Anyaotthonban

Reviczky Zsolt

„Rekorderek lettünk a harminchatodik kemoterápiás kezeléssel, de mi nem ilyen dicsőségre vágytunk. A férjem állapota lassan, de romlik. Nagyon nehezen tud beszélni (a beszédközpontjában van a daganat, teljesen nem tudták kioperálni), nekem pedig nagyon nehéz volt megélni, hogy két olyan emberrel vagyok együtt, ahol az egyik már nem tud, a másik pedig még nem tud beszélni. 24 órás szolgálatban vagyok. Az agyamat nem tudom kikapcsolni, folyamatosan azon gondolkozom, hogy milyen kezelést lehetne még kiharcolni a férjemnek, illetve –ezzel párhuzamosan – hogyan kell például szélforgót készíteni a kisfiamnak.”

„Felkerestem egy közvetítőcéget, és fél év múlva nyelvismeretileg már készen álltam. Lelkileg azonban semmiképp. A legnehezebb a repülőtéren volt, mikor búcsúzkodtunk. Akkor értettem meg igazán, hogy el kell mennem. Hogy belevágtam, és nincs visszaút. Körbecsókoltam Ferit és a gyerekeket, és megígértem, hogy visszajövök hozzájuk. Csak azt nem tudtam, hogy mikor és hogyan, meg miből, ha hazaküldöm az összes keresett pénzemet a törlesztőre. Három éve vagyok kint. Igyekszem haza. Még nem volt alkalom arra, hogy elmondjam, mennyire sajnálom, hogy nem lehetek veletek. Ha jól számolom a törlesztőt, még legalább 8 évem van idekint.”

„Egy reggel összepakoltam és elindultam a város felé. Könynyen tettem, a holmim egy táskában elfért, bérletem volt a buszra. Gondoltam, mi kell még? Persze kell más is, valahol lakni is kell, de dolgozó nő voltam és már addigra egy albérlet boldog tulajdonosa. És micsoda albérlet! Pazar berendezés: egy ágy, egy szekrény, egy asztal, egy szék. Fűtés? Hát az nem volt. Kérdezhetitek, miért indultam neki a városnak? Talán életemben ez volt a legkönnyebb döntés. Menekültem az apámtól. Gondolom, értitek. Nem szívesen beszélek róla. Az én gyerekkoromnak 9 évesen lett vége. (...) Amitől a legjobban féltem, az bekövetkezett. Férjem is úgy látta, hogy én már öreg vagyok, a lányunk fiatalabb. De a saját esetemből tanulva sokkal jobban figyeltem, hogy mi történik a családban. Így, közel az ötvenhez egyedül maradtam a két kisebb gyerekemmel.”

„Elhatároztam, hogy oké, akkor most már lehetek lassan újfent sikeres ember is, nem csak az a fajta háztartási kellék, akinek nyolc keze van, és egyikkel enni ad, másikkal sütit süt, harmadikkal rendet rak, negyedikkel tereget, ötödikkel orrot töröl, hatodikkal mosolyogva szedi ki a gyereket a mosogatóból, hetedikkel sminkel, a nyolcadikkal pedig még férjet is ölel. Megkezdődött a több síkon zajló Canossa-járás. Állást kerestem. Minden létező helyet megpályáztam, bár minden kutatóakció során fájdalmasan nyilallt belém, hogy nem vagyok piacképes. Ha nagyritkán eljutottam az állásinterjúig, ott szembesültem azzal, hogy az emberek többsége azt gondolja rólam, hogy minimum nem vagyok normális. Vagy ha normális vagyok, akkor nem eléggé terhelhető.”

Íme, néhány nő sorsa abból a százharmincból, akik úgy gondolták, hogy – bár nem írók, nem közéleti emberek – megosztják a nyilvánossággal életük történetét. Az apropót egy pályázat adta, melyet Terézanyuságom története címmel hirdettek. Kettős célt szolgált: az úgynevezett női témák kibeszélése mellett az olvasást, sőt az írást szerették volna népszerűsíteni vele. – Közös a beérkezett írásokban, hogy szinte kivétel nélkül tabutémákat vetnek fel: a társkeresés problémáit, a gyerekvállalás örömeit és terheit, anyaként a munkaerőpiacra való visszatérés küzdelmét és néha kilátástalanságát, az újrakezdést válás után, bántalmazott, megerőszakolt gyerekek és nők történeteit, gyereküket egyedül nevelő anyák nehézségeit – sorolja Rácz Zsuzsa, a Terézanyukönyvek szerzője, a pályázat ötletgazdája. Hozzáteszi: sok mellbevágó történet érkezett a „mai magyar valóságról”.

A segítőszakmában is dolgozó Rácz Zsuzsa úgy véli, hogy bármilyen elkeserítő is néhány sors, a kibeszélés komoly segítséget jelenthet. – Ismerem ezen történetek klinikai hátterét, tudom, hogy mekkora lépés kimondani egy adott esetben évtizedekig hordozott szégyent – mondja. Szerinte a nők ki vannak éhezve az elismerésre, a visszajelzésre, hogy tudassák velük: jól oldják meg a hétköznapokat, egyensúlyoznak a sokféle kötelességük között.

Hangsúlyozza: a történetekben felmerülő problémák egy része nem megoldhatatlan, vannak társadalmak, ahol ezekkel már nem kell (vagy nem ilyen mértékben kell) megküzdeniük a nőknek. Ilyen például a munka és a család összeegyeztetése: Magyarországon nemcsak a férfiak, de a nők nagy része is úgy gondolja, hogy a házimunka elsősorban az ő feladatuk. Csakhogy egy főállás és a gyerek nevelése mellett ez nemigen működik. – A mai harmincasok szeretnék másképp csinálni, csak nem tudják, hogy hogyan – magyarázza az író. Aztán ott van az anyaság kérdése. „Szentségnek tartjuk, de az anyák mégsem örvendenek túl nagy megbecsülésnek. Az állásinterjúkon titkolni kell, ha valaki gyereket szeretne. Aztán ha megszülettek a gyerekek, a társadalom azt sugallja, hogy a nők már mást ne nagyon akarjanak az életükkel.” Rácz Zsuzsa szerint az is sokat segítene, ha az önismeret, a családi élet, az emberi kapcsolatok problémái végre bekerülnének a tananyagba.

Kapcsolódó cikkek: Fiatal nő a McDonald’s élén | A férfiak már pályakezdőként is nyolc százalékkal többet kapnak | A látszat csal: továbbra sincs nemi egyenjogúság | Bajnai csomagja többet árt, mint használ | Nőnapi demonstráció Budapesten