– Pár szóban elmondaná a lényeget? – kérdeztem, mert nem szerettem volna, ha fölösleges köröket futunk.

– Nem telefontéma – vágta rá.

– Rendben van, hová menjek, hol lakik?

Az ismeretlen erre fölnevetett.

– Maga amatőr – heherészett. – Csak nem gondolja, hogy elárulom, hol lakom?

Ha nem, hát nem, vontam meg a vállamat, úgyhogy bevett szokásom szerint fölajánlottam neki egy semleges helyszínt, egy belvárosi éttermet, s kölcsönösen elmagyaráztuk egymásnak, hogyan fogjuk megismerni a másikat. Az emberem meglehetős pontosan érkezett. – Életbevágóan fontos dologról van szó, ami nagyon sok embert érint Magyarországon – huppant le mellém.

– Értem – nyugtáztam önkéntelenül, mire összerezzent, s azt kérdezte:

– Mit ért?

– Hát, ööö... – nyögtem –, ezt csak úgy mondtam. Tudja, olyan társalgásbeli kifejezés gyanánt.

Ekkor összehúzta a szemét, s végigmért:

– Nyomozgatott utánam?

– Dehogy – nevettem föl –, hiszen azt sem tudom, hogy kicsoda és mit akar.

Erre megnyugodott, még közelebb hajolt, s kibökte:

– A mézről van szó. Nagy bajok vannak a magyar mézzel!

Majd jelentőségteljesen, de némán méregetett.

– Aha, tehát baj van a mézzel – bólintottam további információmorzsákra éhesen, mire megint végigmért, s azt kérdezte:

– Honnét tudja?

– Mit?

– Hogy baj van a mézzel.

– De hiszen ön mondta.

– De ön megerősítette! Hallott valamit?

Kezdtem elveszíteni a türelmemet, de azért viszonylag higgadtan azt válaszoltam:

– Én csak jeleztem, hogy figyelek önre. Nyugtáztam, hogy mit mond, érti?

Erre rápislantott az asztalon heverő mobilomra.

– Aha, tehát nyugtázta –suttogta. – Ezzel azt akarja mondani, hogy fölveszi a beszélgetésünket a telefonjával?

– Dehogy veszem – ráztam meg a fejem. – Egyébként is csak a nagy semmit rögzíteném.

– Méghogy a nagy semmit? – csattant föl. – Ön szerint az semmi, hogy Magyarországon hamisítják a mézet, s ennek sokezernyi család esik áldozatául?

Igyekeztem türelmesen elmagyarázni:

– Ha önnek információi vannak nagy tételben történt mézhamisításról, az engem roppant érdekel, ez valóban téma. De ahhoz, hogy meg tudjam írni, előbb információkat kell szereznem.

– Na végre, hogy megértette! – kiáltott föl boldogan.

– Tehát?

– Mit tehát? – néztem rá.

– Mi az első lépés? – érdeklődött izgatottan. – Hogyan próbál információt szerezni egy igazi újságíró?

– Először is úgy, hogy most önnel beszélgetek.

– Velem? – hűlt el. – De hiszen én nem hamisítok mézet!

– De ön mondta, hogy vannak információi, nem? Ön az első számú forrás.

Erre megvetően végigmért, s kijelentette:

– És még ön nevezi magát újságírónak. Azt akarja, hogy én dolgozzak maga helyett? Én vigyem a vásárra a bőrömet?

– De hát akkor miért akart velem találkozni? – kérdeztem, mire sejtelmesen bólogatott:

– Hát ez az... Azt hiszi, hogy elsőre kiteregetek mindent? Honnét tudjam, hogy ön nem a titkosszolgálattól van?

Ekkor közöltem, hogy végeztünk. De nem lepődött meg.

– Tudtam, hogy úgysem meri megírni ezt a bomba sztorit – legyintett gúnyosan.

– Biztosan magát is lefizette a mézlobbi!

– Hát persze – dünnyögtem, mire rám nézett, s azt kérdezte elkerekedett szemmel:

– Te jó Isten! Még el is ismeri?!