Móricz Zsigmond egy somogyi termelőszövetkezetben. 1978. Diópác, papír, 4×50 cm

Egészen addig, míg az usankákon fel nem fedeztem azt a stilizáló és mégis oly anyagszerű pontozást, az egész képen pedig a fotószerűség megőrzésének-meghaladásának azt az enigmatikus erejét, amely a kiváló grafikust mindenkitől megkülönböztette.

A rézkarc egy példánya most ott van a Nagymező utcában. Mellette egy másik, a Szamuely Tibor útban Leninhez című – nyilván pályázatra vagy megbízásra készültek, a hetvenes évek elején. Mindenesetre a repülőtér füvének röntgenes testetlensége, egy katonaló sörényének köteges megfoghatatlansága, a történelmi figurák plasztikus irracionalitása az „ábrázolom, részletezem, de mégis a valószerűtlenségbe lebeg” Kovács Tamás-i kettősségét mutatja. Azt az alig megfejthető, időnként egyáltalán nem megfejthető költészetet és drámát, amelyet a szemközti Ősök az ördögszarvú szörnyeivel, örvénylő barlangnyílásával, ámde megejtően ártatlan ifjújával már teljes pompájában mutat.

Az 1942-ben született és igazságtalanul korán, kilencvenkilencben meghalt Kovács Tamás különleges életművének két titka leírható. Az egyik az az aprólékos, alázatos, megszállottan míves rajztechnika, amely oly sokakat elégített már ki iparosmesterember-szinten, és amelynek Kovács lapjain nélkülözhetetlen spirituális funkciója van. Egyébként és alapjában valóban kézműves alaposság. A szó szoros értelmében megszámlálhatatlan pontokból kerekedik ki egy-egy ló farának domborulata, lombok, aljnövényzetek csipkeerdeje, egy tizenkilencedik századi úr kabáthajtókája. Bravúrosan és sokértékűen. Mert a sűrű pontozástól, amely súlyt és plaszticitást teremt, a ritkás, csak a körvonalakat jelző, s ezáltal légiessé tett motívumig végtelen a lehetőség a művész kezében. Így érzékelhető egy Móricz-dokumentumfotón a báránybőr meg az asztrahánkucsma különbsége, s ez váltakozik az egyik főművön, a Majomkirály-sorozaton is.

Kovács másik, nyilvánvaló titka a szinte követhetetlen, de követésre késztető fantáziája volt. Ez az alkotó szuverenitás már az olyan kötött témákban is tetten érhető, mint a Kovács szerint rokokó lebegésű, de olykor romantikusan lángoló A Mester és Margarita, és határtalanná válik, ha a művész magának ad feladatokat. Sosem fogjuk egészen megtudni, ki a fedetlen keblű, merengő leány, aki egy leginkább halfejű szarvas állaton ül, amelyet viszont egy talán frígiai, talán bohócsipkás, szakállas férfi vezet (Gázló), s hogy kit tiszteljünk abban a szalonkabátos, díszzsebkendős férfiúban, aki egy fa tövében kígyóból lett gyermeklánnyal és kakasfejű víziállattal közösködik (Gyűlés).

Az utóbbi csak annyiban lepleződik le a szomszédos, Út című művön, hogy megpihenve kapcát cserél, és kilátszanak a patái az elegánsan csíkozott pantallóból. A Gázló hátterében légiesen finom szomorúfűz-zuhatagok, emitt aprólékosan kidolgozott, csúszómászóra emlékeztető kopár ágak, máshol gyanúsan emberarcú állatok – Kovács ambivalenciákat ambivalenciákkal ábrázol. Ennyi bizonyos: kiteljesedett, érett életművében csupa kétséget hagyó figurát alkotott meg folyvást kétségeket keltő rajzmodorban. Ha nem mindent, ennyit megfejthetünk. A pontozásos, aggályosnak ható technika és a folyvást aggályt keltő szereplők és történések egymást erősítik mesteri teljességgel.

Modern romantika – a címet kölcsönöztem Szemethy Imrétől, a kortárs grafikusbaráttól, aki megpróbálta írásba tömöríteni az életmű lényegét. Valóban romantika, és valóban modern. Romantikáját a dámák, urak, kalapok, a tizenkilencedik század és a rokokó nemcsak megidézése, mély, költői átélése is adja, modernségét pedig az a különös határozottság, alkotó távolságtartás, amely férfiasabb a nosztalgiánál, tapintatosabb az iróniánál, azonosulóbb az utókori gőgnél.

S ha már Szemethy: Kovács Tamás életműve az egyik nagy alkotása annak a korszaknak, amelyet a negyvenes években született grafikusok, a Szemethy, Szabados, Banga, az egykori Somogyi Győző nemzedéke huszon-harminc évesen a magyar művészettörténetben megteremtett.