Fantasztikus lehetőség – kitágítja a határokat

Reuters – Jorge Silva

„Robert Langdonnak vége volt” – olvasta megdöbbenve minden Dan Brown-rajongó Az elveszett jelkép című regény közepe táján. A Harvard szimbólumkutatóját egy folyadékkal lassan megtelő ládába zárva éri a látszólagos halál a százharmadik fejezetben, hogy aztán a száztizenkettedikben újra élve jelenjek meg. „Belélegezhető folyadék – az új technológia annyira ellentmondott a hétköznapi tapasztalásnak, hogy kevesen hittek a létezésében” (Gabo Kiadó, Bori Erzsébet fordítása).

Rossz hírem van azoknak, akik a feszültség fokozását szolgáló puszta fantáziálást sejtve a regény gyenge pontjának vélték a professzor átmeneti kiiktatását. Az új technológia létezik. A Texas állambeli Houston orvosegyeteméről nemrég nyugdíjba vonult szív- és tüdősebész, Arnold Lande mára kivitelezhetővé tette az 1960-as évek óta vizsgált technikát. Azt kívánta elérni, hogy búvárként minél mélyebbre merülhessen a keszonbetegség veszélye nélkül. Ez a nagy mélységből való gyors felmerülés közben kialakuló, rendkívüli fájdalommal kísért súlyos állapot elkerülhető az oxigéntartalmú folyadék belégzésével.

A tüdő léghólyagocskáiban, az alveolusokban kicserélődnek a gázok a vér és az alveolusba jutott anyag – többnyire levegő – között. A vérből távozik a szén-dioxid, és helyette feltöltődik oxigénnel. Csakhogy abban az esetben, ha az alveolus folyadékkal telik meg, és az abban lévő oxigén kellően mobilis, a gázcsere ugyanúgy végbemegy, mint ha levegőt lélegeztünk volna be. A baj az, hogy az emberi szervezet aligha készült fel arra a feladatra, hogy megfelelő sebességgel tudjon a tüdő mélyére, majd onnan kijuttatni olyan mennyiségű folyadékot, amennyire szükség van a kellő oxigénadag felvételéhez és a mérgező szén-dioxid eltávolításához. Emiatt látszott a feladat sokáig megoldhatatlannak, és húzódott jó fél évszázadon át a megvalósítás.

Októberben, az alkalmazott biomechanika első nemzetközi konferenciáján, Velencében Lande bemutatta oxigénhordozó folyadékát, a perfluorkarbont. Az életadó nedűvel feltöltött búvársisakon kívül a felszerelés része a felsőtestet körbefogó acélmellény, amely – akár egy életre kelt középkori lovagi páncél – a folyadék tüdőbe csorgatásához, majd kipumpálásához szükséges tüdőmozgást erősíti. A készülék működéséhez szükséges energia, továbbá a kellő mennyiségű oxigén szállítása céljából egy propellerrel hajtott, torpedószerű segédjármű is merül a búvárral. Mivel azonban a folyadék csak az oxigén szervezetbe jutását teszi lehetővé, a szén-dioxid távozását nem, a felszereléshez egy mesterséges kopoltyú is tartozik – egy szűrő, amely a műtőkben használt szív-tüdő berendezéshez hasonlóan egy filteren folyatja át a vért (ami a combvénába kötött tűn keresztül érkezik hozzá) és megszabadítja a káros gáztól. A vér azután egy másik csövön keresztül viszszajut a szervezetbe.

Hogyan képes mindezt elviselni valaki? Igaz, egy sokat próbált mélytengeri búvárnak talán fel sem tűnik a lábába szúrt tű és a mellkasát összepréselő páncél, de mi a helyzet a köhögési reflexével, amely mindannyiunkat véd a folyadékok légcsőbe jutásától? A sebész-feltaláló szerint a reflex kiiktatása csupán gyakorlat kérdése, és a tréninget eleinte az élettani működést elnyomó gyógyszerrel is segíteni lehet. „Csak egyszer kell lemennie a folyadéknak, onnantól kezdve már nem lehet gond” – véli a módszer kitalálója. Hozzáteszi: lehet csövet dugni a légcsőbe, le egészen a tüdőig, ami tökéletesen kiiktatja a reflexet, csakhogy ez magában hordja a fertőzés veszélyét.

A folyadékbelégzést az 1970-es évek óta vizsgáló Thomas Shaffer (DuPont Gyermekkórház, Wilmington, USA) állatkísérletei alapján tökéletesen kivitelezhetőnek látja a módszert. Az ő munkacsoportja már sok emlősállatot küldött le igen nagy mélységekbe (akár 300 méterre) hasonló folyadékokkal feltöltött tüdővel, majd igen rövid idő alatt felhozták őket, ami egyenlő az azonnali halállal, ha a hagyományos búvártechnikát alkalmazzák. Így viszont nem történt semmi baj – állítja a tudós.

Meg nem erősített források szerint az Egyesült Államok haditengerészeténél már az 1980-as években kipróbálták a módszert. Néhány búvár bordatörést szenvedett az erőlködéstől, amikor mellkasi segédpáncél nélkül próbálta mozgatni légútjaiban a folyadékot, másoknak hányingerük támadt, és a gyomorból feljutott váladék a sisakjukban összekeveredett az oxigéntartalmú folyadékkal.

A hányadék belégzésének problémáját azóta egy szelep segítségével megoldották. Ha a további nehézségeken is sikerül úrrá lenni, a módszerrel várhatóan 1000 méterig lehet majd alámerülni (míg oxigénpalackkal csak kb. 300, atmoszferikus zárt búvárruhában 600 méterig). S bár a Mexikói-öbölben nemrég történt olajkatasztrófa 1500 méteres mélységben történt, azaz jóval túl a bevethetőség határán, hasonló mélytengeri katasztrófáknál ez a módszer óriási lehetőséget jelenthet környezetünk védelme szempontjából.