Gyurcsány Ferenc bemutatja a 100 lépés-program vázlatát

Szabó Barnabás

Ez lett az az év, amikor Gyurcsány Ferenc a baloldali és liberális tábort maradéktalanul maga mögé szervezte, s ez lett az az év, amikor Orbán Viktor korábban soha nem tapasztalt egyértelműséggel vált a jobboldali térfél megkérdőjelezhetetlen vezetőjévé. Megállás nélkül, szünet nélkül egymással vitatkoztak, még olyankor is, ha az egyik fél rendre távol maradt. Nem volt beszédük, gesztusuk, interjújuk, ki- és beszólásuk, hogy ne a Másikra utaltak volna, ne a Másiknak üzentek volna. S ha mégis lett volna ilyen pillanat, akkor meg a média tüstént egymásra vonatkozatta őket, összehasonlította és egymásról beszéltette őket.

Már a politikai szezon kezdetén is e dramaturgia szerint zajlott minden, a miniszterelnök február 14-én a parlamentben elmondja a maga évértékelő beszédét, majd két nap múlva Orbán Viktor a maga szokásos "vigadós" beszédében mindennek az ellenkezőjét. Gyurcsány a tavaszi hónapokat a száz lépésre tervezett kormányzati intézkedéssorozat minél szélesebb körű ismertetésével tölti, szinte reggeltől estig szuggerálja a hatékony, gyakorlatias/problémamegoldó kormányzás/kormányfő képét.

Orbán Viktor szintén az országot járja, ezrekkel és ezrekkel találkozik, s a nemzeti konzultációnak elnevezett mozgósítási hullám minden eseménye azt üzeni: másképpen kellene kormányozni. S legfőképpen: másoknak. Akkor minden hamar rendbe jönne. A vég nélküli vita tárgya a magyar gazdaság állapotának megítélése, az ország helyzetének előre- vagy hátrafelé haladása; de ebben az évben e kérdésekben egyre kevésbé lehetséges az elfogulatlan, politikai állásfoglalásokat nélkülöző véleményalkotás, mert a két táborra szakított közvéleményben előbb-utóbb vagy a feltétlen optimizmus válik kötelezővé (a Pannon Puma csodálata...), vagy pedig a haza vesztébe rohanása miatt kifejezett totális aggodalom.

Az év legerősebb szimbolikus eseménye az, amikor a nyár derekán Gyurcsány Ferenc hivatalába vitára hívja és készteti vendégét, Orbán Viktort. Már a külsőségek, a páratlan médiafigyelem, a mesterségesen felfokozott, izgalmas körítés mind a választási kampányok csúcspontját, a miniszterelnök-jelöltek vitájának szellemét idézik meg. Csak éppen a tartalom, az okoz csalódást. Mind a ketten a magukét fújják, mind a ketten a maguk közönségének akarnak tetszeni, s a végeredmény is szükségképpen e felemás helyzetet képezi le: mindkét tábor a saját vezérét láthatja győztesnek. Okkal. Csak az a vékonyka kisebbség, amely tényleg az ország, a magyar gazdaság valós állapotára lett volna kíváncsi: az lehetett igazán csalódott.

E találkozóra roppantul jellemző és érdekes körülmények közepette került sor. Egy hónappal előtte -június 7-én - a kormányzó koalíció úgyszólván kiheverhetetlen politikai presztízsveszteséget szenvedett, amikor képtelen volt parlamenti többségét a köztársasági elnök megválasztásakor érvényre juttatni, s így az ellenzék jelöltje lett az új államfő. Ennél látványosabb módon még szándékkal sem lehetett volna demonstrálni sem a liberálisok/szocialisták közötti, sem pedig a szocialistákon belüli törésvonalak erejét és mélységeit. E látványos kudarc után azonban pillanatokon belül megerősítették Gyurcsány Ferencet a pozíciójában azzal, hogy a négy nappal később megtartott rendkívüli szocialista pártkongresszus elsöprő fölénnyel őt választotta meg a választási bizottság élére, s így a következő áprilisig a kezébe adták a párt összes anyagi és személyi forrásával való gazdálkodás monopóliumát.

Amúgy a Két Vezér még abban is közös sorsot mondhatott magáénak, hogy a korábbi vagyonosodásuk - gyanakvásokra okot adó - hátterét vizsgáló parlamenti vizsgálóbizottságok is egyszerre kezdték meg munkájukat: június 1-jétől. Az egyiket az ellenzék, a másikat a kormányzati oldal kezdeményezte, s hónapokig egymás tükörjátékaiként működtek, bornírt és nevetséges részletkérdéseket firtató, a modern médiademokrácia körülményei között is megszégyenítő aprólékossággal gyakorolva sovány hatáskörüket. A bulvármédia mindenesetre hónapokig megkapta a maga mindennapi fűtőanyagát, a hazai politikai osztály egésze azonban súlyos tekintélyveszteséggel került ki ezekből a sehová nem vezető, kölcsönös lejáratási kísérletekből. Mindez azért érdemel külön említést, mert meglehetősen érzékletesen illusztrálhatja azt a folyamatot, ami a 2005-ös év során mindinkább kizárólagos jelentőségűvé kezdett válni.

A Megasztár döntője. Így tudtak örülni...
Népszabadság/archív - Kovács Bence Minden a két vezéralak élete körül forgott; a múltjuk, a jelenük, a jövőjük, a nem létező életük is ugyanolyan erővel vált a közélet megkerülhetetlen és mindennapi témakörévé, mint az ország egyéb, valóban sorsdöntő kérdéseinek bármelyike. Mind a két tábor vagy a maga vezérét igyekezett kivételes és nélkülözhetetlen szerepkörben feltüntetni, vagy pedig - ha ehhez éppen nem kínálkozott elegendő ürügy - legalább a másik oldal vezérét bármi áron lejáratni, hitelteleníteni. Ebben az értelemben biztosan állíthatjuk, hogy az év utolsó néhány hónapja már egyértelműen a következő évi kampány jegyében alakult, mind a két párt az ősz során hatalmas zajjal lebonyolította a maga imázs- és identitáskampányát, s ezekben a Két Vezér szerepeltetése volt az egyetlen folyamatos elem.

A karácsonyi tévénézők nem győzték a szemüket dörgölni: az ünnepi műsorfolyam kitüntetett pillanata - s a későbbi szóbeszédnek is a leggyakrabban emlegetett momentuma - az volt, amikor a közszolgálati tévé stábja mind a Gyurcsány-, mind az Orbán családot meglátogatta otthonában, a karácsonyi készülődés "meghitt és családias perceiben". A tévénézőket hívatlan vendégekként kalauzolták végig a két család konyhájában, szobáiban, persze szigorúan és kiegyensúlyozottan, mindkét családnak percnyire azonos időtartamot biztosítva, s garantáltan semmitmondó, butuska, ártalmatlan kérdéseket feltéve... 2005 a mediatizált politika győzelmének éve lett, s az átpolitizált bulvármédia is elérte önmaga legalsó stádiumát, így vághattunk neki minden idők legkiélezettebb kampánya nyitányának. S hogy el ne feledjük a lényeget, az egész évi hullámzásokat követően a két nagy politikai tábor támogatottsági viszonyai az utolsó hetekre teljesen kiegyenlítetté váltak, vagyis 2006-ban bármi megtörténhet.

Top 10

Március 14. Felavatják a Művészetek Palotáját. A dél-pesti oldalon formálódó új városközpont ezzel az épülettel, mint az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb kulturális létesítményével, bővült tovább.

Május 5. Gyurcsány Ferenc sajtótájékoztatón ismerteti a - már eddig is sokat emlegetett, 1oo lépés elnevezésű - kormányprogram körvonalait. A következő három hónap során újabb öt és tíz pontok részletei hetente jelennek meg belőle, amivel a kabinet a tevékeny és szünet nélküli kormányzóképesség imázsát igyekszik sulykolni.

Sólyom László Áder Jánossal a köztársaságielnök-választás első fordulója előtt
Móricz Simon Június 7. A harmadik fordulóban - 185:182 arányban - a parlament Sólyom Lászlót, az ellenzék jelöltjét választja öt évre köztársasági elnökké. Mindehhez az SZDSZ képviselőinek közvetett "segítségére" is szükség volt, s ez a döntés meglehetősen látványos kudarca a koalíciós együttműködésnek.

Július 8. Gyurcsány Ferenc a parlament Munkácsy Termében nyilvános televíziós vitára invitálja Orbán Viktort, az ellenzék vezetőjét. A másfél órás szópárbajt rendkívüli érdeklődés övezi, mivel ezt az eseményt mindenki a következő évi választási kampány záróakkordja főpróbájának tekinti.

Október 11. Az alkotmánybírák Bihari Mihályt választják meg a testület elnökévé. Bihari - a korábbi szokásoktól eltérve - egy hónappal később az esztergomi érseki palota dísztermében, az Aranybulla előtt tette le esküjét.

Október 16. A nemzeti konzultáció vége. Orbán Viktor a Felvonulási téren, hatalmas tömeg jelenlétében, nagyszabású politikai show keretében zárja le azt a sok hónapos politikai mozgósítási akciót, amelynek keretei között másfél millió állampolgár véleményét tudakolták meg az ország legsürgetőbb teendői felől. Erre az akcióra támaszkodva még a parlamentbe is visszatér, s negyvennégy hónap múltán először emelkedik szólásra. November 7-én "nemzeti garanciatörvény" megalkotását kezdeményezi, s a következő hónapokban is - minden hétfőn szót kérve - igyekszik e konzultáció követeléseit kormányzati előterjesztésekké átformálni.

Október 19. Pécs lesz 2010-ben Európa kulturális fővárosa. Tizenegy további hazai város versengéséből került ki - kormányzati döntéssel - győztesen a baranyai székhely, bár a várható finanszírozási problémákról már a döntés pillanatában éles politikai viták kezdődtek.

Október 26. Az Európai Bizottság értesíti a magyar kormányt, hogy a korábban kiszervezett sztrádaépítési költségekkel együtt kell számolni a hazai büdzsé deficitjét, s ez a döntés nemcsak azért kellemetlen, mert ezután jóval megnövelt deficittel kell számolnunk, hanem azért is, mert hazánk ellen már második éve amúgy is folyik a túlzott deficiteljárás, s ennek árnyékában egyre nyilvánvalóbb a megígért, de folyamatosan elmaradt államháztartási reformok hiánya.

November 29. Elfogadják a felsőoktatási törvényt. Hosszas huzavona után zöld utat kap az az átalakítási folyamat, amelynek jegyében nálunk is meghonosítanák a bolognai rendszer szerint kiépülő, háromszintű felsőoktatási szisztémát, s egyúttal merőben új irányítási keretek között működhetne a felsőoktatás egésze.

December 8. A hazai privatizáció csúcsbevétele. Az ÁPV Rt. 464,5 milliárd forintért értékesítette a Budapest Airport többségi részvénycsomagját, ami a másfél évtizedes privatizáció legnagyobb összegű készpénzes bevétele. Ennek sorsáról azonnal heves politikai viták kezdődtek.

Az írás egy olyan sorozat tizenhetedik része, amely kéthetente jelentkezik, s minden darabja az 1988-tól 2008-ig terjedő két évtized egy-egy esztendejének jellegzetes történéseit és különleges helyzeteit idézi fel, illetve elemzi.

A képeket Rédei Ferenc válogatta.

Kapcsolódó cikkek: Új politikát a baloldalon | Rendszerváltás rükvercben | Kéri László: minden pártnak változtatni kell | Rend és nyugalom | 1988 - A kuvik esztendeje