgöli a saját kutyája piszkát. Szembenézésre ösztökélni – ezt teszi Jelinek az ő radikális és kellemetlen, gyakran elviselhetetlen szövegeivel, lényével.

Errefelé is rendkívül sok a kutyapiszok. És minél intenzívebben próbáljuk kapargatni a szégyenfoltokat, hogy eltűnjenek végre, annál hamarabb serken a vér, annál mélyebb lesz a seb. És annál automatikusabb a félrenéző reflex: „semmi közöm hozzá, nem az én dolgom. Majd pont én fogok egy rossz poénért egy ötvenest adni, mi?”