A tobai kaldera képe a helyét részben elfoglaló tóval

Szakértők szerint az utóbbi kétmillió évben bolygónkon nem történt akkora kitörés, mint a Tobáé. Számítások szerint 2500-2800 köbkilométernyi magma repült a levegőbe, legalább ötezerszer annyi, mint a St. Helens elhíresült 1980-as robbanásos kitörése során, a helyén pedig egy 100 x 30 km-es kaldera keletkezett, amit ma kis részben tó tölt ki.

A Toba nevezetes kitörése természetesen nem csak a mai indonéz szigetvilágban éreztette hatását. Túl azon, hogy jóformán egész Dél-Ázsiát legalább 15 cm-es hamuréteggel borította be, globális kihatásai is igen erősek lehettek. A legkatasztrofálisabb forgatókönyv szerint annyi aeroszol került a légkörbe, hogy legalább egy évtizedig tartó vulkanikus telet idézett elő, mi több, erősen hozzájárult az utolsó eljegesedési időszak gyorsabb kifejlődéséhez. A globális hőmérséklet akár 10 fokkal is csökkenhetett, és évtizedekbe telt, mire a Föld magához tért. Ez utóbbi bizonyos régiókban aligha kétséges, ám hogy milyen erősek voltak a szupervulkáni kitörés globális hatásai, arról erősen megoszlanak a vélemények. A legújabb kutatások mindenesetre nem számolnak olyan mértékű globális hatásokkal, mint az említettek.

A kérdés azért is izgalmas, mert az emberiség előtörténetének egyik nagyon fontos szakaszában történt, akkor, amikor a Neander-völgyiek és más hominidák széles körben elterjedtek Eurázsiában, és amikor a feltevések szerint a Homo sapiens kezdte elhagyni Afrikát, hogy végül az egész Földet meghódítsa. Sok antropológus szerint a kitörés környezeti hatásai következtében a modern ember szaporodóképes párjainak száma csupán néhány ezerre csökkent. Ezt nevezik üvegnyakhatásnak, ami azt jelenti, hogy a populáció genetikai változatossága beszűkül az egyedszám drasztikus csökkenése miatt.

A túlélő néhány ezer embernek gyorsan kellett alkalmazkodnia a megváltozott környezeti viszonyokhoz;meszszebb kellett vándorolniuk a korábbiaknál, hogy élelmet találjanak, és együtt kellett működniük a szomszédos populációkkal a túlélés érdekében. Ez egyben keveredést, genetikai változatosságot is hozhatott a korábban egymástól jórészt elszigetelten élt Homo sapiens-csoportok további életébe, és a környezeti változás egyes feltevések szerint hozzájárult ahhoz is, hogy idővel elhagyták Afrikát. Az elsők egyike, aki erősen kétségbe vonta a Toba-kitörés eltúlzottnak vélt katasztrofális jellegét, a Cambridge Egyetem kutatója, Hans Graf volt, még 17 évvel ezelőtt.

Számításai szerint a Toba kén-dioxid kibocsátása messze nem érte el a korábban becsült értékeket, nem alakulhatott ki annyi kénrészecske, mely túlzott mértékben verte volna vissza a napsugárzást. A globális hőmérséklet-csökkenést ezek alapján csupán 2,5 Celsius-fokra tette, ami legföljebb néhány évig, de semmiképp sem egy évtizedig tarthatott. Modellje szerint a hatások erősen regionális jellegűek voltak. Ezt látszanak alátámasztani az utóbbi években végzett indiai régészeti és geológiai kutatások is. Ellentétben a korábbi feltevéssel, miszerint a Toba kitörése után a lehűlés és a légkör nedvességtartalmának csökkenése miatt hirtelen rengeteg erdős terület tűnt el és nyomában erősen pusztított a talajerózió, az Oxford Egyetem kutatói a vonatkozó rétegekben nem találták a jelentős talajlehordódás nyomait. Továbbá, Északés Dél-Indiában (egyaránt kb. 2000 kilométerre a Tobától) megvizsgálták a szén különféle izotópjainak arányát a korabeli rétegekben és csupán csekély C–13-emelkedést mutattak ki. Ez elég egyértelműen jelzi, hogy nem történt nagyarányú erdőpusztulás.

Mindemellett a korabeli hominidáknak kétségkívül zord környezetben kellett boldogulniuk. A hamuhullás erősen beszennyezte az édesvizeket és tápláléknak is szűkében lehettek. Hogy egészségi állapotukra milyen hatással volt a kitörés, arról még közvetett bizonyítékok sincsenek, ugyanis nem találtak emberszerű lényektől származó csontmaradványokat a rétegekben.

Ennek fő oka, hogy a nedves trópusi környezet nem kedvezett a csontok fosszilizálódásának. Mind Észak-, mind Dél-Indiában találtak viszont olyan helyeket, ahol a kitörést követően emberek éltek, és a lelőhelyeken rengeteg kőszerszám került elő. Más kutatók ugyanakkor számottevő fejlődést vélnek felfedezni Kelet- és Dél-Afrika korabeli emberi népességének eszközkészítésében a kitörést követő időkre nézve, ami arra utalhat, hogy a környezeti nyomás alatt a korabeli emberek gyorsan és jól alkalmazkodtak a nehéz körülményekhez.

Ami az indiai leleteket illeti, nem tudják pontosan, hogy melyik emberi fajtól származnak. Az elfogadott teória szerint a Homo sapiens akkor még csak Afrikában élt és első csoportjai legkorábban 14 ezer, de valószínűbb, hogy 60 ezer évvel a kitörés után jelentek csak meg a szubkontinensen. E gondolatmenetet követve, ha az indiai emberfaj esetleg a Homo erectus valamelyik leszármazottja lehetett, e faj túlélése arra utal, hogy tőlük jóval távolabb, Afrikában a Homo sapiensre nem volt túl nagy hatással a katasztrófa, ilyenképpen az üvegnyakhatás is erősen kétséges.

Csakhogy újabb indiai régészeti leletek (kőszerszámok) arra utalnak, hogy a Homo sapiens esetleg már a Toba-erupció előtt néhány ezer évvel megjelent Indiában. Egyes kutatók ebből arra következtetnek, hogy kétlépcsős kivándorlás történt Afrikából; az első valamivel a Toba-esemény előtt, egy második pedig, mely a környezeti hatások miatt a fejlődésképtelenné vált elődöket teljesen kiszorította, bő tízezer évvel utána. Ennek igazolásához azonban még rengeteg kutatás szükséges, mindenesetre emberi csontmaradványok előkerülése sokat segíthetne a kérdés eldöntésében.

Kapcsolódó cikkek: Alagút a Nap és a Hold piramisa között | Antik afrikai korsók kerültek elő Aquincumban | Vitatják az Ötzi eltemetéséről szóló elméletet | 12 ezer éves buli - szenzációs lelet Izraelből | Miért ölték meg az apróságokat?