De az emlékhely így is kínált elég látványosságot, este 7-től egészen éjfélig. A felújított ’48-as kiállításon például ismét működött az a világító terepasztal, amely felvillanó piros és zöld lámpácskaseregekkel játszatja el újra és újra a pákozdi csatát, hogy azt még a gyerekek is megérthessék. Bár a gyerekek kevésbé akarták megérteni, ők inkább az emeletre szökdöstek, ahol a sorkatonaság történetét bemutató kiállításon magukra ölthettek egy 23 kilós golyóálló mellényt, hozzá egy gázálarcot tábornoki tányérsapkával. Az apukák pedig régi ismerősként üdvözölhették a vitrinekben a „kanálgépet”, a centit és a stokit.

Közben félóránként felhangzott a parkban a tábori kürtszó, további látnivalók megnézésre csábítva. Az igényesen megújult katonai emlékhelyen „mesélő” kopjafák beszélnek az aradi 13-ról, emlékkő Trianonról, szobor az első világháború katonáiról. Az újonnan épült, alpesi jellegű látogatóközpontban Afganisztánt járt katonák tartottak élménybeszámolót, ki lehetett próbálni a fénypuskát és a szimulátoros repülést, és amikor már besötétedett, az érdeklődők harmincnegyven fős kis csapata megindult a hegytető felé, hogy az éjjellátó készülékkel nézhessen körbe a tájon.

Azt is megtudtuk, hogy a bunker kiépítésekor betondarabokat találtak, s először abban reménykedtek, hogy egy igazi világháborús harcállásra bukkantak. Ám aztán rájöttek, hogy csak 1951-ben, a pákozdi emlékoszlop állításakor itt kialakított protokollvécé alapjait találták meg.

Úgy éreztük, a pákozdi katonai múzeuméj minden tekintetben élmény volt, de mivel a szúnyogok hada erős offenzívában volt, nem vártuk meg, míg a kürtös takarodót fúj, éjfél előtt viszszavonultunk.