Fotó: Teknős Miklós

Több ezer – a szervezők szerint háromezer – szimpatizáns vett részt a Magyar Demokratikus Charta péntek délutáni fórumán, a budapesti Körcsarnokban. A rendezvényen Vitányi Iván szociológus és Bauer Tamás közgazdász, a 2008-as, szélsőségesek általmegzavartmelegfelvonulás után, a radikalizmussal szembeni összefogás jegyében létrejött charta szóvivői, illetve a mozgalmat életre hívó Gyurcsány Ferenc, volt miniszterelnök szólalt fel. A közönség állva tapsolt, amikor Gyurcsány belépett a csarnokba, azt skandálva: „Húzzunk bele!”. A rendezvényen megjelent több szocialista, illetve SZDSZ-es politikus, illetve számos ismert közéleti személyiség. Az MSZP elnökségét hivatalosan Juhász Ferenc elnökségi tag képviselte.

Vitányi: Itt az idő

Beszédét Vitányi Iván azzal kezdte, hogy Orbán Viktornak csak annyiban van igaza: itt az idő, döntő pillanathoz érkeztünk. Húsz éve volt a rendszerváltás, de nem jutottunk a végére. Nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket – „az a kérdés, válasszatok, merre tovább; a válasz bonyolultabb mint Petőfi idejében”.

„El kell menni”

Bauer Tamás, az SZDSZ egyik alapítója egy húszéves kampányszlogennel kezdte felszólalását: „Aki otthon marad, a múltra szavaz”. Húsz év elteltével van olyan párt, amely a csendőrséget akarja visszahozni, revíziós ábrándokkal szédíti a közönséget. Ma a nyolcvan évvel ezelőtti állapotra szavaz, aki otthon marad – mondta Bauer, aki szerint „mindnyájunknak el kell menni, és demokratikus pártra kell szavazni”.

Cifra mondatok

A Magyar Demokratikus Charta 2008 szeptemberében, a harmadik magyar köztársaság legnemesebb értékeinek jegyében, a progresszív nemzeti hagyományok tiszteletén, a nyugati polgárosodás igenlésén alapulva jött létre – kezdte beszédét Gyurcsány Ferenc. Ezután közölte, hogy szereti Magyarországot, büszke sikereire, bár időnként letaglózza oktalan önbizalomhiánya. Majd megvallotta, hogy a magánéletében és a közügyekben is sokszor szenvedélyes, ez azonban erőt ad, a hitét megsokszorozza. „Tudok cifra mondatokat is mondani, ezek a szenvedés, szeretet túlzásai. Leghíresebb túlzásaim egyikét-másikát talán már mindenki ismeri az országban. Vannak, akiket lelkesít, elborzaszt, mások politikai furkósbotnak használják”. Ezzel együtt, Gyurcsány büszke a „cifraság mögött lévő igazság erejére, őszinteségére”, mi több, azt kívánta közönségének, hogy ők is legyenek rá büszkék, „adjon erőt saját küzdelmeikhez”.

Gyurcsány a harmadik köztársaság – elsősorban az elmúlt nyolc év – történetét összefoglalva azzal indított, hogy az utóbbi két évtized legellentmondásosabb időszakát éljük; összekuszálódtak a dolgok.

Hogyan jutottunk ide? Gyurcsány szerint a 2002 óta hivatalban lévő kormányokat egyetlen komoly törekvés fogta át: „az lebegett a szemük előtt, hogy Magyarországon utat nyisson a nyugati polgárosodásnak, mert azon az úton kívánunk menni, amely utat javasolták legnemesebb hazafi aink az elmúlt kétszáz évben”. Ezen az úton nincs helye a tétovaságnak, az országra oly jellemző „kicsit hal, kicsit hús, lehet eső, lehet hó” bátortalanságnak. Magyarország hánykolódó kompját végleg a nyugat partjainál kell kikötni – erről szóltak a volt miniszterelnök szerint mindhárom kormány (a Medgyessy-, a Gyurcsány-, illetve a Bajnai-kabinet) erőfeszítései.

Gyurcsány kitért a Medgyessykormány száznapos programjára, amit „szociális igazságtételnek” nevezett, és amely egy évtizedes szociális álmot látszott megvalósítani. Az álom azonban „keserű ébredést tartogatott”, 2006-ban világossá vált ugyanis, hogy az álom nem finanszírozható, a szociális igazságtétel árát a gazdaság nem bírja kifizetni.

A „felemelkedés egyetlen esélyét metsző realitások szakították félbe”, hiszen a 2001 óta elköltött összesen 1500 milliárd forint fedezetét hitelek biztosították. Gyurcsány a felelősség kérdésére áttérve, egyszerűnek nevezte a képletet: a Medgyessy-kabinet idején a felét költötték el ennek az összegnek, Orbánék nagyjából a harmadát, a Gyurcsány-kormány pedig a hatodát.

Csakhogy a matematika szabályai nem érvényesülnek a politikában – folytatta Gyurcsány, itt „aki egyszer sokat ad, majd visszavesz, az a végén kevesebbet adott, mintha egyenletesen adott volna kevesebbet”. Gyurcsány ezután a jobboldal által hangoztatott vádakra tért át, és – a Fidesz 2006-os „hazug” szlogenjére utalva – kijelentette: jobban élünk, mint nyolc éve.

A szocialista-liberális kormányok reformpolitikájára áttérve a volt kormányfő azt mondta: „nehéz otthagyni az alattvalói lét látszólagos melegségét, kezünkbe venni a sorsunkat”. És bár bátorították az országot, az ország egy része megijedt ettől. A reformok kudarcát pedig a következőképpen indokolta, nem azért nem mentek messzebb, mert nem akartak, hanem mert elgáncsolták, „mert voltak kishitűek, mert a reform olyan politikai háborúskodás közepén találta magát, amiből sikerrel nem lehetett kijönni”. Gyurcsány elismerte: hibázott, rosszul mérte fel az erőiket, türelmetlen volt, azt hitte, az igazuk, az akaratuk mindent le fog győzni.

A vizitdíj, a kórházi napidíj eltörléséről tartott népszavazás döntő csapást mért a reformpolitikára, a válság pedig megpecsételte a sorsát. A miniszterelnöki tisztségéről történt lemondásával kikényszerített kormányfőváltás, az új (Bajnai-féle) kormányprogram azonban megteremtette a további válságkezelés feltételeit. Nem voltak illúzióik, tette hozzá, hogy a választók boldogan tódulnak majd az urnákhoz, hogy a válságkezelőket támogassák, azt viszont nem gondolták volna, hogy milyen brutális politikai háborút zúdít az országra a Fidesz. „Ez nem természetes, nem demokratikus vetélkedés, hanem nyílt uszító politikai háborúskodás”. Gyurcsány sérelmezte, hogy ebben a nehéz helyzetben Orbán Viktor, ahelyett, hogy országa népét buzdítaná, azt sulykolja, hogy az ország nem ér semmit. „Ne higgyék el!”, mondta.

Gyurcsány a Jobbik szavazóihoz is szólt; „nem láttam még olyan vitát, amit a düh, agresszió, fenyegetés megoldott volna, csak olyat, ami mindezeket elmélyítette, amelyek tragédiához vezettek”, mondta, újabb figyelmeztetést küldve a közvéleménynek: „nem ismerek olyan sikeres országot, amely a mérsékelt demokrácia keretein kívül fel tudta volna emelni önmagát”. Párhuzamot vont a Fidesz és a Jobbik között, mondván, „két párt, de egy pártrendszer, egy gondolat; a múlt közössége mellett a jelen aggasztó közelsége” köti őket össze. A két pártban közös, hogy előrébb valónak tartják az antidemokratikus rendet a demokratikus szabadságnál; az államot az egyénnél, az antidemokratikus erőt a demokratikus párbeszédnél.

Orbán szélsőségessége

A Jobbik szélsőségességéhez képest persze a Fidesz akár demokratikusnak is tűnhet, mondta, de a demokrata közösség számára a Fidesz „a szélsőségesség egyik formája”. A demokratikus közép nem mértani fogalom, Orbán attól nem válik demokratává, hogy létezik a Fidesznél is szélsőségesebb erő Magyarországon. Hozzátette, hogy nem a Fidesz szavazóit, hanem a politikáját tartja szélsőségesnek. Azt viszont nagyon: a Magyar Gárda, szerinte, céljaiban kifejezi mindazt, amit Orbán gondol a világról. Gyurcsány végezetül az elbizonytalanodott baloldali szavazókhoz is szólt, azt kérve tőlük, ne szégyelljék, hogy az MSZP-t támogatták, az összes kétkedésük mellett mondják azt, hogy hisznek a magyar progresszió erejében, és hogy nem a többséget keresik, hanem az igazukat – „az igazság pedig ma mégis a mi oldalunkon áll”.

A választás után minden esély megvan rá, hogy három párt jusson be az Országgyűlésbe – ez esetben Gyurcsány Ferenc szerint a demokratáknak egyetlen képviselőjük marad, az MSZP, „a parlamentáris demokrácia, a harmadik köztársaság utolsó igazi védője”. Végezetül azt kérte a bizonytalankodóktól, csüggedőktől, hogy támogassák a Mesterházy Attila vezette MSZP-listát.